Az örök béke a puszta ész határain belül
Kanti motívumok a nemzetközi kapcsolatok mai elméleteiben
JOBBÁGY JÓZSEF
Az alábbi írás a kanti eszmekör időszerűségét, jelenlétét kívánja
érzékeltetni a nemzetközi viszonyok kutatásában. Célja nem a hagyaték bármely
rétegének filozófiai szempontú elemzése, még csak nem is bemutatása, nézőpontunk
inkább politológiai, pontosabban a tőle immár függetlenedett nemzetközi
kapcsolatok elméletéé. Aktualitását pedig – túl némely, évszámokkal összefüggő
külsődleges adottságon – az a körülmény adja, hogy Kant az elmúlt 15–20
évben növekvő mértékben lett hivatkozási alap a nemzetközi kapcsolatok
némelykor kissé megviseltnek tetsző diszciplínája számára. A tudományágat
az azt időről időre megrázó szenvedélyes paradigmaviták és
– társadalomtudomány esetében kevéssé meglepő módon – vizsgált tárgyának
nem kevésbé gyökeres, olykor katartikus átalakulásai alaposan próbára tették.1
A „Vissza Kanthoz!” ötlete ennek jegyében bukkant fel, s számos területen
új kutatási irányokat is inspirált.2
A következőkben Kant idevágó és a folyóirat olvasói számára jól ismert
szöveghelyeinek felidézése után, Az örök békéről definitív cikkelyeinek
tagolását követve,3 három új elméleti irányt mutatunk be, amelyek
teoretikus akcentusa egyértelműen königsbergi tájszólásra hajaz. Elsőként
az alkotmányos, köztársasági berendezkedés (ius civitatis) terjedésével
kialakult „demokratikus béke” elméletével foglalkozunk, amely a 90-es évek
egyik nagy elméleti divatja lett – egyértelmű, közvetlen hivatkozással
Kantra. Utána az államok nemzetközi kapcsolatainak szintjét (ius gentium),
az államközi teret, illetve a nemzetek feletti szerveződéseket érintő
egyik mai elképzelésről szólunk. Végül a kanti örökség egyik legizgalmasabb
dimenziójára, a világpolgári jogot (ius cosmopoliticum) illető,
valamint azt a globalizáció folyamatával összekapcsoló néhány értelmezésre,
a politikai közösség átalakulásának lehetséges irányaira térünk ki.
*
A szűkebben vett államközi kapcsolatok ismeretesen a kanti korpusz
törzsanyagán, a kritikákon kívül eső témák. Explicit módon, szisztematikusan
Az erkölcsök metafizikája4 és Az örök békéről5
elemzi ezt a dimenziót, bár számos más írásban, nem publikálásra szánt
előmunkálatban, töredékben találunk idevágó, nem kevésbé fontos, jóllehet
inkább történetfilozófiai, vagy még inkább erkölcsfilozófiai nézőpontú
utalásokat. E szövegek alapvető iránya a természeti állapotból történő
kilépés, a polgári állapotba eljutás esélyét, lehetőségét, szükségszerűségét
és lehetséges intézményi megoldásait keresi. A téma aktualitását egyfelől
Kantnak a 80-as években részben Rousseau hatására felébredt történetfilozófiai
érdeklődése, másfelől a francia forradalom élménye, továbbá az ezzel
összefüggő háborúk adták.
Szűkebben vett témánknál maradva: az örök békéről írott „filozófiai
tervezet” egyfelől a korabeli háborúskodás és az ezt kísérő, messzemenően
ideiglenes (és annak is szánt) békék konkrét kritikája, másfelől koncepció
és javaslat egy tartós békeállapot intézményes feltételeinek megteremtésére.
Az örök békéről „előcikkelyei” zömmel a korhoz kötött, egymással
nem feltétlenül szorosan összefüggő reflexiók: az államok szuverenitásának
védelme (önálló államok „megszerzésének” tilalma, külső beavatkozás,
államadósság), az állandó (itt: zsoldos-) hadsereg elutasítása, hadviselés
és békekötés kapcsolata. A dinasztikus háborúk korára szabott észrevételek
hátterében persze ott van Kantnak a későbbiekben kifejtett, itt csak
érintett, a morális autonómia bázisára épülő államfelfogása is.6
A kilépés a dinasztikus háborúk viszonyai közül, a békeállapot „az ész parancsa”
, több tehát, mint egyszerű békekötés, ami a tapasztalatok szerint csak
újabb és újabb háborúkhoz vezetett. Az örök béke definitív cikkelyei az alábbi
három pozitív feltételt fogalmazzák meg:
1. „A polgári alkotmány minden államban köztársasági alkotmány kell,
hogy legyen” Indoklása szerint a köztársasági alkotmány kötelezően
megkívánja az állampolgárok hozzájárulását a háború indításához, s „igen természetes,
hogy ők, midőn arról kell dönteniük, fejükre zúdítsák-e a háború
minden nyomorúságát [...], nagyon is meggondolják azt.”
2. „A nemzetközi jognak a szabad államok föderalizmusán kell nyugodnia”
Ez a föderáció „valamiféle népszövetség volna, nem pedig a népek állama”,
mivel az államnak nélkülözhetetlen attribútuma a szuverenitás, ami ebben a
szövetkezésben sem csorbulhat, pontosabban az érintettek nem fogják ezt hagyni.
Ez a „különösfajta szövetség, melyet békeszövetségnek (foedus pacis)
nevezhetnénk, [...] a békeszerződéstől abban különböznék, hogy
míg emez csupán egy, amaz minden háborúnak végét kívánná szakasztani”. Kant
forgatókönyve szerint „e lassanként minden államra kiterjesztendő s így
örök békére vezető szövetség” technikai kivitelezése a következő
lenne: „(ha úgy hozná a szerencse) s egy hatalmas nép képes volna köztársasággá
alakulni (melynek hisz természete szerint hajlania kell az örök békére), ez
központ lehetne más államok számára a csatlakozásra”, s fokozatosan, „jótállva
az államok közt a szabadság állapotáért”, tágítanák föderációjuk határait.
