|
Arisztotelész az életről*
Arisztotelész az életről*
GARETH B. MATTHEWS
Bármelyik szokványos enciklopédiát fellapozva láthatjuk, hogy mennyire problematikus
marad számunkra az élet fogalma. A szakemberek néha megpróbálják leplezni
a problémákat, néha meg teljesen nyilvánvalóvá teszik őket. A The
World Book Encyclopedia egyik újabb kiadásának az ÉLET címszó alatti bekezdése
megvilágítja a kérdést:
„Majdnem minden élő dolognak bizonyos alapvető
tulajdonságai vannak. Ilyenek (1) a szaporodás, (2) a növekedés, (3) az anyagcsere,
(4) helyváltoztatás, (5) válaszreakció és (6) az alkalmazkodás. Nem minden
organizmus rendelkezik e sajátosságok mindenikével, és nem-élő dolgok
is rendelkezhetnek ezek valamelyikével. Mégis e tulajdonságok összességében
körvonalazódik az élő dolgok lényege.”1
Nem kell túlzottan platonistának lenni ahhoz, hogy az ilyen megközelítés
aggodalmat és zavart keltsen. Hogyan lehetséges, hogy csak „majdnem minden”
és nem „minden” élő dolog rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyeken
keresztül „körvonalazódik az élő dolgok lényege”? Hogyan körvonalazhatják
az élő dolgok lényegét olyan tulajdonságok, amelyek csak „majdnem minden
élő dologra” jellemzőek, ugyanakkor egyes nem-élő dolgok is
rendelkeznek velük? Az élet meghatározásához szükséges és elégséges jellemvonások
megtalálására irányuló erőfeszítések elismert kudarca miért nem vezet
arra a felismerésre, hogy talán nem is létezik olyasmi, hogy „az élő
dolgok lényege”.
Úgy tűnik, Arisztotelész az első gondolkodó, aki megpróbálta megérteni,
hogy mi az élő dolog, hivatkozva egy sor jellegzetes „életfunkcióra”
(vagy ahogy ő nevezte, „lelki képességre” – dünameisz tész pszükhész).
Ez a lista Arisztotelész különböző szövegeiben eltéréseket mutat, de
általában a következőket sorolja fel: táplálkozás, növekedés, fogyás,
szaporodás, vágy, érzékelés vagy észlelés, ön-mozgatás, gondolkodás.
Modern szemszögünkből Arisztotelész életfunkciólistájának legkülönösebb
eleme a gondolkodás. Descartes meggyőzött minket arról, hogy a gondolkodás
és az élet között nincs lényeges kapcsolat.2 Ezért furcsa számunkra,
hogy Arisztotelésznél ezt találjuk. Egyébként Arisztotelész listája nem összeférhetetlen
az élő dolgok mibenlétének meghatározására irányuló modern erőfeszítésekkel,
amelyek jellegzetes életfunkciókra hivatkoznak.
Egyes modern szerzők megadják az ilyen funkciók néhány lehetséges sorát,
majd kijelentik: (1) bármi, ami gyakorolja ezeket, élő; (2) ami egyiküket
sem képes gyakorolni, nem élő, és (3) ami e funkcióknak csak egy részét
gyakorolhatja, lehet élő vagy nem élő. Arisztotelész megközelítése
ennél merészebb. Szerinte ahhoz, hogy egy dolgot élőnek tekintsünk, elegendő
az is, ha az illető dolog a szóban forgó funkciók legalább egyikét gyakorolni
tudja: ,,[...]akkor mondjuk egy dologról, hogy él, ha a következőknek
csak egyike is jelen van benne: ész, érzékelés, a helyváltoztatással kapcsolatos
mozgás és nyugalom, a táplálkozással összefüggő mozgás, valamint a fogyás
és a növekedés.”3 (De anima, II, 413a 22–25).
És a következő fejezet elején megerősíti ezt:
„A léleknek említett képességei, mint mondottuk, némely
élőben mind megvannak, másokban csak egy részük, némelyekben meg csak
egyetlenegy. Az említett képességek pedig ezek: táplálkozó-, törekvő-,
érzékelő-, helyváltoztató, mozgást végző, gondolkodó képesség.”(414a
29–32)
Arisztotelész tétele, miszerint „[...] akkor mondjuk egy dologról, hogy él,
ha a (lelki képességeknek) csak egyike is jelen van benne”, két különböző
kérdést vet fel. Először is, empirikusan igaz-e ez? Igaz-e, mint empirikus
tény, hogy bármivel, amennyiben gyakorolja – és csak amennyiben gyakorolja
– az Arisztotelész által felsorolt funkcióknak legalább egyikét, mint élő
dologgal számolhatunk? Ezt nevezhetjük az Empirikus Problémának.
