A
TRACTATUS ETIKÁJA
Mottó:
Világ esztétái üdvözüljetek!
Első rész
Tulajdonképpen
egyetlen idézet: „az anyag egészen idegennek fog tűnni ön számára.
Valójában nem idegen önnek , mivel könyvem értelme etikai. Művem két
részből áll: abból amit megírtam, és mindabból, amit nem írtam meg. És
éppen ez a második rész a fontos.”1 Ehhez még csak annyit: valamivel
többről van itt szó, minthogy „könyvem
értelme etikai”. A Tractatus nem csupán egy etikai koncepciót, hanem egy
erkölcsi tanítást is képvisel.
Második rész
Az etika
problémájának tárgyalását Wittgenstein egy axiológiai tétellel vezeti be. „A
világ értelmének a világon kívül kell lennie” – mondja – „A világban minden úgy
van, ahogy van, és minden úgy történik, ahogy történik; benne nincs semmiféle
érték, és ha lenne is, nem lenne semmiféle értéke. Ha van érték, amelynek
értéke van, akkor ennek minden történésen és így léten kívül kell lennie. Mert minden
történés és így lét véletlenszerű. Ami nem-véletlenszerűvé teszi, az
nem lehet a világban, mert másképpen ismét véletlenszerű lenne. A világon
kívül kell lennie.” (6.41) Rögtön ezután rátér az etika tárgyalására, ezáltal
mintegy egyenlőségjelet téve érték és etikai érték fogalmai közé.
Mielőtt ez utóbbi közelebbi
vizsgálatába belevágnánk, vessünk egy pillantást a fenti idézet „világ”-fogalmára.
Feltételezve, hogy azonos az ontológia világ-fogalmával, a következő
meghatározásait említhetjük meg: „A világ mindaz, aminek esete fönáll”
(1.); „A világ tények... összessége” (1.1); „A tények a logikai térben – ez a
világ” (1.13). Akkorhát mit jelent, hogyan kell értelmezni hogy „a világ értelmének
a világon kívül kell lennie”?
Ha Wittgenstein
etikájáról van szó, akkor
általában a 7. tétel jelentőségét szokás hangsúlyozni. Mások affelé
hajlanak, hogy ez voltaképpen egy vallásfilozófiai – és nem etikai jellegű
– tétel. De még ebben az esetben is föltehető a kérdés: mennyiben adódnak belőle
etikai következmények/ követelmények? Egy bizonyos: az értékek megléte
Wittgenstein számára összefügg a transzcendenciával. Például utalva a fenti
idézetre azt mondja: „A világ értelmét Istennek nevezhetjük”2; és ha
a világban nincs érték, úgy ez azért van, mert „Isten nem nyilatkozik meg a
világban.” (6.432) A 7. tételre vonatkozó kérdésünk tehát legalábbis nem értelmetlen.
Megválaszolását azonban megnehezíti Wittgenstein szűkszavúsága. Mindössze
annyit hajlandó elárulni, hogy „ha nem próbálkozunk a kimondhatatlant
kimondani, úgy semmi nem vész él”3. Mindettől függetlenül,
mégis adódik a 7. tételből egy fontos értékelméleti – etikai következmény.
Éspedig: ha tényeken kívül semmi
egyébről nem beszélhetünk, értelemszerűen következik, hogy sem értékítéletek,
sem etikai kijelentések nem lehetségesek. Wittgenstein! megfogalmazásban mindez
így hangzik: „a kijelentések nem fejezhetnek ki semmi Magasabbat. Ezért nem
létezhetnek etikai kijelentések” (6.42) „Mindez tulajdonképpen mélyen
titokzatos! Világos, hogy az etika kimondhatatlan!”4. Vagyis a
nyelv, semleges tényekről szólva, maga is semlegessé válik.
Még mindig a „világon
kívül” problémájánál maradva: Wittgenstein számára egyértelmű, hogy a
cselekvés sem lehet etikailag releváns. „Egy „Tedd...” formájú etikai törvény felállítását
kísérő első gondolat a következő: és mi van akkor, ha nem teszem
meg? Világos azonban, hogy az etikának semmi köze a köznapi értelemben vett
büntetéshez és jutalomhoz... Kell ugyan léteznie valamiféle etikai jutalomnak
és etikai büntetésnek, de ennek magában a cselekedetben kell rejlenie (És az is
világos, hogy a jutalomnak valami
kellemesnek, a büntetésnek valami kellemetlennek kell lennie)” (6.422)
Ha azonban így állna a dolog, azaz az etikus cselekedet önmagában rejtené
jutalmat, akkor a fenti – a cselekvés vagy nem cselekvés következményeire
vonatkozó – kérdésnek értelmetlennek kellene lennie. Ezzel szemben Wittgenstein
azt állítja, hogy természetszerűen mindig ez a parancsot kísérő
első gondolat.