3. „A világpolgári jog a hospitalitás általános föltételeire
kell, hogy korlátozódjék.” A hospitalitás (látogathatás) mindenekelőtt
jog, mégpedig a vendégjogtól és a hódításként értelmezett jogtól megkülönböztetett
viszony, amelynek forrása az emberiség egysége, az emberi nemet egyként megillető
közös jog „a Föld színére”, amely jog gyakorlásának a lehetséges (egyetemes)
érintkezést kell szolgálnia. Kialakulásának feltétele, hogy a Föld népei között
egyetemlegesen gyökeret verjen a (szűkebb vagy tágabb) közösség ügye,
amikor „a jog bárhol is esett sérelmét a Föld minden pontján megérzik”. Így
lehet ez egyetemes emberi közjoggá kiterjesztője az állam- és nemzetközi
jognak, bennünket „ekképp az örök béke felé terelgetvén, amelyhez, hogy közelebb
jutunk, csak e föltétellel remélhetjük.”8
Az örök békétől a demokratikus háborúig
A kanti hagyomány direkt megszólítására, mint említettük, a 80-as években
került sor, mégpedig, ha effajta elméleti elmozdulások köthetőek egyetlen
cikkhez, akkor leginkább M. Doyle „Kant, a liberális örökség és a külpolitika”9
című cikke lenne az. Doyle az akkoriban vetélytárs nélkül uralkodó realista
paradigmával10 szemben egy korszerű liberális elméleti és
gyakorlati–külpolitikai alternatívát kívánt megfogalmazni. Tekintettel arra,
hogy az írás a későbbiekben, sőt, mindmáig a kapcsolódó viták mellőzhetetlen
eleme lett, röviden ismertetjük fő gondolatait. Doyle kiinduló kérdése
úgy hangzik, hogy van-e, s ha igen, milyen szerepük van a liberális elveknek
és intézményeknek a nemzetközi viszonyok formálásában, illetve azok magyarázatában.
A realista világkép részei, vagy önálló, konstitutív szerepük van? Hogyan
határozzák meg a liberális államok külpolitikáját?
A szerző szerint a liberális rendszerek számos belső bajuk,
fogyatékosságuk mellett alapvetően sikeresnek bizonyultak az elmúlt két
évszázadban, amit egyebek mellett azzal igazol, hogy számuk a 18. század végi
háromról a cikk megjelenésének idejére, 1983-ra 49-re nőtt. Doyle erős,
a későbbi elmélet pilléreinek tekinthető állításai a következők.
Az egyik szerint, „bár liberális államok számos háborút vívtak nem liberális
államokkal, szilárd, alkotmányos liberális államok még nem álltak háborúban
egymással”.11 A másik megfogalmazás szerint „a 18. század végén
kialakuló liberális rendszerek kezdetben bizonytalan, körvonalazatlan jellegűek,
ám idővel stabilizálódva, mélyebb belső alapjaikat kiépítve és több
nemzetközi tapasztalatra szert téve, kialakult a liberális államok békés uniója”.
12
Ez a két fejlemény mindenképpen további magyarázatot igényel, mivel sehogy
sem illeszkedik egy realista világképbe. Doyle a továbbiakban sorra veszi
a kialakult helyzet lehetséges realista értelmezéseit, és arra a meggyőződésre
jut, hogy az anarchia –hatalom – biztonság típusú magyarázatok nem kielégítőek
e „béke-övezet” létrejöttére. A „történtek” magyarázatát Doyle Kanthoz visszanyúlva
találja meg, amennyiben e két évszázadot „az örök béke tervezetében” foglaltak
megvalósulásaként fogja fel. Ennek megfelelően Doyle szerint a köztársasági
alkotmány, a békeszövetség és a kozmopolita jog együttese létrehozta egy liberális
külpolitika normatív és intézményes hátterét, s megteremtette a szükséges
feltételeket a liberális béke földrajzilag korlátozott („szeparált”),
mégis, intézményesen is megalapozott világának kialakulásához.
Doyle ugyanakkor a liberális társadalom-modell sikerével arányban nem
állónak minősíti a liberális internacionalizmus külpolitikai gyakorlatát.
Ennek egyik okaként azt az alapvető elvi ellentmondást jelöli
meg, hogy értékrendjét csak befelé érvényesíti, külső (a nemliberális
világ felé irányuló) kapcsolataiban maga is hatalommaximalizáló, egyoldalúan
érdekérvényesítő, dominanciára tör stb. A gondok egyik forrása, hogy
a liberális béke zónáján túl a világ a Hobbes-i realizmus szabályait követi,
ahol nem érvényesek egy liberális külpolitika
normatív elvei. Folyamatos a liberális intézményrendszer, kultúra ütközésének
lehetősége a nem-liberális világ irányában folytatott hatalmi politika
szempontjaival. A liberális belső berendezkedés a liberális értékek –
emberi jogok, piacgazdaság, demokrácia – terjesztését, érvényesülésük előmozdítását
képviselheti csak külföldön. Ennek konkrét formája eltérhet a választott liberalizmus
típusától – jóléti vagy konzervatív –, tartalma azonban nem.
A két világ kapcsolatában programozva vannak az elvileg feloldhatatlan
konfliktusok, miután liberális nézőpontból hiányzik a nem-liberális államok
morális legitimációja: mivel „folyamatos háborúban állnak saját népükkel”,
nem tekinthetők egyenlő partnernek a nemzetközi kapcsolatokban.
Ebből fakad a nehezen kezelhető ellentmondás a szuverenitás, a be
ne avatkozás normája, illetve a diktatúrák által saját népük ellen elkövetett
jogsértések kötelező üldözésének elvárása között.
Általában problematikus a liberális értékrend
külpolitikává formálása az Észak–Dél relációban, mindenekelőtt
a tulajdon és a jövedelem nemzetközi elosztását–eloszlását illetően.
A nemzetközi redisztribúció lehetősége és szükségessége a liberális táboron
belül is alapvető törésvonal. A Doyle által jólétinek nevezett liberalizmus
az igazságosságot a nemzetközi dimenzióban végső soron ugyanúgy normatív
jellegűnek tartja, mint egy adott államba szervezett társadalomban. Ugyanakkor
a redisztribúció a nemzetközi társadalomban liberális nézőpontból csak
akkor megalapozott, ha a morális autonómia és egyenlőség perspektíváját,
azaz a republikánus rendszer, illetve a mai liberális demokrácia kialakításának
lehetőségét is megadja a segélyezett társadalomnak. A jövedelmi egyenlőtlenségek
szűkítése mellett a liberális külpolitikai napirend két fő iránya:
az emberi jogok globális érvényesülésének előmozdítása és a szabadkereskedelem
feltételeinek biztosítása.
A belsőleg bizonytalan liberális külpolitika gyenge hatékonyságának
praktikus oka a túlságosan tagolt intézményrendszer nehézkessége, ti. a külpolitikai
döntéshozatal szervezeti–bürokratikus túlbonyolítása, ami akkor is fennáll,
ha a mindenkori végrehajtó hatalom folyamatosan törekszik intézményi korlátainak
tágítására vagy éppen – ha saját szempontjai úgy kívánják – informális mellőzésére. A liberális külpolitika emellett, ideologikus karaktere miatt,
elsőként nem a másik képességeit, erejét, hatalmát, hanem ideológiai
azonosságát mérlegeli. Nem azt utasítja el, amit az tesz, hanem
azt, amilyen ő maga. Ez az adottsága pedig rugalmatlanná teszi
a nem-liberális világ irányában, ami számos külpolitikai kudarc oka.
Doyle summája szerint – amit stílszerűen két kiegészítő cikkelyben
csatol a tanulmányhoz – Kant prognózisa a világpolitika és a világgazdaság
természetes fejlődéséről bevált, létrejött a liberális békeövezet,
amelynek országai nem háborúznak egymással, a nemzetközi béke tehát nem utópia
többé. A kérdés immár az, hogy remélhető-e ennek nyomán a globális béke?