Az Empirikus Probléma felveti a kérdést, hogy az alábbi sorokban található
bikondicionális elégséges-e mint mindannak számbavétele, amit az élő
dolgok osztályába sorolhatunk:
x élő dolog, ha x gondolkodni tud, vagy x érzékelni
tud, vagy x helyváltoztatásra képes stb. (1)
Ezzel szemben a Definíciós Probléma azt veti fel, hogy az alábbi meghatározás
kielégítő-e:
x élő dolog =df x gondolkodni tud, vagy x érzékelni tud, vagy
x helyváltoztatásra képes stb. (2)
Vizsgáljuk meg először a Definíciós Problémát. Arisztotelész maga nem
kínál diszjunktív meghatározásokat. Ő a genusdifferentia típusú meghatározásokat
részesíti előnyben. A (2)-es tétel nehezen elégítené ki azt, amit Arisztotelész
akar mondani az „élő” görög megfelelőjéről, hacsak valamely
sajátos magyarázat nem mutatja ki, hogy a diszjunktív forma esetleges a kijelentett
tételhez képest, és hogy a (2)-es valóban ekvivalens más, nemdiszjunktív megközelítésekkel.
A (2)-es tétellel szembeni ilyenszerű ellenvetéseknek valódi erejük
van. Ami valamit élővé tesz, annak sokkal egységesebbnek kellene lennie,
mint amit a diszjunktív forma sugall. Azt szeretnénk tudni, hogy a gondolkodás,
az észlelés, a helyváltoztatás képességeiben mi az a közös elem, ami életfunkciókká
teszi őket, olyan funkciókká, amelyek közül akár egyet is gyakorolva
bármely dolog élőnek minősül. Ily módon, még akkor is, ha az (l)-es
meghatározás helyes, és Arisztotelész életfunkció-listája valóban alkalmazható
az összes élő dolog és csakis az élő dolgok kiválasztásában, a (2)-es
definíció nem tűnik kielégítőnek.
Térjünk most át az Empirikus Problémára. Helyénvaló-e az (l)-es tétel, amelyet
nyitott formában hagytunk? A legmegfelelőbb az lesz, ha az (l)-es vizsgálatának
mindjárt az elején megpróbálunk teljes képet alkotni az arisztotelészi lelki-,
avagy életfunkciókról. Azt hiszem, az alábbi lista a De anima II. könyvéből
teljesnek tekinthető:
a) gondolkodás (nousz, dianoétikon)
b) érzékelés vagy észlelés (aiszthészisz)
c) helyváltoztatás (kinészisz kata topón) és
nyugalom (sztaszisz)
d) a táplálkozásban (kata trophén), a fogyásban (phthíszisz)
és a növekedésben (auxészisz) illetve a táplálkozásban (threptikon) megnyilvánuló
mozgás (kinészisz)
e) érintés, tapintás (haphé)
f) törekvés (orexisz), vágy (epithumia) és szenvedély (thumosz) illetve kívánás
(boulészisz)
g) szaporodás (genészisz)
Ezen képességek számbavételével kapcsolatosan bizonyos nézeteltérések merülhetnek
fel. Egyeseknek úgy tűnhet, hogy a növekedésnek külön képességként kellene
szerepelnie. Ez helyesnek tekinthető. És talán az f) pontban említett
törekvést is önálló képességként kellene tekinteni. Végül pedig, az érintés
avagy tapintás az érzékelés egyik formája. Arisztotelész azért vizsgálja külön,
mert egyes állatok a tapintáson kívül nem rendelkeznek az érzékelés más formáival
(413b 4–9); így viszont a nemtaktilis érzékelést külön, jól körülhatárolt
képességként kellene tárgyalni.
Bárhogyan is, általában ezek azok a lelki képességek, amelyekről Arisztotelész
beszél a De anima II. könyvében.
