Ma Wenkelnek egy szellemes
prédikációját hallottam a kereszténységről. „Az a hit, amely legyőzte a világot...”
Kiállhatatlanul fennhéjázó
minden olyan néppel szemben, amely nem keresztény, de nagyon ravasz is. Mert minden pillanatban mást
értett kereszténységen, – és így mindig helyes értelem adódott, még a mi felfogásunk
szerint is. Ha ezt a tételt: „a kereszténység legyőzte a világot”, ezzel cseréljük fel: „a bűn
érzése, szóval egy metafizikai szükséglet,
legyőzte a világot”, akkor nem ütközünk meg rajta mi sem, csak legyünk következetesek és mondjuk azt,
hogy: „Az igazi hinduk
keresztények”, vagy azt is: „Az igazi keresztények hinduk.” Alapjában azonban nem becsületes dolog
felcserélni olyan szavakat és
fogalmakat, amelyek már egyszer megrögződtek, mert ez teljesen megzavarja a szellemileg
gyöngéket. Ha kereszténység annyit
jelent, mint „hinni egy történeti eseményben, vagy egy történeti személyben”, akkor ehhez a
kereszténységhez semmi közöm. Ha
azonban a megváltás szükségének érzését jelenti, akkor ezt a kereszténységet a
legmagasabbra becsülöm, és még azt is megbocsátom neki, ha fegyelmezni akarja a
filozófusokat, mivelhogy azok
nagyon kevesen vannak a megváltásra szorulók óriási tömege mellett, s még ugyanabból az anyagból is valók.
(Részlet Nietzsche
Gersdorff bárónak, 1866. április 7.-én írt leveléből)
Thamó Enikő
A MEGVÁLTÓ PSZICHOLÓGIÁJA
„...ó, égiek
küldjétek el nekem az őrületet! Az őrületet, hogy végre higgyek önmagamnak. ...A kételkedés felfal
megöltem a törvényt, a törvény rémülettel tölt el, ahogy egy halott ember ijeszti az élő
embert, ha nem vagyok több, mint a törvény, akkor viszont én vagyok a
legkitaszítottabb ember.”
– részlet Nietzsche imájából –
Nietzsche kereszténység
iránti kételye zsenge gyermekkorára nyúlik vissza. Hitbuzgó nők és erős protestáns hagyományok
határozzák meg a koraérett és zseniális
kisfiút körülvevő szellemi légkört. Nem csoda, hogy a kereszténységgel való vívódása egész életén és
életművén végigvonul, egészen „Az Antikrisztus” (1888) megírásáig, amikor
végleg leszámol a kereszténység kérdésével.
A mű azután született,
hogy Nietzsche imája meghallgatásra talált... Megírásától fogva pedig
életművét Nietzsche befejezettnek tekinti. „Az Antikrisztus”-ban a
határozott állítások és – sokszor az átokig fajuló – szitkozódások mögött nagyfokú bizonytalanság húzódik
meg; minduntalan ott sejlik a
kétely: a kereszténység maga a décadence, de vajon az, amit Nietzsche a helyébe próbál állítani, üdvösebb?
Nietzsche tudja, hogy az emberen túli ember eszméje merő képtelenség, „mert az ember vagy
csandála, vagy pedig nincs is...”
Leszámol ugyan a Platónnál megjelenő, majd pedig a kereszténység monstruózus
építményében kiteljesedő idealizmussal – amely a kultúrát dekadenssé teszi
–, csakhogy közben ő sem más, mint décadent. Ahogy Jézus is egy elérhetetlen eszménykép marad, úgy válik
Nietzsche emberentúli embere is életidegenné – habár alapelve az életigenlés.
Eszméjének a praxisba való átvitele maga a tragédia.
Tragédia, mely abszurdumba fullad.
Sesztov Nietzsche személyiségét Dosztojevszkij személyiségével rokonítja.
Mindketten a tragédia filozófusai, filozófiájuk az „odúlakó filozófiája”.
Miként Nietzsche, úgy Dosztojevszkij is leszámol mindennemű idealizmussal
– a nyers valóság, a szükségszerűség magánzárkája, a szenvedés állandósága
összeegyeztethetetlen az idealizmus légváraival. Mert minden filozófia a személyes
igazság keresése, vagyis végeredményben önigazolás. Az etikai jó és rossz
megszűnése a belső világ nihilizmusának kivetülése a külső
világra. Csakhogy túl jón és rosszon ismét jó és rossz van, e dualitás megszüntethetetlen,
az erkölcsiséget nem lehet meghaladni, hiszen e meghaladás sohasem válik belső
természetünkké – innen ered Nietzsche kételye és pesszimizmusa.