Doyle a kanti kiindulópontokhoz képest három ponton lát lényeges eltérést
a perspektívákat meghatározó tényezőkben: Kant szerint a köztársaságok
a természet „ösztönzésére” kirobbant belső vagy külső háborúk nyomán
jönnek létre, ám a nukleáris világban a közvetett, gyakorlati pedagógiának
ez a formája nem alkalmazható többé. Elvileg problematikus továbbá a köztársasági
berendezkedést a politikai fejlődés végpontjának tekinteni, végül a nemzetközi
kereskedelem béketeremtő járulékos hozadéka sem garantálható, hiszen
mi van akkor, ha valamilyen okból tartósan visszaesik a világkereskedelem?
A fenti, óvatosságra intő körülményekkel dacolva, Doyle előrejelzésre
is vállalkozik: precíz kalkulációja szerint a globális béke korszaka 2113-ra
következik el.13
A demokratikus béke
A Doyle tanulmányában megfogalmazott magabiztos állítások egy önálló elméleti-kutatási
irányt – amely a keresztségben „a demokratikus béke elmélete”14
nevet kapta – és máig tartó vitát generáltak a nemzetközi kapcsolatok elméletében.
Az elmélet első kerek megfogalmazását az alábbiakban összegezhetjük:
demokratikus államok ritkán kerülnek konfliktusba egymással, s vitáik szinte
soha nem vezetnek háborúhoz egymás ellen. Az állítást kétféle, egymást kiegészítő
magyarázó modell kíséri, amennyiben:
Kulturális–normatív
modell:
– más országokhoz való viszonyukban vezetőik meg fogják kísérelni a
konfliktusmegoldásnak a belpolitikai folyamatokban kialakult normáit érvényesíteni;
– más országok vezetőitől a konfliktuskezelés
olyan eljárását várják, amely az adott országban jellemző.
Strukturális–intézményi modell:
Erőszakos
konfliktusok demokráciák között ritkák, mivel
– a fékek és egyensúlyok kényszerei, a hatalommegosztás, a nyilvános vita
szükségessége a belső támogatás biztosításához lelassítja a döntéshozatalt,
és ezzel csökkenti a konfliktust vállaló döntésvalószínűségét;
– más országok vezetői a demokratikus országok vezetőit a fentimódon
korlátozott cselekvőképességűnek fogják látni;
– a demokráciák vezetői tudják, hogy van idejük a konfliktuskezelés
demokratikus technikáinak gyakorlására, nem tartanak a meglepetésszerű
támadástól.15
A vita tudományon belüli okai kézenfekvőek: a hipotézis lényegében
hatályon kívül helyezi az uralkodó paradigma alapfeltevéseit a nemzetközi
viszonyok természetéről, szereplőinek motívumairól, magatartásuk szabályairól, a jövő perspektíváiról
stb. Képviselői szerint jelentős lépés lehet a nemzetközi
kapcsolatok elméletének remélt egzakt tudományossága irányába, mivel „a háború
hiánya a demokráciák között már-már empirikus törvény, mégpedig a maga nemében
az első a tudományágban”.16 Az elmélet körvonalazódását kísérő
heves vita másik, immár tudományon kívüli oka annak természetes alkalmazhatósága
a külpolitikára (ti. elsősorban az amerikai külpolitikára), ami mindig előnyös társadalmi
és financiális környezetet teremt egy teoretikus ötlet felvirágoztatásához.
Magyarul, a demokratikus béke elméletére külpolitikai gyakorlat építhető,
de legalábbis megfelelő – kellő mértékben ideologikus – hivatkozási
alapja, vezérelve – maximája? – lehet az Egyesült
Államok külpolitikájának. Ez valahogy úgy hangozhatna, hogy mivel a
demokratikus országok nem háborúznak egymással, a liberális külpolitika célja
elérni, hogy minél több liberális–demokratikus berendezkedésű állam legyen
a világon, mert ennek megfelelően csökken a háború veszélye.17
A következőkben
a lényegesebb vitapontokat sorolom fel.
1. Tudományelméleti ellenvetések. A bírálók szerint a demokratikus
béke elmélete nem felel meg a tudományos elméletalkotás kritériumainak; valójában
nincs empirikusan tesztelhető formában megfogalmazva, alapkategóriái
– mind a demokrácia, mind a háború – definiálatlanok, hiányzik az ellenőrizhető
oksági összefüggés megfogalmazása a demokratikus berendezkedés és a békés
külpolitika között. Jelenlegi formájában csak egy állítás, esetleg hipotézis.
Fogalmi tisztázatlanságok. A demokrácia és a háború fogalmának definiálatlansága azért is probléma,
mert – a kritikusok szerint – az elmélet hívei így szükség szerint változtathatják
a kategóriák kritériumait: amint egy, az elméletbe be nem illeszthető
adat merül fel, módosul a résztvevő országok berendezkedésének minősítése
vagy a konfliktus jellege. A demokrácia „mozgó célpont”, nemcsak abban az
értelemben, hogy ahány szerző, annyi meghatározás, de időben–térben
eltérő történeti típusai, konkretizációi, továbbá még ennél is szórtabb
korabeli értelmezései okán is. További nehézség köztársaság, liberális intézményrendszer
és demokrácia (történetileg ugyancsak változó) viszonya.
A demokrácia eszmetörténeti pozicionáltsága szempontjából nem elhanyagolható
szempont, hogy a 19. század külpolitikai gyakorlatában nem a demokratikus–nem–demokratikus
törésvonal a meghatározó. Az amerikai külpolitikában például ennél mindvégig
fontosabb a republikánus-monarchikus különbség.
2. Van-e egyáltalán demokratikus béke? A kritikusok jelentős
része a vita első szakaszában egyszerűen kijelentette: empirikusan
nem igazolható, hogy a demokratikus államok nem, vagy – gyenge változatban
– ritkábban háborúznak egymással. A statisztikai adatok tehát nem igazolják
az elmélet híveinek állítását. A vitának ez a rétege a későbbiekben az
empirikus politológia teljes eszköztárát mozgósító, elmélyült kvantitatív
elemzések irányába fordult, aminek során a statisztikai adatok egyre komplikáltabb
matematikai apparátussal történő – természetesen egymást kizáró – értelmezései
s az ezzel összefüggő szenvedélyes módszertani viták jellemezték.18
A jellegzetes kifogások szerint a demokráciák kis száma 1945 előtt nem
teszi lehetővé bármilyen szabályszerűség kimondását; eleve korlátozott
bármilyen háború lehetősége, így az adatok alig haladják meg a véletlen
gyakoriság esetét. Statisztikailag szignifikáns tendenciák, amelyekre elmélet
lenne építhető, ilyen körülmények között nem mutathatók ki. A 90-es évek
második felére a vitának ez a vonala lecsillapodott, az adatok a vitatott
esetek agyonelemzése után is meggyőzőek voltak.19
A bírálatok egy másik része az elméletbe nem illeszthető esettanulmányokon
keresztül igyekezett azt cáfolni: a leggyakrabban említett esetek a Trust-affér
(angol–amerikai, 1861), vita Venezuela határáról (angol–amerikai, 1895/6),
Fashoda (angol–francia, 1898), Németország első világháborús részvétele,
Ruhr-vidék (francia–német, 1923), Finnország harca az antifasiszta koalícióval
a második világháborúban. A kritikák szerint ezekben az esetekben a résztvevők
motívumai, illetve a válsághelyzet kezelése, megoldása nem értelmezhető
a demokratikus béke elméleti apparátusával. A szóbanforgó válságok, konfliktusok
demokratikus országok között alakultak ki, s bár nyílt háború nem tört ki
közöttük, a katonai erő alkalmazása – akár csak nyomásgyakorlás formájában
is – fennállt, ami önmagában is cáfolata az elméletnek. Továbbá:
a válságkezelés során a szembenálló politikai vezetők sokféle szempontot
mérlegeltek, de ezek között igazolhatóan soha nem szerepelt a szembenálló
fél demokratikus berendezkedése.