Vizsgáljuk meg először a lista utolsó pontját, a szaporodást. Nyilvánvaló,
hogy egyes organizmusok, annak ellenére, hogy élők, túlságosan fiatalok
ahhoz, hogy szaporodhassanak, mások meg túl öregek. Megint mások egész életükön
keresztül terméketlenek, képtelenek a szaporodásra – vagy egyéni hiányosságaik
miatt, vagy pedig, mint az öszvérek esetében, az egész faj steril. Tehát a
szaporodásra való képesség sem az individuum, sem a faj viszonylatában nem
az élet jellegzetes vonása.
Emlékezzünk vissza, Arisztotelész nem azt mondja, hogy minden élő dolognak
a lelki- avagy életképességek összességének birtokában kell lennie, hanem
azt, hogy minden, ami valamelyik képességet gyakorolhatja – és feltételezhetően
csak az ilyen dolog – élő. Képes lehet-e egy dolog szaporodni anélkül,
hogy élő lenne? A hangok a visszhangkamrában, a képek a tükörben reprodukálják
önmagukat, bár sem a hangok, sem a képek nem élnek, legalábbis az élet fogalmának
abban az értelmében nem, amit most vizsgálunk. Még problematikusabbak a vírusok,
amelyek Arisztotelész számára ismeretlenek voltak.
De tekintsünk most el a hangoktól, képektől és vírusoktól, és tételezzük
fel, hogy a „reprodukció”, a szaporodás megfelelő értelme kifejthető
hasonló módon úgy, hogy minden, ami ezzel a képességgel rendelkezik, élő.
Van-e Arisztotelész listájának más problémás pontja is?
Kétségkívül, hasonló problémák merülnek fel, ha mondjuk a „törekvés” vagy
a „helyváltoztatás és nyugalom” fogalmak értelmét vagy értelmeit próbáljuk
meghatározni, oly módon, hogy ha egy entitás rendelkezik valamelyik életfunkcióval,
akkor a funkciónak megfelelő értelemben az illető entitás élő.
Tegyük fel, hogy az ilyen problémák, bárhogyan is, de megolhatók. Vajon így
elfogadható lesz az Empirikus Problémára adott pozitív válasz? Úgy tűnik,
igen.
A Definíciós Probléma viszont nehezen kezelhető marad. Két fő problémacsoport
adódik itt. Az egyik az, hogy a „szaporodás”, „törekvés” stb. fogalmak megfelelő
értelmét keresve – úgy, hogy a meghatározás csak a megfelelő esetekre
vonatkozzon, sem többre, sem kevesebbre – arra kényszerülhetünk, hogy akár
implicit, akár explicit módon az élet fogalmához folyamodjunk. Például a „szaporodás”
kívánt értelmének meghatározása, alkalmazva azt mondjuk az amőbák osztódására,
egy hang visszhangzására viszont már nem, megköveteli, hogy legalább implicite
érintsük az élet fogalmát. Ebben az esetben a meghatározás körbenforgó. Ez
nem volna akadály például az Empirikus Probléma esetében, hiszen az (l)-es
tétellel szembeni egyetlen követelmény, hogy valóban szükséges és elégséges
feltételeket állapítson meg ahhoz, hogy egy dolog élőnek minősüljön.
Viszont a Definíciós Probléma esetében a körbenforgás komoly nehézség.
A második probléma, amit említettem, az, hogy nem világos, mi a közös ezekben
a lelki képességekben, amelyek révén egy entitás, még ha egyetlen ilyen képességgel
rendelkezik is, élőnek számít. Ez a probléma a definíció egységének problémájaként
ismerős Arisztotelész olvasói számára.
Ezen a ponton érdemes megvizsgálni Arisztotelész felfogását a lelki képességek
összefüggéséről. Arisztotelész nem feltételezi, hogy egy adott élő
dolog gyakorolhat egy bizonyos képességet, például a szaporodásét, és semmi
mást. Inkább úgy kezeli ezeket, legalábbis többségüket, mint amelyek
csökkenő, illetve növekvő extenziójuk szerint egymásba fonódnak.
Vagyis minden, ami rendelkezik P3 képességgel, rendelkezik P2-vel is, illetve
minden, ami rendelkezik P2-vel, rendelkezik P1-gyel is (fordítva nem igaz).
Hogyan segít bennünket ez a gondolat a Definíciós Probléma tárgyalásában?