Végül, ha a cselekvés
nem bír etikai relevanciával, akkor természetesen az akarat sem bír, feltéve,
hogy a cselekvésre vonatkozik. „Nem beszélhetünk – mondja Wittgenstein – az
akaratról, mint az etikum hordozójáról. És az akarat mint jelenség csak
a pszichológiát érdekli.” (6.423) [kiemelés tőlem – D.A.]
Itt fontossá válik
azonban egy különbségtétel. Megértéséhez vissza kell nyúlnunk Wittgenstein
néhány korábbi – a metafizikai szubjektumra vonatkozó – megállapításához.
Egyáltalán, már az is kérdés / kérdéses, hogy hogyan vetődik itt fel –
hogyan vetődhet fel – a szubjektivitás problémája? Tudniillik a
wittgensteini filozófia kiindulópontja, nyelv és világ viszonya, tulajdonképpen
egy ontológiai viszony. Némileg hasonló a parmenidészi lét – nous dualitáshoz.
Namármost, ha kettejük viszonyába harmadikként a szubjektivitást is
közbeiktatjuk akkor ez – mint látni fogjuk – olyanszerű kérdésekhez vezet
majd, mint: kinek a logikája a logika; vagy: kinek a nyelve a nyelv? Képzeljük
el például a parmenidészi filozófiában a következő kérdést: kinek a
gondolkodása gondolja el a létet? – természetesen anélkül, hogy a kérdés
nagyonis kézenfekvő – etikai konnotációira odafigyelnénk.
Wittgenstein ennek ellenére ragaszkodik a szubjektumhoz. Sőt egy módszert
is javasol az elkülönítésére. A szubjektum ugyanis – mondja – nem lehet az
empirikus, hús-vér szubjektum. „Ha könyvet írnék: „A világ, ahogy én találtam”,
akkor ebben be kellene számolnom testemről és meg kellene mondanom, mely
tagok engedelmeskednek akaratomnak, s melyek nem stb... Ez ugyanis módszer
a szubjektum elkülönítésére...” (5.631) De nem lehet a szubjektum az egyszerű
tárgyként felfogott lélek sem. Ezt bizonyítandó Wittgenstein kimutatja, hogy
minden olyan „A azt hiszi, hogy p”; „A azt gondolja, hogy p” stb. formájú
kijelentés, amely látszólag egy egyszerű tárgy (a lélek) és egy tény
kapcsolatát írja le, voltaképpen „„p” azt hiszi, hogy p”, formájú, azaz két
tény egymáshoz rendelése tárgyaik egymáshozrendelésén keresztül. És tekintve,
hogy minden tény tárgyak konfigurációja, azaz egy tárgykomplexum, a lélek
hipotézisét csak úgy tudnánk megmenteni, ha elfogadnánk hogy létezhet mint
összetett „dolog”. Azonban „egy összetett lélek” – mondja Wittgenstein – „egyáltalán
nem lenne lélek többé”, s „ez egyben megmutatja, hogy a lélek, a szubjektum,
stb. ahogy a mai felszínes pszichológiában felfogják, képtelenség”. (5.5421)
Marad akkor a kérdés: micsoda hát a szubjektum? Wittgenstein válasza, hogy
a szubjektum egy „bizonyos lényeges értelemben” nem létezik: „ugyanis egyedül
róla nem lehetne szó” a már említett könyvben (5.631) „A filozófiai
Én nem az ember, nem az emberi test vagy az emberi lélek, hanem a metafizikai
szubjektum, imi határa, nem pedig része a valóságnak.” (5.641) A metafizikai
szubjektum, vagy megint csak másképp, a szolipszizmus Én-je kiterjedés nélküli
ponttá zsugorodik össze, a hozzá koordinátáit valóság pedig megmarad.” (5.64)
A fentiek obskurantizmusa természetesen sok – egymásnak ellentmondó – interpretációra
adott lehetőséget: Ezek közül a legmegalapozottabbnak talán az tűnik,
mely egyfajta ismeretelméleti megközelítését adja a problémának, szerint itt
egy ismeretelméleti szubjektumról – mint a megismerés végső és formai
feltételéről – lenne szó, amely tartalmi meghatározottságában nulla,
formai tekintetben viszont a tiszta általánosság. Ennek az álláspontnak természetesen
megvan a létjogosultsága, de csak annyiban, amennyiben kétségtelen a szubjektum
elkülönítésére szolgáló módszernek ismeretelméleti, kantiánus eredete. Azonban
eltekint attól, hogy erre a gnoszeológiai szerepre a wittgensteini filozófián
belül kiválóan alkalmas a logika. A logika szerepének átruházása a szubjektumra
viszont olyan kifejezéseket szül, mint: „interszubjektív szolipszizmus” és
– a szubjektum kapcsán – „nyelvben rejlő transzcendentális logikum”5.