3.
Közvélemény. Az elmélet Kantra visszanyúló egyik alapfeltevése szerint
az alkotmányos köztársaság polgárai (később azutóbb kialakult közvélemény)
saját, jól felfogott érdekükben elutasítják a háborút. Ezt az elmúlt két évszázad
valójában nem igazoltavissza. Tény, hogy Kant idevágó megfontolásai a nacionalizmus,illetve
a nemzeti államok, az imperializmus és a 20. század világháborúinak tapasztalata
előttiek.
Amint azóta számos példa igazolta, a közvélemény demokratikus országokban
sem a priori háborúellenes, s megfelelő technikával ezekben is mozgósítható
az agresszív külső fellépés mellett. E mozgósítás motívumai lehetnek
nemzetiek, vallásiak stb., ugyanakkor visszatérő tapasztalat a közvélemény
manipulálhatósága. Az az állítás, hogy egy demokratikus ország közvéleménye
soha nem támogatna háborút egy másik demokrácia ellen, azzal a két feltétellel
állja meg a helyét, ha a szóban forgó közvélemény dominánsan liberális, továbbá
ha konszenzus van arra nézve, hogy a másik ország valójában nem liberális.
4. Percepció. Politikai pszichológia. A vitában
sokáig mellőzöttszempont valójában alapvető fontosságú, hiszen ahhoz,
hogy azegyik demokrácia lemondjon az érdekérvényesítés katonai eszközeiről,
a szembenálló partnert önmagához hasonló demokráciának kell tekintenie. Ezen
a ponton a vitába beáramlik a percepciókutatás önálló külpolitika-elméleti
irányzata. Az alapfeltevést cáfolni hivatott esettanulmányok mélyebb elemzéséből
kiderült, hogy a szembenálló felek irányítói és/vagy közvéleménye nem feltétlenül
tekintették egymást demokráciának, így ez a megfontolás nem játszhatott szerepet
magatartásukban.20 (Persze itt is felmerül a manipuláció veszélye,
a konfliktus másik résztvevőjének átminősítése nem-demokráciává
a közvélemény követőkészségének elnyerése érdekében, illetve a résztvevők
motívumainak utólagos, kutatói átértelmezése.)
A szélesebb értelemben vett lélektani dimenzió bevonása a vitába ugyancsak
kézenfekvő következménye az elmélet szerkezetének, amelyben kulcsszerepe
van a felek egymásról alkotott képének. Ennek ellenére az elemzések sokáig
a nemzetközi és főleg a belső tényezőkre összpontosítottak,
és kimaradt a döntéshozó(k) személye, személyiségtípusa, pszichológiai profilja
stb.21 A politikai pszichológia igénybevételét hiányolók szerint
az talán igazolható, hogy a demokratikus döntéshozók kevésbé agresszívek egy
másik demokrácia irányában, azt azonban nem tudjuk, hogy milyen szempontok
szerint tekintik a partnerországot demokráciának, hogyan alakul ki ez a meggyőződésük,
milyen tényezők miképpen befolyásolják ezt. A vezető „fekete dobozának”
felnyitását indokolja még a modern kormányzati rendszerek működési súlypontjának
elmozdulása a végrehajtó hatalom irányába, az informális döntések gyakorisága,
ami a korábbinál nagyobb teret enged az
intézményi korlátok megkerülésének. A politikai pszichológia így elsősorban
a vezetői személyiség tipizálásával,22 illetve a döntés társadalmi
környezetének (csoportlojalitás) és a saját-idegen dimenzió érzékelése sajátosságainak
feltárásával adhat újat az elmélethez.
5. A békét teremtő egyéb okok. Miután statisztikailag értékelhető
összefüggés valóban csak 1945 után mutatható ki a liberális–demokratikus berendezkedés
és a háború elkerülése között, a kritikák visszatérő eleme, hogy be kell
vonni az elemzésbe az érintett országok külpolitikai magatartását ezekben
az évtizedekben meghatározó, de legalábbis lényegesen befolyásoló egyéb tényezőket
is. Így mindenekelőtt a kétpólusú világrendben meghatározó, ideológiailag
zárt szövetségi kapcsolatokat, az ország gazdagságát, kereskedelmi kapcsolatainak
kiterjedtségét, intenzitását,23 a nemzetközi hierarchiában elfoglalt
helyét, de akár földrajzi, geopolitikai adottságait is. Ezek külön-külön és
együtt önmagukban is magyarázhatják a háború elkerülését az érintett országok
között, így nem feltétlenül indokolt a demokratikus béke hipotézisével élni.
Ez a javaslat persze azt is jelentené, hogy az államok külpolitikai magatartása
magyarázatának kiindulópontja a belső berendezkedés helyett ismét a nemzetközi
rendszer lenne.
6. A demokratikus béke ideológia-kritikai megközelítései.24
Több szerző szerint az elméletben alkalmazott demokráciakritérium
valójában az amerikai minta általánosítása, s mint ilyen, nem felel meg az
értékmentesség kritériumának. Visszatérő módszertani hiba az amerikai
demokrácia mint mérce ahistorikus viszszavetítése a múltba. Az elmélet korrekcióra
szorul, a demokrácia az Egyesült Államokban a 19. században a szocializmussal
érintkező, s távolról sem egyértelműen pozitív értéktartalmú kategória.
Tehát egyfelől kontextualizálni kell a használt kategóriákat, másfelől
fel kell figyelni arra, hogy a demokrácia-fogalom használata – folyamatos
tartalmi gazdagodása mellett – aktuális külpolitikai igényeket is szolgált.