Folyamodhatunk Arisztotelész véleményéhez, miszerint annak az egységét, amit
a diszjunktív meghatározás, azaz a (2)-es megad, ilyen kiegészítő kapcsolatok
biztosítják:
Ha x gondolkodni tud, akkor x képes felfogni valamit (de
fordítva nem igaz). (2a)
Ha x képes felfogni valamit, akkor x érinteni is képes (de fordítva nem igaz).
(2b)
Ha x képes érinteni, akkor x táplálni képes önmagát. (2c)
Eddig úgy tűnik, hogy a képességek szorosan összekapcsolódnak. De kihagytuk
a vágyat, a helyváltoztatást és a szaporodást. Arisztotelész nem feltételezi,
hogy ezek által kiterjeszthető a kapcsolódás úgy, hogy egyszerűen
folytatjuk a növekvő vagy csökkenő extenzió szerinti lépéseket,
mégis úgy gondolja, hogy a következő kapcsolatok fennállnak:
x vágyakozik, ha x érinteni tud. (2d)
x mozogni tud, ha x rendelkezik nem-taktilis érzékeléssel. (2e)
Ha x szaporodásra képes, akkor x táplálkozni tud. (2f)
Ha ezután felbontjuk az érzékelést érintésre és nem-taktilis érzékelésre,
a következő kapcsolatokat kapjuk:
[x gondolkodni tud]"
[x rendelkezik nem-taktilis érzékeléssel és x mozogni tud]"
[x tapintani tud és x törekszik]"
x táplálkozni tud
![x szaporodásra képes]
Ennek egyik következménye az, hogy mindaz, amiben megvan valamelyik lelki
képesség, rendelkezik a táplálkozás képességével. Levonhatjuk-e azt a következtetést,
hogy ha azt mondjuk valamiről, hogy élő, az egyszerűen azt
jelenti, hogy táplálkozni képes? Arisztotelész néha ezt sugallja. Nézzük a
következő részt a De anima II. 4.-ből:
„Először tehát a táplálkozásról és a nemzésről
kell szólnunk. A tápláló lélek ugyanis a többiekben is megvan, s a lélek első
és legáltalánosabb képessége, ennek révén van jelen az élet valamennyi lényben,
[kath’ hen hüparkhei to zen hapaszin]” (415a 22–25)
Úgy tűnik, ebből az következik, hogy a többi lelki képesség önmagában
nem igazán életfunkció – ezek inkább életfeltételező funkciók, amelyeket
semmi nem gyakorolhat anélkül, hogy élne.
Ebben az olvasatban Arisztotelész megállapítása, „...akkor mondjuk egy dologról,
hogy él, ha a következőknek [vagyis a következő képességeknek] csak
egyike is jelen van benne ...”, valahogy így hangzik: ‘Feltéve, hogy bármelyik
ezen képességek közül megtalálható egy dologban, joggal mondhatjuk, hogy az
a dolog élő (még akkor is, ha az „élő” csupán azt jelenti, hogy
„táplálkozni és szaporodni képes”)’.
Vannak azonban részletek, amelyekben Arisztotelész mást állít. Nézzük az
alábbi szövegrészt, amely közvetlenül megelőzi a fenti megállapítást:
„Nos, vizsgálódásunknak az a tétel a kiindulópontja, hogy
a lelkes lény a lélektelentől az élet által különbözik. Minthogy pedig
az élet [zen] kifejezést többféleképpen alkalmazzuk [pleonakhosz
de tou zen legomenou], akkor mondjuk egy dologról, hogy él ...”
Ha ezt a gondolatot komolyan vesszük, akkor feltételezhetjük, hogy a „gondolkodni
tud”, „nem-taktilis érzékeléssel rendelkezik”, „érinteni képes” és „táplálkozni
képes” közötti összefüggéslánc, továbbá a 2a–f kapcsolatok tulajdonképpen
jelentéskapcsolatok, és mindez együtt az „élő” és az „élő dolog”
fogalmának egyre szélesebb és szélesebb jelentéskörét hozza létre. A legszűkebb
értelemben az „x élő dolog” azt jelentené, hogy „x gondolkodni tud, x
rendelkezik nem-taktilis érzékeléssel ... x táplálkozni képes”. A legtágabb
értelemben az „x élő dolog” egyszerűen azt jelenti, hogy „x táplálkozni
képes”.