Nem is beszélve arról, hogy ezáltal elsimítódnak a wittgensteini filozófia
– etikai szempontból oly releváns – egyenetlenségei. Egyszóval a szubjektum/
szolipszizmus (ez a két fogalom Wittgensteinnál jobbára összemosódik) problémája
kétségkívül jelentős a wittgensteini (korai) filozófia egészén belül,
de ismeretelméleti szempontból teljesen fölösleges. Mindezt természetesen
Wittgenstein is látja. Tisztában van azzal, hogy a logika nem hagy teret semmiféle
további formális feltételnek. Szolipszizmusának. – és közvetve a szubjektum
– igazolásáért ezért a nyelvre apellál. „Nyelvem határai [a logika – D.A.]
világom határait jelentik” (5.6). „A logika betölti a világot; a világ határai
az ő határai is” (5.61). Ezidáig semmi probléma. Még nincs szó Én-ről,
szolipszizmusról – egyértelmű a logikára való hivatkozás. A helyzet az
Én – meglehetősen vitatható – „belépésével” változik meg. „Az én azáltal
lép be a filozófiába, hogy a „világ az én világom”” (5. 641). Majd egy kétségbeesett
igazolási kísérlet: „Az, hogy a világ az én világom, abban mutatkozik meg,
hogy a nyelv határai (a nyelvé, amelyet egyedül én értek) [avagy: az egyedüli
nyelvé, amelyet értek – D.A.] az én világom határait jelentik. Ez a megjegyzés
a kulcsa azon kérdés eldöntésének, milyen mértékben igazság a szolipszizmus”
(5.62). Hát éppen ez a kérdés. Ugyanis: mit jelent az, hogy „egyedül én értek”?
Hogyan kerül/kerülhet ide egyáltalán a megértés fogalma? Miért folyamodik
Wittgenstein egy ilyen átlátszó fogáshoz? Csupáncsak azért, hogy egy ismeretelméleti
szempontból teljesen fölösleges formai feltételt beiktasson? És miért próbál
meg kétségbeesetten igazolni egy, az adott helyzetben teljesen gazolhatatlan
szolipszizmust?
Igazolhatatlan –
mondom – mivel egyetlen módja annak, hogy a szubjektum (szolipszizmus) teret
nyerhessen a Tractatus filozófiájában az lenne, ha hagynánk a nyelvet önmagáról
beszélni, nyelv „önreflexiója” elvezethetne az öntudathoz és végső soron,
az öntudat révén a szubjektumhoz és szolipszizmusához.
A mondottakat Spinoza
példájával lehetne illusztrálni. Spinoza alaptétele – ordine et conectio
ideorum idem est ac ordine et conectio rerum – éppúgy kizárja a szubjektivitás
problémájának jelenlétét, mint a wittgensteini nyelv–világ dualitás. Spinozának
viszont az Etika V. könyvében lefektetett térhez föltétlenül szüksége van az –
éntudat révén konstituálódó – szubjektumra. Ezt elérendő, kénytelen a
képzetek képzetéről beszélni, noha természetesen ennek semmiféle
ún. „dolgok dolga” nem feleltethető meg „kiterjedések” világában. Spinoza
ennek ellenére megteszi ezt a lépést, ui. csak ezáltal képes meghirdetni az amor
Dei intellectus, és a világ „sub specie aeternitatis” szemléletének, a
wittgensteini filozófia szempontjából is releváns követelményét.