Erre jó példa a vilmosi Németország tanulságosan hullámzó amerikai megítélése
az előző századfordulón. Ennek pikáns vonatkozása, hogy Wilson elnök
– aki az amerikai politológia más alapító atyáival együtt az 1860-as években
Berlinben tanult –kutatóként követendő mintának tekintette a hatékony
porosz (majd német) államigazgatást, így a helyi közigazgatást nem mellékes
módon a franciánál például lényegesen demokratikusabbnak minősítette.25
Oren szerint a demokratikus béke tézise nem a demokráciáról, hanem „a mi demokráciánkról”
szól, s ezt kéri számon partnereinken. Németország amerikai percepciójának
változása a 20. század elején nem a vilmosi Németország belső viszonyainak
alakulását, az ottani rendszer liberális minőségének leromlását, hanem
a kétoldalú kapcsolatok állapotát tükrözte.26
A bírálatok egy másik iránya a liberalizmus univerzális érvényességigényét
hárítja el, mivel a liberális értékek a külpolitika gyakorlatában rendre felvetik
a dilemmát: lehet-e a liberális értékrend egyszerre az egyetemes és örök béke
előmozdítója, ugyanakkor pedig egy agresszív külpolitika háttere a nem
liberális világ irányában?27 A liberalizmus normatív felsőbbrendűsége
gyakorlatilag bármely más berendezkedéssel szemben alapot adhat az ellenük
indított háborúra, hiszen egyfelől – liberális nézőpontból – háborúban
állnak saját népükkel, másfelől folyamatos veszélyt jelentenek a liberális
világra. A Kantra hivatkozás egyébként ebben az esetben nem is indokolatlan.
A korábban említett békés központi hatalomhoz történő csatlakozás mellett
Kant a szuverén államok háborúit a civilizációs folyamat részének tekinti,
amelyben egyébként az alkotmányos köztársaságok jobb belső berendezkedésük
révén diadalmaskodnak. A liberalizmusba beépített civilizációs diskurzus nem
egyszerűen egy magatartás megjelenítése, de a „civilizálatlan népek”
fölötti ellenőrzés eszköze is. „Tekintettel liberalizmus és imperializmus
történelmi összefonódására, nehéz megérteni, hogy miért is kellene az elfogadható
magatartás normájának tekinteni – még kevésbé a béke előmozdítójának.
Nem világos az sem, hogy ha a kanti békés föderáció lehetséges is lenne, egy,
a civilizált világ felsőbbrendűségére épített béke kiérdemelné-e
a béke nevet?”
7. A demokratizálás kockázatai. Új szempont jelent meg a vitában
a demokráciára való áttérés folyamatának, a rendszerváltás politikai-biztonsági
kockázatainak elemzésével. Eszerint a demokrácia kialakulásának – a
puszta hatalomváltástól elválasztott – gyakran hosszadalmas folyamatában nem
hogy csökkenne, de egyenesen nő a külső konfliktus kockázata. Az
autokratikus rendszer felbomlása után kialakuló politikai versengés, az elitváltás,
a nacionalizmus, a tartósan mobilizált tömegek, a laza intézményi kontroll,
a politikai integráció alacsony szintje gyakran agresszív külső magatartást
váltanak ki. A belső állapotok átmeneti jellege, a gyenge, bizonytalan
identitású pártok, a fogyatékos sajtószabadság, a politikailag befolyásolt
igazságszolgáltatás, a kétes tisztaságú választások, a politikai fordulatot
kísérő várakozások meghiúsulása nem megfelelő háttér egy céljaiban-eszközeiben
kiegyensúlyozott, mérsékelt külpolitikához. Ehhez járul a politikai kultúra
éretlensége, a politikai spektrum kiszélesedése nyomán megjelenő új érdekcsoportok
agresszív politizálása, a központi hatalom labilitása. Az ilyen helyzetekben
kialakuló jellegzetes forgatókönyv a belső feszültségek kívülre helyezése.29
Amennyiben elfogadjuk a demokratizálás fenti kockázatainak meglétét, politikai
konklúzióként „fel kellene számolnunk a demokratikus békével kapcsolatos naiv
lelkesedést”.30 Demokrácia és háború kapcsolata számos tényezőtől
függ, s adott esetben ez az összefüggés tartósan stabilitás-csökkentő
is lehet. Külpolitikai szempontból ennek fontos tanulsága, hogy újra kell
gondolni a demokratikus átalakulás előmozdításának külpolitikai stratégiáját,
másfelől, modellezve annak lehetséges forgatókönyveit, ki kell dolgozni
a nagyhatalmi (orosz, kínai stb.) demokratizálódás elméletét.
A demokratizálódás kockázatainak egyik speciális alesete, amikor a nemzeti
önrendelkezés és a polgári átalakulás feladatai történetileg egymásra torlódnak.
Ez a számunkra nagyon is ismerős képlet az elmúlt 15 év rendszerváltásainak
egyik jellegzetes típusa a volt Szovjetunió helyén kialakuló független államokban,
ahol a liberális és a nemzeti célok harmonizálása többnyire a liberális értékek
rovására történt meg, közelebbről egy harcias, agresszív liberális nacionalizmus
formájában.31
Az Angol Iskola – a nemzetközi társadalom elmélete
Az ötvenes évek második fele a nemzetközi
kapcsolatok elméletében a klasszikus realizmus fénykorának tekinthető.
Az irányzat alapvető munkái és zömmel amerikai szerzői uralták
a tudományágat. Az európai kontinensen ugyanakkor lassan kialakult egy új megközelítés,
amely túl leegyszerűsítőnek, redukcionistának ítélte a biztonság/hatalom
szempontjaira fixálódott realista világképet, s nemzetközi jogi, egyetemes történeti
és értékszociológiai stb. szempontok bevonásával kísérelte meg kivezetni a diszciplínát a „behaviorista
zsákutcából”. A realista kínálatból elfogadva az állam meghatározó szerepét és a nemzetközi
rendszer anarchikus jellegének premisszáit,
ezt kiegészítette a nemzetközi viszonyok kooperatív dimenziójával, amely már a korai
újkorban új minőséget hozott az államközi viszonyokba. A kutatás kiinduló
kérdései ebben a vonatkozásban a nemzetközi államrendszer természetére irányultak,
a nemzetközi viszonyok anarchikus állapotában kimutatható sajátos „rend”
alapjait és alakváltozatait elemezték, egy „nemzetközi társadalom”
kialakulásának feltevésével. A kooperatív elem bevonásának kutatói szándéka szükségképpen vezetett el a nemzetközi
jog, a diplomácia, a nemzetközi
rezsimek és intézmények, értékek, identitás, tradíciók elemzéséhez, amely témák az ekkoriban kanonizálódó
amerikai hagyomány perifériájára szorultak.
Az Angol Iskola kutatóinak maradandó központi gondolata a nemzetközi viszonyok
három rétegének elkülönítése. E három szint: a nemzetközi rendszer, a nemzetközi
társadalom és a világtársadalom.32 Az Iskolán belül a háromszintű
analízis a kutatói kör első generációs szerzőinek erős eszmetörténeti
affinitása nyomán három klasszikus szerzőnél azonosított optikát is jelent.