A Nikomakhoszi Etika első könyvének egyik passzusa szintén ehhez
a gondolathoz kapcsolódik:
„A táplálkozásban és növekedésben nyilvánuló életet tehát
eleve ki kell zárnunk. Továbbmenve, gondolhatnánk esetleg az érzékelésben
megnyilvánuló életre, ámde ez is közös vonása a lónak, az ökörnek, s általában
minden élő lénynek. Marad tehát az eszes lélekrésznek bizonyos cselekvésben
megnyilvánuló élete.”4 (1098a 1–3)
Úgy érthetjük, hogy Arisztotelész az „élet” kifejezést először a „táplálkozás
és növekedés” értelmében használja, majd egy gazdagabb értelemben, amelyben
már benne foglaltatik az érzékelés birtoklása, és végül egy olyan értelemben,
amelyhez hozzátartozik a racionalitáselv is.
Mégis van egy probléma ezzel az állítással. A 415a 7-ben Arisztotelész ezt
mondja: „Végül és a legkevesebbjükben van meg az értelem és a gondolkodás.
Amelyek ugyanis a halandó lények közül rendelkeznek értelemmel, azokban jelen
van a többi képesség is, míg azoknak, amelyek az összes többivel rendelkeznek,
nem mindegyikében van értelem, ...” A „halandó lények” kifejezés használata
világossá teszi, hogy Arisztotelész szerint létezhetnek halhatatlan lények,
amelyek gondolkodnak, és ebből kifolyólag élnek, de nem táplálkoznak
vagy növekednek. Úgy tűnik, ez Arisztotelész álláspontja.
Ha ez igaz, akkor az, hogy „x gondolkodni tud”, mégsem garantálja azt, hogy
„x táplálkozni képes” – erre legfeljebb az „x gondolkodni tud és x halandó
lény” szolgáltat biztosítékot.
Megpróbálhatjuk azt mondani, hogy itt egyszerűen az „élő” és az
„élő dolog” további jelentéséről van szó, úgy, hogy az „x gondolkodni
tud és x nem halandó lény” képezi az „x élő dolog” új értelmét. De hol
van most az egység ezekben a meghatározásokban? Ha az összefüggéslánc feltételezésének
szerepe az, hogy elkerüljük a nem kívánt következtetést, miszerint az „élő
dolog” pusztán a különböző jelentések és értelmek valamiféle egységét,
közös fókuszát hivatott biztosítani, akkor ez a vonatkoztatási pont nem használható
többé.
Azt hiszem, meg kell próbálnunk teljesen más módon megközelíteni a problémát.
Talán jó lenne itt visszaemlékezni arra az arisztotelészi feltételezésre,
hogy egy adott faj egyedei természettől fogva úgy cselekszenek, hogy
megőrizzék a faj létét. A De anima II. könyvének 4. fejezetében
a táplálkozás és a szaporodás tárgyalása kapcsán Arisztotelész kiemeli:
„... az élőknek ugyanis, amennyiben fejlettek és nem
nyomorékok, illetve nem spontán módon keletkeztek, legtermészetesebb cselekedetük,
hogy egy másikat hoznak létre, olyat, amilyenek ők maguk, az állat állatot,
a növény növényt, hogy amennyiben tőlük telik, részük legyen az örökkévalóban
és az isteniben. Mert erre törekszik minden, és evégett [a „mi célból”, egyszersmind
a „minek a javára” értelmében] cselekszi, amit természete szerint [hósza prattein
kata phüszin] cselekszik.” (415 a27–b2)
Arisztotelész továbbra is azt állítja, hogy a lélek az összes dolog közül
„a lelkes testek szubsztanciája” (415b11). Hozzáteszi még, hogy „... a létezésnek
... minden dologban a szubsztancia az oka, az élet pedig létezése az élőknek.
Az élet oka és princípiuma pedig a lélek.” (415b12–14).
Ha egy élő dolog lelke az illető dolog élő mivoltának oka,
és élete természetes módon a faj fenntartására irányul, akkor feltételezhetjük,
hogy a lélek képességei is a faj fenntartására irányulnak.
Az én véleményem az, hogy a lelki képességek listája az általános lehetőségek
listájának tekinthető, amelynek megfelelően az egyednek cselekednie
kell a faj fenntartása érdekében. Egy növény számára ezek csupán az anyagcsere
(táplálkozás, fogyás, növekedés) és a szaporodás mozgásai. Az állatok többsége
helyváltoztatásra képes. Tetteik vezérlője a vágy, a törekvés és az érzékelés
– a legprimitívebb formákban az érintésen keresztül, de a magasabbrendű
fajok esetében a nem-taktilis érzékelés különböző módozatainak segítségével.