A hétköznapiság és a
tragédia morálja áll itt szemben egymással. A könnyek nem segítenek, a részvét meddő és a
szenvedésre semmiféle gyógyírt nem ad. Ebben az életérzésben fogantatva
mondatik ki, hogy „a kereszténységen belül sem a morálnak, sem a vallásnak nincs köze a
valóság egyetlen pontjához sem.”
Ez egy fikcióvilág, mely a valóság gyűlöletében gyökerezik. A valóságból
pedig magát az hazudja ki, aki szenved tőle. A valóságtól szenvedni annyit
jelent, mint balul sikerült valóság lenni. „A kellemetlenség érzésének az örömérzet fölötti túltengése az oka ama
fiktív morálnak és vallásnak: egy ilyen túltengés azonban
a décadence képletét nyújtja...”
Az ember hálás önmagának,
ezért van szüksége Istenre, aki jutalmaz és büntet. Valamely Isten
„természetellenes kiherélése”, a Jó Istenévé való lefokozása azonban „semmiképp sem kívánatos”. „A
rossz Istenre éppúgy szükségünk van, mint a jóra: saját létezésünket ugyanis nem éppen a toleranciának és
emberbarátságnak köszönjük.”
A keresztény Isten-kép épp ezen egyoldalúsága miatt kerül Nietzsche kritikájának célpontjába – ez az
egyoldalúság ugyanis ellentmond a realitásnak.
A hatalom akarásának
elenyészése pszichológiailag visszaesés – décadence. A keresztény Isten a gyengék („jók”), a
megalázottak, a szenvedők Istene, aki „az élet ellentettjévé korcsosult”,
s a túlnani élet reményével kecsegtet. A keresztények „Istenben a Semmit
istenítik, s a Semmi akarását szentesítik.” Ennek értelmében megvetendő
minden, ami evilági, materiális, minden, ami az ember természetes
ösztöneiből ered. Így Isten fogalma denaturalizálódik, sőt eszközzé válik a papok kezében.
Az egész beteges, décadent
keresztény kultúra a megváltó pszichológiai típusának elemzése révén, illetve annak
torzulásaiból érthető meg. Főleg torzulásaiból, mert Nietzsche
szerint Jézus volt az első és utolsó, azaz az egyetlen keresztény, ő, aki meghalt a
kereszten. Nietzsche pedig, a maga sorstragédiájával, az első és utolsó igazi
„antikeresztény”. Messiás szeretne lenni, de a kereszténységben egyetlen módon lehet az:
Antikrisztusként, lévén hogy a keresztény felfogás minden más lehetőséget kizár. Kritikája nem egy
kívülálló álláspontjáról
íródik, a kívülállás számára pusztán eszmény marad. Leláncolt Prométeusz, akinek legerősebb láncai
önnön lelkében vannak. Innen adódik, hogy „Az Antikrisztus” legőszintébb része éppen a Jézus portré
meleg hangja. Bírálja Renan felfogását, hogy a zseni és a hős fogalmával
lenne megragadható a megváltó pszichológiai típusa. A hős és a zseni
fogalma velejéig antievangélikus;
annál is inkább, mert Jézus esetében a szembeszállás képtelenségéből lesz morál, a jámborság, békesség, az
ellenségességre való képtelenség pedig maga a boldogság. Másrészt, abban a
világban, melyben Jézus él, értelmetlen a „szellem”
kultúrfogalma.
Fiziológiai realitások, amelyekből a megváltás tana ered: ösztönszerű
gyűlölet mindennemű realitással szemben, amely a szélsőséges
szenvedésből és ingerelhetőségi képességből fakad; ösztönszerű
kizárása minden ellenszenvnek, minden ellenségeskedésnek, illetve minden határnak
és távolságnak az érzelemben – ez viszont az önfenntartási ösztön ellen való.
A szeretet Jézus számára egyetlen, végső életlehetőségként tételeződik
– legalábbis Nietzsche szerint. Bárminemű fanatizmus megsemmisítené ezt
a típust. Számára a hit magátólértetődőség, a hit él benne és szembeszegül
a formulákkal.
„Az <élet> fogalma,
tapasztalata, azon az egyedüli módon, ahogyan ő ismeri, ellenáll
mindennemű szónak, formulának, törvénynek, hitnek, dogmának.” Ilyen
értelemben „szabad szellem”, csak a legbensőbbről beszél. A
legbensőbb az „élet”, „igazság”, „fény” – maga a valóság, a természet
egésze – melynek kifejezésére a nyelv is csupán jel, hasonlatértékű
valami. Nem bizonyít, nem érvel, példájával azt mutatja, hogy csupán az életmód
az, amely révén az ember „üdvözültnek „, „Isten gyermekének” érzi magát; „épp
ez Isten”.