Közelebbről Hobbes/Machiavelli, Grotius és Kant e nézőpontok korai
képviselőiként azonosíttattak. E három irányt a későbbiekben több
szerző a realizmus, racionalizmus, illetve revolucionizmus néven is emlegeti.
Az elemzés említett három szintje közelebbről:
A nemzetközi rendszer (Hobbes–Machiavelli, realizmus) az államok
közötti hagyományos hatalmi politika szférája. A nemzetközi rendszer szerkezetének
és működésének adekvát elmélete a realizmus, amelyben az anarchikus nemzetközi
tér legfontosabb szereplője az állam. Az eredendően ellenséges környezetben
a túlélést egyedül egy hatalom-maximalizáló, a biztonság szempontját kizárólagosnak
tekintő self-help magatartás biztosítja, ezért az anarchia szükségképpen
ezt a magatartást váltja ki valamennyi résztvevő országból – függetlenül
azok belső berendezkedésének jellegétől. Innen egyfelől a stratégiai–biztonsági
kérdések, a háború és béke témájának dominanciája a realista elméletben. Az
elmélet korszerűbb, neorealista változataiban a súlypont a rendszerre
helyeződik át, fő módszertani eszköze a strukturális elemzés, amely
az aktorok számára csak minimális mozgásteret hagy. A hidegháború vége elég
nehezen kezelhető fejlemény volt realista nézőpontból, mivel az
elmélet alapvető elvárásainak nem felelt meg egy világhatalom „békés”
összeomlása.
A nemzetközi társadalom (Grotius, racionalizmus) az államok közötti,
kölcsönösen vallott értékek és közös identitás területe; a racionalista elmélet
kitüntetett tárgyai a közös normák, szabályok, értékek és intézmények. A nemzetközi
társadalom kategóriája illetve a nemzetközi tér hármas tagolása lennének az
eszközei annak a célnak, hogy az Angol Iskola a realista és a liberális elméletek
közötti közvetítéssel kísérelje meghaladni a nemzetközi kapcsolatok elméletének
hagyományos kétpólusú szerveződését.33
A világtársadalom (Kant, revolucionizmus) szintje az egyén és az
emberiség közvetlen összekapcsolása – az állam mellőzésével. A kategória
az összemberiség és a nem-állami szervezetek, a globális társadalmi identitás
és globális szerveződések segítségével az államok rendszerének „forradalmi
meghaladását” állítja az elmélet középpontjába. A Kantra történő hivatkozás
nyilvánvalóan a világpolgári-kozmopolita jog, illetve állampolgárság eszméjéből
merít ihletet, amely a Föld közös tulajdonlásából a lehetséges érintkezés
szabadságát vezeti le. Az érintkezés e szabadsága közelebb viheti az emberi
nemet a világpolgári alkotmányhoz, amelyben „a jog bárhol is esett
sérelmét a Föld minden pontján megérzik”.34
A Iskola legjelentősebb elméleti szintéziseiben, illetve alkalmazásaiban
is a középső szint, tehát a „nemzetközi társadalom” fogalma, elemzési
nézőpontja a legkidolgozottabb. A „nemzetközi társadalom” klasszikus
definíciója szerint olyan államok csoportja, amelyek nem csupán rendszert
alkotnak, a szónak abban az értelmében, hogy a másik viselkedése mindig szükséges
része a szereplők cselekvési terveinek – ez önmagában csak a „nemzetközi
rendszer” lenne –, de a köztük zajló kommunikáció, dialógus, a közösen elfogadott
szabályok és intézmények szabályozzák magatartásukat, s a résztvevők
közös érdeküknek tekintik a fennálló rend megőrzését.35 A
„nemzetközi társadalom” második szintű (second-order), önálló szerveződési forma, tartós közösség, amely saját identitással
rendelkezik, és tevékeny, azonosítható szereplője a nemzetközi rendszernek.
Szerkezetileg a kanti „békeszövetséggel” azonos pozíciót foglal el a nemzetközi
térben, ám belső felépítése és működési logikája más. Alapját nem
a belső berendezkedésükben a köztársasági berendezkedés átvételével homogenizálódó
államok „természet adta” közeledése, s ilyenformán mind békésebb külkapcsolatai
adják, hanem az (adott esetben eltérő belső berendezkedésű)
államoknak az együttműködésük során közösen kidolgozott viselkedési szabályai,
érintkezési formái, közös normái és értékei.36 A fejlődés
motorja nem az államok belső viszonyainak liberalizálódása, demokratikus
átalakulása, hanem a sokoldalú érintkezésük során közöttük–felettük kialakult,
viszonyukat stabilizáló, a résztvevő államok közösségének versenyelőnyt
biztosító intézmények (diplomácia, nemzetközi jog, szuverenitás, egyensúlypolitika).
A „nemzetközi társadalom” kategóriája persze erősen Európa-centrikus:
történetileg az újkori (Nyugat)Európában kifejlődött vesztfáliai rendszer,
a szuverén, territoriális, szekularizált államok szisztémája kínálja a mintát
(amely az elmélet egyik ága szerint a kontinensen túli expanziójával
fokozatosan globálissá alakul).
Az Angol Iskola triádjában a harmadik pillér a „világtársadalom”, amely
a kanti kozmopolita jog „forradalmi dinamikájára” hivatkozó túllépés az államok
rendszerén. A világtársadalom eszméje a legkevésbé kidolgozott – Buzan szerint
egyfajta analitikus szemétledobó37 szerepét tölti be az elméletben,
a másutt nem használható ötletek számára. Így megtalálhatók itt kanti gondolatok
egy homogén államrendszerről, transznacionális ideák a nemállami szereplőkről,
kozmopolita eszmék egy bizonytalan körvonalú, univerzális,
összemberi identitásról, és lehet offenzív ideológiai alakzatok működési
terepe is egyetlen üdvözítő igazság számára.38
Világtársadalom – kozmopolita demokrácia
A „világtársadalom” kanti forrása a kozmopolita/világpolgári jog világa,
amit mind Az örök békéről, mind Az erkölcsök metafizikája kifejt.
A kozmopolita jog az emberiség „jogszerű közössége”. Tartalmazza egyfelől
valamennyi nép lehető legszélesebb érintkezésének lehetőségét, másfelől
az emberiség univerzális morális közösségének eszméjét – ami nem független
az általános hospitalitástól, hiszen ennek működtetése, begyakorlása
teremti meg létrejöttének feltételeit. A nemzetközi kapcsolatok elméletében
kínálkozó értelmezései közül itt hármat említünk.