Az embernek gyakorolnia kell értelmi és mérlegelő képességét ahhoz, hogy
képes legyen a faj fenntartását szolgáló tettekre.
Ha a fajfenntartás-gondolatot kiemeljük az arisztotelészi tárgyalásmódból,
és a lelki képesség megértésének kulcsává tesszük, akkor a következő
meghatározást adhatjuk:
x lelki képesség =df létezik y faj úgy, hogy ahhoz, hogy y fennmaradjon,
az y-hoz tartozó egyedeknek általánosan gyakorolniuk kell x-et.
A fajra alkalmazva a meghatározás így néz ki:
x lelki képesség az y faj számára =df ahhoz, hogy y fennmaradjon,
az y-hoz tartozó egyedeknek általánosan gyakorolniuk kell x-et5.
Elfogadható az a feltételezés, hogy a definíció alapján a lelki képességek
a következők lesznek: értelem, érzékelés (taktilis és nem-taktilis),
helyváltoztatás, törekvés, anyagcsere és szaporodás. Az is jogosan feltételezhető,
hogy ezek a képességek együtt példázhatók olyan összetett modellekben, amelyek
a fentebb tárgyalt összefüggésláncot eredményezik. Most mondhatjuk – minden
arisztotelészi állításon túlmenően, bár azt hiszem, valami ilyesmit sugall
ő is – azt, hogy egy organizmus élő, ha gyakorolni tud legalább
egy olyan lelki képességet, amely a faj fennmaradását segíti elő.
x élő =df van egy y faj és egy p lelki képesség, úgy, hogy
x yhoz tartozik, p az y-hoz tartozó lelki képesség, és x képes p gyakorlására.
Az összefüggéslánc azt eredményezi, hogy minden halandó organizmus, amennyiben
él, rendelkezik a táplálkozás képességével. Az, hogy „él”, mégsem jelenti
azt, hogy „táplálkozni képes”. Amit jelent, az a következő: „gyakorolni
tud egy képességet, vagyis az illető organizmus fajához tartozó egyedeknek
képeseknek kell lenniük általánosan gyakorolni azt a képességet a faj fennmaradása
érdekében”.
Azt gondolhatjuk, hogy a szörnyek (terata) itt gondot okoznak. Ezek egyetlen
fajnak sem rendes tagjai, mégis élők lehetnek.
Amit Arisztotelésznek a szörny-problémával tennie kellene, az egyszerűen
az, hogy annyira kitágítsa az „x az y fajhoz tartozik” körét, hogy abba a
szörnyek is beleférjenek. Az elképzelés lényege az, hogy minden szörny egy
vagy több faj félresikerült, csonka vagy deformált egyede. A szörny élőnek
tekinthető, amíg gyakorolni képes legalább egy, ahhoz a fajhoz tartozó
lelki képességet, amelynek selejtes tagja.
Ezen a ponton valószínűleg jó lesz kitérni arra, hogy van-e körkörösség
fentebb bemutatott javaslatomban6. „Clara él” a javaslatnak megfelelően
azt jelenti, hogy van egy faj, mondjuk a macskáké, és egy lelki képesség,
mondjuk az érintés, úgy, hogy Clara hozzátartozik az említett fajhoz, az érintés
a fajra jellemző lelki képesség, és Clara gyakorolni képes ezt a képességet.
„Az érintés a macskák fajára jellemző lelki képesség” kijelentés értelme
az, hogy a macskák fajának fennmaradásához szükséges, hogy a macska-egyedek
általánosan képesek legyenek a taktilis érzékelésre. Habár nem próbáltam megmondani,
mit jelent például a macska-faj fenntartása, feltételezhetően az egyedek
létezésben-tartását jelenti, vagy legalábbis magában foglalja azt. De, mint
ahogy Arisztotelész mondja a De anima II. könyvének 4. fejezetében,
„az élet pedig létezése az élőknek” (415b 13). Tehát az egyedek létezésben-tartása
nem más, mint ezeknek életben tartása, és itt, úgy tűnik, egy körrel
van dolgunk.