Spinoza tehát, még ha következetlenség árán is, de megpróbálja érthetővé
és igazolttá tenni a szubjektum jelenlétét filozófiájában, Wittgenstein számára
ez az út járhatatlan. Nem mintha következetesebb lett volna Spinozánál – ez
ugyanis képtelenség. De kevésbe következetes sem volt. Egyszerűen azért
járhatatlan, mert már úgy néz ki, szüksége van a szubjektumra, ő nem
teheti meg, hogy önmagára vonatkozó kijelentésről beszéljen – ami mintegy
a spinozai megoldás megfelelője lenne. Nem teheti meg, mégpedig logikai
megfontolásokból. Ugyanis szerinte a Russel-féle paradoxonok egyedüli feloldása
az lenne, ha elfogadnánk, hogy egyetlen függvény sem lehet önmaga argumentuma.
A paradoxonokat pedig fel kell oldani, mert egy logikailag tökéletes világban
nincs helyük paradoxonoknak, ergo: nincs olyan függvény, amely önmaga argumentuma
lehetne. Ezt már a helyes szimbolika is kizárja. Ami egyben azt is jelenti,
hogy egyetlen kijelentés sem állíthat semmit önmagáról; paradoxonok ugyanis
abból adódnak, hogy hagyjuk a nyelvet önmagáról beszélni.
Mindezek után talán
érthető, hogy miért kénytelen Wittgenstein olyan homályos érvekhez
folyamodni mint: „az egyetlen nyelv amelyet értek”. Ami azonban továbbra sem
világos: egyáltalán miért akar Wittgenstein szubjektumról beszélni? Láttuk,
Spinozánál mindez egy végső, etikai célt szolgál. Kérdés,
továbbvihető-e ebbe az irányba a wittgensteini és spinozai filozófia közt
fentebb megvont párhuzam?
Egy lehetséges kiindulópontot a válaszadáshoz talán Wittgenstein azon kijelentése
szolgáltathat, miszerint nem létezhet transzcendentális Én, az empirikus én
„föláldozása” nélkül. Alig hihető, hogy a „föláldozni” kifejezést az
ismeretelméleti szubjektum vonatkozásában használná Wittgenstein. A szó jelentése
inkább egy vallásos–etikai használatot követel meg. És itt kapcsolódna vissza
mindez az etikához és az akarat problematikájához. Mint már szó volt róla,
fontos lenne egy különbségtétel. Mégpedig az akarat mint jelenség és az akarat
mint – mondhatni – az „Én” hordozója között. „A gondolkodó szubjektum valóban
üres rögeszme. De az akaró szubjektum létezik. Ha nem lenne akarat, akkor
nem létezhetne a világnak az a középpontja sem, amelyet Énnek nevezek, és
amelyik az etikum képviselője. Csak az én az, ami lényegileg jó és rossz,
nem pedig a világ. Az Én, az Én mélységesen titokzatos! – az Én nem tárgy
– Objektíve állok szembe minden dologgal. De nem az Énnel. Tehát valóban van
mód arra, hogy a filozófiában nem pszichológiai értelemben beszéljünk és kelljen
is beszélnünk az Énről.”6 [kiemelés tőlem – D.A.]
„A jó és a rossz csak a szubjektummal kapcsolatban lépnek fel. És a szubjektum
nem tartozik a világhoz, de ő a világ határa... A fentiek szerint tehát
az akaró szubjektum boldog avagy boldogtalan lehet, s boldogság és boldogtalanság
nem tartoznak a világhoz. Ahogy a szubjektum sem része a világnak, hanem létezésének
előfeltétele, így a jó és a rossz is a szubjektum predikátumai,
nem pedig tulajdonságok a világban.”7 „Ha a jó- vagy rosszakarat
megváltoztatja a világot, akkor csak a világ határait változtathatja meg,
nem a tényeket; nem azt, amit nyelv által is ki lehet fejezni. röviden, akkor
ezáltal a világnak általában egészen mássá kell válnia. Mint egésznek kell
úgyszólván, csökkenie vagy növekednie. A boldogság világa más, mint a boldogtalanságé.”(6.43)
Így már érthető
a distinkció. Vagyis az idézett (6.423) tétel csupán annyit állít, hogy nem
beszélhetünk az akaratról, mint az etikum hordozójáról. De ez még nem zárja ki,
hogy az akarat, ne lehetne – közvetetten, mint az én hordozója – az etikum
hordozója. Csak épp nem beszélhetünk róla, mint ahogy etikáról sem beszélhetünk,
lévén a metafizikai én attribútuma. És továbbmenve, levonhatjuk a
következtetést: Wittgensteinnek nem, vagy elsődlegesen nem ismeretelméleti
megfontolásokból volt szüksége az énre. Az Énről egyszerűen „kell”
beszélni – mégha ez a beszéd homályos és megalapozatlan is lesz. A logika
ugyanis nem lehet etikus.