Habermas az örök békéről írott évfordulós tanulmányában39 két
alapvető történelmi tapasztalatra hivatkozva a kozmopolita jog eszméjének
újrafogalmazását javasolja. Mivel Kant szövege a világháborúk, a polgár- és
gerillaháborúk, nacionalista háborúk, etnikai tisztogatások tapasztalatát
megelőzően született, a békének szolidabb alapzaton kell nyugodnia,
mint az államok világának nemzetközi joga, illetve a Kant által vizionált,
szankciókkal nem felruházott békeszövetség. A másik alapvető
folyamat a nemzetállamot aláásó
globalizáció, amely folyamatosan erodálja a hagyományos
állami szuverenitás kellékeit, s egyre több kompetenciát tesz illuzórikussá. Így a globális gazdasági folyamatok
a nemzetállam territoriális jellegét kezdik ki, amennyiben az állam a határain
belül folyó gazdasági tevékenységnek
egyre keskenyebb szeletét képes befolyásolni és saját politikai közösségének
előnyére fordítani. Ahhoz,
hogy e folyamatok ne válhassanak ellenőrizhetetlenné, a kiürülő
nemzetállamok felett létrehozandó új típusú intézményi szerkezet kell.
Habermas szerint a létrehozandó kozmopolita
jog megkerüli a nemzetközi jog kollektív szubjektumainak (ti. az államoknak) a szuverenitását,
és közvetlen részvételt biztosít a szabad és egyenlő világpolgárok társadalmában. A jelenlegi
világtörténelmi szakasz átmenet a nemzetközi jogból a kozmopolita jogba,
ahol mindenki egyszerre egy állam polgára és világpolgár. E folyamat része a kozmopolita
jog intézményesülése, egy szupranacionális alkotmánnyal, amely teljes körű
törvényhozói, igazságszolgáltatási és végrehajtó hatalommal, illetve a kikényszeríthetőséghez
szükséges fegyveres erővel ruházza fel az új intézményeket.
A cél a nemzetállami szint feletti folyamatokat célzó döntéshozatal demokratikus
legitimációjának megteremtése, ami ugyanakkor mégsem
egy világállam, amellyel kapcsolatban Habermas osztja Kant ismert aggodalmait. Az
államként funkcionáló új típusú globális rendet a nem-kormányzati szervezetek, a nemzetközi
szervezetek és a globális nyilvánosság körvonalazódó fórumai alkotnák.
A világtársadalom Habermas által is hangsúlyozott rétegzettsége ellenére három
kérdésben mindenképpen konszenzusra kellene jutni: mindenekelőtt abban,
hogy a különböző társadalmak eltérő történelmi időben élnek, de mégis békésen együtt
kell létezniük; ki kell alakítani továbbá az emberi jogok közös minimumát; végül,
Kant negatív meghatározását pozitívvá fordítva, meg kell teremteni a béke intézményrendszerének
konkrét formáját.
Egy másik befolyásos kutatási irány a konstruktivizmus,
amely a 90-es évek egyik vezető elméleti divatja lett. A konstruktivista
elmélet egészen röviden szólva a nemzetközi kapcsolatok szociológiai elmélete.
A korábbi, a racionális cselekvő választásaira redukált elméleteket az
addig adottnak és változatlannak tételezett érdek- és identitás-kategóriák
felbontásával dinamizálja. A nemzetközi tér szereplői ennek értelmében
nem pusztán az anarchikus nemzetközi rend kényszereinek kiszolgáltatott, passzív
aktorok. Maguk is tevékeny alakítói és értelmezői az anarchia adott formájának, s az interszubjektív praxisban önmagukat is folyamatosan alakítják.
Az irányzat vezető képviselője, A. Wendt elhíresült formulájával
– az anarchia az, amit csinálunk belőle40 – valamennyi korábbi
elmélet alapdogmáját kérdőjelezte meg.
Ami mármost a kanti diskurzust illeti, Wendt maga is átveszi az Angol
Iskola Hobbes – Locke – Kant fejlődésvonalát. Nála azonban az anarchia
e három formája a politikai kultúra három történeti típusát jelenti. A Hobbes-i
kultúra a kölcsönös ellenségeskedés, a Locke-i a kölcsönös rivalizálás (liberális)
világa, míg az anarchia kanti kultúrájának központi kategóriája a „barátság”
(friendship). A rendszerek történelmi dinamikája hasonló a Habermasnál
vázolthoz, amennyiben a jelen időszak a kanti kultúrára való átmenet
kora lenne. Habermas-tól eltérően azonban Wendt, aki ambíciója szerint
a nemzetközi kapcsolatok metaelméletét alkotja meg, nem szolgál konkrét intézményi
javaslatokkal. A barátság normáinak érvényesülését nem külső intézményeknek
kell kikényszeríteniük, azok a társadalmi tanulási folyamatban, a tagok tevékenysége
során internalizálódnak.41
A harmadik gondolkodási irányt Andrew Linklater nevéhez köthetjük, akinek
a kiindulópontja a politikai közösség átalakulása az ezredvégen. A hagyományos
nemzetállamokból felépülő nemzetközi rendszer Linklater felfogásában
a hatalom és a gazdagság olyan súlyos globális egyenlőtlenségeit hozta
létre, ami mind kevésbé egyeztethető össze az emberi méltóság morális
univerzalizmusával. A kialakult helyzet fő felelőse a nemzetállam
lenne, amely szuverenitásával, territorialitásával, a modem állampolgársággal
és a nacionalizmussal kirekesztő politikai közösségeket hozott létre.
Az állampolgárságnak és a morál univerzalitásának a harmonizálása csak egy,
a nemzetállamtól elváló, kozmopolita állampolgárság kimunkálása révén lehetséges.
A „poszt-vesztfáliai” politikai közösség egyik lehetséges fejlődési irányának
tehát egy tartalmas kozmopolita állampolgárság kidolgozását tartja, ami egyenes
leszármazottja a kanti világpolgári jognak.42
1 Kiss J. László: Globalizálódás és külpolitika. Teleki
László Alapítvány, Budapest, 2003, főleg 9–99.
2
Charles W. Kegley, Jr.: The Neoidealist
Moment in InternationalStudies? Realist Myths and the New International
Realities. InternationalStudies Quarterly 37,131–132.
3 In Immanuel
Kant: Történetfilozófiai írások Ictus, 1997.
4 Immanuel
Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése A gyakorlati ész kritikája. Az erkölcsök metafizikája. Ford. Berényi Gábor. Gondolat, Budapest, 1991.
5 Immanuel Kant: Az örök békéről. Id. kiad. 255–335.
6 „Az állam
tudniillik [...] nem birtok [...]. Emberek társasága az, s fölötte csakis önmaga parancsolhat, vele csakis önmaga rendelkezhetik.
Oltógally módjára más államba ültetni át
[...] ellentmond tehát amaz eredeti
szerződés eszméjének, mely nélkül semmi jog sem képzelhető valamely
nép fölött.” I. m. 258.
7 Amely egyébként „szerzésre vár”, mivel Kant szerint az együtt élő
embereknek nem ez a természetes
állapota (status naturalis); „a természeti állapot hadiállapot
inkább”. I. m. 264.
8 I. m. 277.
9 Michael W. Doyle: Kant, Liberal Legacy, and Foreign Affairs.Philosophy
and Public Affairs, Vol. 12., No. 3. (Summer, 1983), 205–235; No. 4. (Autumn,
1983), 323–353.