Jézus a tiszta szellem és a
tiszta jóság. Nietzsche, annak ellenére, hogy ebben a művében nagyon vehemensen kritizál,
Jézus személyére vonatkoztatva csupán
egyetlen „illetlen” kifejezést használ: azt, hogy idióta. S még ez sem fogható fel egészen negatívumként –
ugyanis ezzel Dosztojevszkij félkegyelműjére utal, Miskin hercegre, aki a megváltó
személyiségtípusaként jellemezhető; aki Dosztojevszkij szerint ugyanolyan
használhatatlan tanácsokat ad a szenvedésből való kilábalásra, akárcsak
Jézus Nietzsche szerint. A félkegyelmű – és itt fontos a fél-ség, ellentett párja az agresszív,
impulzív, anyagias kereskedőnek. Erre a kereskedőre (Rogozsin) konvencionálisan rásüthetnők,
hogy a regény negatív
figurája, az erkölcsi rossz, ám ösztöneink mást súgnak. Mégpedig azt, hogy
önmagában mindkét személyiség fél – azaz egyoldalú ember. S hogy a teljes egy
harmadik személy lehetne, amelyre mindkét személyiség attribútumai jellemzők lennének. Nietzsche
ebben az éppen elejtett utalásban lélektanilag rátapint a lényegre. Ugyanis a
realitás szempontjából – és más szempontból nem is közelíthetjük meg – maga
Jézus is fél. Az ókori gnosztikusok szerint Krisztus „levágta magáról az árnyékát.” Az
Antikrisztus tulajdonképpen a mély-én
árnyéka, azaz – Jung elemzésében – az emberi totalitás sötét oldala. A keresztény ember számára Krisztus jelenti
a mély-én archetípusát. Az isteni vagy mennyei jelleg teljességét jeleníti meg, az átszellemült embert,
istenfiát, aki bűn nélkül való „sine maculae peccati”. Az imago Dei úgy
nyilvánul meg bennünk, mint
igazságosság, mértékletesség, fegyelmezettség. A mély-én az emberi lélek teljessége, spontán jelképei
megkülönböztethetetlenek az istenképtől. Csakhogy Jézus szellemi és csak
jó – tehát nem testesíti meg a teljességet, lévén hogy a rossz eredetének magyarázata konvencionális
hazugságokba fullad. Így
például a protestáns tanokban: minden jó az Istentől, minden rossz az
embertől származik – azért, hogy az ördögöt mellőzhessék. Fel sem
tevődik az a
lehetőség, hogy Istent a moráliák fölé emeljék, úgy, hogy mint egység és abszolútum
„túl jón és rosszon”, túl mindenféle dualitáson alapozódjon meg képzete. Ez
csupán az Újszövetség „vívmánya”, ugyanis Jób könyvében Satanael és Krisztus – a hét Istenfi, s így az
Istenkép is kifejezi a teljességet, vagy pl. a buddhizmustól is idegen az isten-kép moráliákra alapozott
szétválasztása. Jung szerint a fény-árnyék paradox egysége alkotja a mély-én
archetípusát. A kereszténységben
ez az archetípus kettévált két összeférhetetlen részre. Krisztus egyoldalúan
tökéletes és az egyensúly helyreállítása végett követel magának valamilyen szellemi kiegészítőt.
Nietzsche az őrületért imádkozik. S miért? Azért, hogy végre „higgyen
önmagának.” Pontosan ez az egyoldalú „tökéletesség” miatt veszti hitelét számára
a Jézus-portré. Annyira próbálja az anyagit és az ennek úgymond megfelelő
rosszat kizárni, hogy a jó és szellemi abszolutizálásából kialakult portré
inkább hasonlóvá válik egy „idiótához”, mint egy hatalmas istenséghez. Ez
az Isten félszeg – az őt megtestesítő imago Dei nem fedi a totalitást,
sőt élettelenné, életidegenné válik, a kultúra pedig beteggé: dekadenssé.
Az Antikrisztusban és a korábbi műveiben úgy tűnik Nietzsche az
„imago Dei”-nek éppen ezt a hiányzó részét írja le, és amennyire abszolutizált
a keresztény imago, épp annyira indulatosan abszolutizálja annak hiányzó részét
Nietzsche. A mély-én, azaz az imago Dei teljességét a Krisztus és az Antikrisztus
két fél egységének eggyé olvadása teljesítené ki.
KÖNYVÉSZET
1. Lev Sesztov: Dosztojevszkij és
Nietzsche, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983.
2. Nietzsche: Az Antikrisztus,
Ictus, Szeged, 1993.
3. C.G.Jung: Aión, Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1985
Ivo Frenzel: Nietzsche, Szalon Kiadó, Budapest,
1993.