Habár elismerem, hogy javaslatomban kétségkívül körkörösség van jelen, azt
hiszem, nem circulus vitiosusról van szó. A lényeg a következő: az, hogy
Clara él, az ő viszonylatában azt jelenti, hogy képes valaminek a gyakorlására,
ami a faj „önmegörökítő képességeinek” összességéhez tartozik. Még pontosabban
azt jelenti, hogy képes gyakorolni legalább egyet azok közül a funkciók közül,
amelyek fajának egyedévé teszik. Ha jogos az a feltevésünk, hogy halott macskák,
halott fák és halott emberek semmiféle képességet nem gyakorolhatnak, azt
hiszem, az értelmezésben fellelhető körkörösség nem kifogásolható.
Az elmondottak segítenek összebékíteni a következő három, látszólag
összebékíthetetlen kijelentést, amelyet Arisztotelésznél találunk:
a) Élőnek lenni semmi mást nem
jelent, mint rendelkezni a táplálkozás képességével.
b) A következők mindegyikének esetében
az „élő dolog” világosan elkülöníthető jelentéssel bír: növények;
állatok, melyeknek egyetlen érzéke a tapintás; más állatok; emberi lények.
c) Létezik legalább egy nem halandó
lény, aki gondolkodik és ebből kifolyólag él, még ha nem is rendelkezik
a táplálkozás képességével.
Az a) pontra nézve igaz, hogy a halandó élő dolgok esetében a közös
és alapvető fajfenntartó erő a táplálkozás és a szaporodás. Amikor
Arisztotelész az a) ponthoz hasonló kijelentést tesz, akkor a halandó lényekre
kell gondolnia.
Az, hogy pontosan mik azok, amik rendelkeznek fajfenntartó avagy lelki képességekkel,
fajról fajra változik, s így egy, a b) ponthoz hasonló kijelentés is igaz.
Ami a c) pontot illeti, Arisztotelész bonyolult összefüggéslánca garantálja,
hogy amíg egy halandó lény rendelkezik legalább egy lelki képességgel, rendelkezni
fog a többivel is. Nem halandó lényekkel Arisztotelész általában nem foglalkozik.
Ahhoz, hogy fajukat fenntartsák, ezeknek csak saját létezésüket kell biztosítaniuk
azáltal, hogy továbbra is lényegileg hozzájuk tartozó tevékenységet folytatnak.
Ez lehet pusztán a gondolkodás, és nem feltétlenül a táplálkozás vagy a szaporodás.
***
Az önző gén (The Selfish Gene, Oxford, 1976) című
művében Richard Dawkins az élet eredetét az első „másoló” molekulák
véletlenszerű elrendeződésében lokalizálja. Ahogy Dawkins mondja,
a növények és az állatok, beleértve az embert is, a jelenlegi sikeres, általunk
géneknek nevezett másoló molekulák „túlélő gépezetei”.
Dawkins álláspontja sok tekintetben nem arisztotelészi. Arisztotelész semmit
nem tudott a DNS-ről, és nem nevezhetjük evolucionistának. Mégis, egy
kissé eltorzítja a dolgokat az, hogy Arisztotelész felfogásában az egyedi
növények és állatok, beleértve az embert is, túlélő gépezetek növényi
és állati formák számára. Azok a funkciók, amelyeket az egyedi növényeknek
és állatoknak el kell végezniük ahhoz, hogy betöltsék szerepüket ebben a túlélési
folyamatban, a „dünameisz tész pszükhész”, a lelki-, avagy életfunkciók. Ezek
a funkciók összefonódnak egymással úgy, ahogy azt Arisztotelész leírja. Élőnek
lenni valamely adott egyedi organizmus viszonylatában annyit tesz, hogy képes
teljesíteni legalább egy funkciót (és természetesen azt is, amely saját fajára
jellemző).
Arról, hogy az élet ama fogalma, amely az életfunkciók gondolatán nyugszik,
valóban nagyon fontos a modern biológia számára, nem vagyok kompetens nyilatkozni.