Wittgenstein számára a legfőbb etikai érték a boldogság. A boldog élet
– véli – önmagában hordja igazolását. Sőt, továbbmenve kijelenti – megfordítva
a hagyományos relációt –, hogy csak a boldogság az ami etikus, és nem fordítva.
A boldogságot a látszat ellenére nem az akaratból, hanem egyfajta szemléletmódból
származtatja, aminek következménye az etika és esztétika egybemosása. „Az
etika és az esztétika egy” (6.421). „A műalkotás a tárgy ahogy
sub specie aeternitatis [vö. Spinoza] látjuk azt; a jó élet pedig a világ,
ahogy sub specie aeternitatis látjuk azt. Ebben áll a kapcsolat művészet
és etika között. A szokásos szemléletmód úgy láttatja a tárgyakat, mintha
közöttük lennénk, a sub specie leternitatis szemlélete viszont kívülről.”8
„A művészeti csoda az, hogy a világ létezik. Hogy létezik az, ami létezik.
Nem az-e a művészi szemlélet lényege, hogy boldog szemmel nézi a világot?”9
Vagyis a boldog élet a „megismerés” élete, az akarat nélküli tiszta
szemlélődésé. Ha ezt elfogadjuk, behelyettesítve az idézet második felét,
azt kell mondanunk: a jó élet a boldog élet. Ez minden – Wittgenstein.
Harmadik rész
Még egy utolsó megjegyzés. A bevezető rész szerint többről van
itt szó, minthogy „könyvem értelme etikai”. Nos, tényleg többről van
szó. Hogy mi ez a többlet, az csak akkor derül ki, ha utánajárunk Wittgenstein
egyes logikai jellegű tételeinek. Ugyanis a wittgensteini definíció szerint
„a világnak sub specie aeternitatis szemlélete nem más mint – körülhatárolt
– egészként való szemlélete.” De vajon nem egy ilyen szemléletét kínálja-e
a Tractatus? A logika világa zárt, tökéletesen rendezett, szimmetrikus világ.
„A logikai kérdések megoldásainak – mondja Wittgenstein – egyszerűeknek
kell lennie, mivel ezek szabják meg az egyszerűség standardját. Mindig
sejtették az emberek: léteznie kell a kérdések egy olyan területének, hogy
az erre adott válaszok – a priori – szimmetrikusak legyenek, és egy zárt,
szabályos alakulatba egyesüljenek. Kell léteznie egy olyan területnek, amelyre
igaz a megállapítás: simplex sigilium veri.” (5.4541) A paradoxon, amelyet
Wittgenstein nem tudott kiiktatni az, hogy a világnak ezt a képét nem lehet
nyelvben megrajzolni. Ha létezik világ, amelyben nem léteznek paradoxonok,
akkor kimondhatatlan. A Tractatus egy kimondhatatlan etikai tanítás kimondására
tett kísérlet. „Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy
aki megért engem végül felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén
rajtuk túllépett rajtuk...Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja
helyesen a világot” (6.54)[kiemelés tőlem – D.A.] „A filozófiában
végzett munka... tulajdonképpen magán az Egy-en való munka. A saját felfogásunkon.
Azon, ahogyan az ember a dolgokat tekinti.”10
Demeter Attila
1 Részlet egy Fickerhez irt, 1919 októberében kelt. levélből;
in: Nyíri Kristóf: Ludwig Wittgenstein, Kossuth kiadó, Budapest, 1984
2
1916. június 11-i naplójegyzet; idem
3
Részlet egy Engelmannhoz írt, 1917. ápr. kelt. levélből; idem
4 idem
5 Sümegi István: A „Tractatus ontológiája”:
amiről Wittgensteinnak hallgatnia kellett; in: Magyar Filozófiai Szemle, 1992,
3/4.
6 1916. VIII. 5–11.-i naplójegyzetek; in: Márkus
György: Jegyzetek a Tractatushoz; Ludwig Wittgenstein: Tractatus logico– philosophicus,
Akadémiai kiadó, Budapest, 1963
7
idem
8 1916 okt. 7-i naplójegyzet; idem
9 1916. okt. 20-i naplójegyzet; idem
10
in Maria Fürst: Bevezetés a filozófiába, Budapest, Ikon kiadó, 1993