De ha bármilyen tudományos vagy nem tudományos célból megpróbáljuk felszámolni
azt az inkoherenciát, amit az enciklopédiák ÉLET címszava alatt találunk,
úgy, ahogyan azt e fejtegetés elején láttuk, a legjobb út, azt hiszem, az
lenne, ha a De anima II. könyvének 2–4. fejezeteiben felépített képhez
fordulnánk. Ennek megfelelően vannak olyan organizmusok, amelyek formájukat
azonosítható funkciók gyakorlása által tartják fenn. Egy adott individuum
számára élő dolognak lenni annyi, mint egy ilyen természetes fajfenntartó
organizmusnak lenni. És egy adott élő individuum számára aktuálisan élni
– ezt jelenti az, hogy élni – csupán annyit jelent, mint képesnek lenni teljesíteni
egyet azok közül a funkciók közül, amelyek megfelelnek saját fajának. (Habár,
amennyiben a funkciók összefonódnak, képesnek lenni teljesíteni egy adott
lelki funkciót feltételezi egy vagy több funkció teljesítésének képességét.)7
Fordította Fall Sándor
A szerző által felhasznált irodalom:
1. Aristotle (1910–52),
The Works of Aristotle. Translated into English, ed. J. A. Smith and
W. D. Ross (Oxford: Clarendon Press).
2. Aristotle (1984), The Complete Works of Aristotle,
ed. Jonathan Barnes, 2 vols. (Bollingen Series, 81/2; Princeton: Princeton
University Press).
3. Descartes, R.(1637–41), The Philosophical Works
of Descartes, ed. and trans. E. S. Haldane and G. R. T. Ross (1967)
(Cambridge: Cambridge University Press).
7 Köszönettel tartozom Michael Frede-nek és Fred Feldman-nek a
fejezet egyik korábbi változatához fűzött megjegyzésekért.
* A fordítás alapjául szolgáló mű: Gareth B. Matthews: Aristotle
on Life. In: The Philosophy of Artificial Life, ed. Margaret A. Boden, Oxford
University Press, 1996.
1 (Chicago: World Book, 1986), XII. 242.
2 „Így az első emberek talán nem különböztették meg bennünk
azt a princípiumot, amellyel táplálkozunk, növekszünk, s végrehajtjuk gondolkodás
nélkül mindazt a többi dolgot, amely bennünk az állatokkal közös, attól a
princípiumtól, amellyel gondolkodunk, s mindkettőt a lélek egységes nevével
jelölték meg, (...). Én pedig, miután észrevettem, hogy az a princípium, amellyel
táplálkozunk, gyökeresen különbözik attól, amellyel gondolkodunk, azt mondottam,
hogy a lélek elnevezés, mivel mindkettő értelmében használatos, kétértelmű.
[...] Az elmét ugyanis nem a lélek egy részének tekintettem, hanem annak a
teljes léleknek, amely gondolkodik.” (A szerző válaszai az ellenvetések
V. sorozatára. In: R. Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról.
Atlantisz, Bp., 1994, ford. Boros Gábor, 196.
3 A De anima-ból származó idézeteket az alábbi kiadás alapján
közöljük: Arisztotelész: A lélek. In: Lélekfilozófiai írások,
Európa K., Bp., 1988, ford. Steiger Kornél.
4 Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika. Parthenon, Bp., 1942,
ford. Szabó Miklós, 28.
5 Fred Feldman tette számomra világossá, mennyire fontos és mennyire
nehéz lesz itt helyesen érteni a „gyakorol” igét. Sok állatnak, például a
nyúlnak, a faj fennmaradásának érdekében feltehetően szüksége van arra
a képességre, hogy mozdulatlan maradjon a ragadozó jelenlétében. Ráadásul
az ilyen képesség nem számíthat lelki képességnek, hiszen akkor (lásd a következő
definíciót) a halott nyúl élőnek számítana. Elsősorban azt kell
leszögeznünk, hogy a lelki képesség a cselekvés képessége – nem lehet tisztán
elszenvedő jellegű. A képesség gyakorlásának tehát cselekvésnek
kell lennie, s nem lehet annak egyszerű hiánya. A nyúl esetében így az
a képesség válik relevánssá, hogy mozdulatlanságban tarthassa magát,
s ez része lesz a helyváltoztatás és nyugalom képességének. Irreleváns lesz
ezzel szemben a tehetetlenül fekvés képessége.
Ez a válasz mindazonáltal csak az első lépés. Sokkal részletesebb tárgyalást
igényelne, hogy igazolást nyerjünk arra nézve: tudjuk, hogyan kell kiszűrnünk
a releváns képességeket.
6 Mind a szörny-kérdés, mind a körkörösség-probléma tárgyalásának
a szükségességére Fred Feldman hívta fel a figyelmemet, miután elolvasta tanulmányom
egyik korai vázlatát.
|