10 John Baylis – Steve Smith: The Globalization of
World Politics.Oxford UP, 2001.
11 I. m. 213.
12 I. m. 215.
13 A prognózis a liberális
országok számának az elmúlt 150 évben tapasztalt növekedési ütemét
extrapolálja. Lásd Doyle: i. m. 350.
14 Az első összegzés: Bruce M. Russett: Grasping
the Democratic Peace. Principles for a
Post-Cold War World. Princeton UP, 1993.
15 Bruce M. Russett: i. m. 35–40.
16 Jack S. Levy: Domestic Politics and War. Journal of Interdisciplinary
History, 18/3, 655.
17 Valóban, mind az első Bush, mind/főleg a Clinton-kormány
külpolitikai dokumentumaiban visszatért ez a gondolat.
18 Egy ponton túl nehezen követhető a tízezres
nagyságrendű állampárok (dyadok) potenciális konfliktusainak
valószínűségéről folytatott s egyre terebélyesebb matematikai
képletekbe foglalt vita. Bibó egyik anekdotája jut az ember eszébe: belügyminisztériumi
közigazgatási reform előkészítésével megbízott
felelősként – Erdei Ferenc jóvoltából –rendszeres, bár számára mindvégig
homályos célú konzultációra kényszerült egy Beljanov nevű szovjet
rendőrtábornokkal. Utóbbi egy alkalommal Magyarország történeti
népesség-statisztikáit firtatva azt a kérdést szegezte neki, hogy a tatárjárás
idején hány szlovák származású gyógyszerész élt a királyi Magyarországon.
Az eddigre már megedződött Bibó nem jött zavarba, érett megfontolás
után kijelentette: hét. Felteszem, némi ösztönzésre a nevüket is kiadta
volna. Lásd Huszár Tibor: Bibó István. Magyar Krónika, 1989, 95.
19 David
E. Spiro: The Insignifiance of the Liberal Peace. International Security,
Vol. 19., 1994 Fall, 50–86.; John R. Oneal –Bruce M. Russett: The Classical Liberals Were Right:
Democracy, Interdependence, and Conflict, 1950–1985. International
Studies Quarterly 1997, 267–294.
20 John M. Owen: How Liberalism Produces Democratic
Peace. International Security, Vol. 19., 1994 Fali, 87–125.
21 Margaret G. Hermann – Charles
W. Kegley, Jr. Rethinking Democracy and International Peace:
Perspectives from Political Psychology. International Studies
Quarterly, 39 (1995), 511–533.
22 Így pl. vezetési stílus
és döntéshozói gyakorlat elemzése alapján a Hermann – Kegley szerzőpáros
„ideologikus” és „helyzetmeghatározott” vezetőket különböztet
meg, akiknek kitermelődése, illetve hatalomra jutása eltérő valószínűséggel
történik meg demokráciákban és nemdemokratikus államokban.
23 John R. Oneal – Bruce M. Russett: The Classical
Liberals Were Right: Democracy, Interdependence,
and Conflict. Id. kiad. 292–294.
24 Ido Oren: The Subjectivity
of „Democratic” Peace. International Security, Vol. 20., 1995 Fali, 147–184.
25 Wilson erre azzal a (tőle) kissé meglepő
magyarázattal szolgált, hogy „a franciák eleve alkalmatlanok a demokráciára”. Uo.
26 Wilson személye persze
azért érdemel nagyobb figyelmet, mert az Egyesült Államok „a béke
védelmében” lépett be a hadviselő nemzetek sorába 1917-ben. Wilsonnak
más vonatkozásban is voltak alkalmi külpolitikai szempontokat teoretizáló
megfogalamzásai: 1918 tavaszán, a polgári forradalom hírére például kijelentette,
hogy „Oroszország az igazi ismerői számára a mélyben, eszmeiségének valamennyi
rétegében mindig is demokratikus volt” (i. m. 182.) A Szovjetunió, illetve
Oroszország amerikai megítélése 1991 után is bővelkedik
hasonló meghökkentő fordulatokban, amit Oren azzal summáz, hogy: „Oroszország
demokratikus vagy nem demokratikus identitásának washingtoni felfogása a történelem
tanúsága szerint sokkal inkább függ annak békés külpolitikájától, mint amennyire
külpolitikája függ demokratikus identitásától.” I. m. 183.
27 Bruce Buchan: Explaining War and Peace: Kant and Liberal IR Theory.
Alternatives, 27 (2002), 407–408.
28 I. m. 422.
29 Jack Snyder – Edward D. Mansfield: Democratization
and the Danger of War. International
Security, Vol. 20., 1995 Summer, 5–38.
30 I. m. 36–37.
31 Bear F. Braumoeller: Deadly Doves: Liberal Nationalism
and theDemocratic Peace in the Soviet
Successor States. International StudiesQuarterly, 41 (1997), 375–377. A tanulmány a posztszovjet uralkodóelitek liberális elkötelezettségének szintjét is
megkísérli összevetni, azzalaz
érdekes következtetéssel, hogy az orosz liberalizmus és nacionalizmusközött lényegesen nagyobb a távolság, mint az utódállamok
hasonlóideológiai alakzatai között.
Ennek oka, hogy az orosz függetlenség azátalakulás során nem került veszélybe,
így a liberális pártképződményeknem kényszerültek egyben nemzetvédő/építő
elkötelezettséget is vállalni.Ennek megfelelően az erőszak alkalmazásának
elutasítása, illetve általában a liberális alapértékek következetesebb képviselete
inkább mutathatóki az orosz liberálisoknál, mint pl. az ukránoknál stb. I.
m. 396–398.
32
Barry Buzan: From International to World Society? Cambridge UP, 2004.
33 Barry Buzan – Richard Little: Why International
Relations has Failed as an Intellectual Project and What to do About It. Millennium,
2001, Vol. 30., No. 1., 19–41.
34 Kant: Az
örök békéről. Id. kiad. 277.
35 Hedley Bull: The Anarchical Society. A Study
of Order in WorldPolitics. Macmillan, London, 1977.
36 A dilemma persze Kantot is foglalkoztatta, hogy ti.
az alkotmányteremt-e jó polgárokat, vagy a republikánus szellem hozza-e
létre a jóalkotmányt: „minthogy a jó államalkotmány nem is ettől [ti.
a morálfilozófiától] remélhető, inkább fordítva, az utóbbitól várhatni
csak a nép helyes erkölcsi nevelését [...].”
Lásd: Az örök béke. Id. kiad. 284.
37 Lásd B.
Buzan: i. m. 20–21.
38 Lásd i. m. 27–90.
39 Jürgen Habermas: Kant’s Idea of Perpetuel Peace: At Two
Hundred Years’ Historical Remove. In The
Inclusion of the Others. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts,
165–203.
40 A. Wendt: Anarchy is what States Make of it: The SocialConstruction
of Power Politics. International Organization, 46/2 (1992),391–425.
41 A. Wendt: Social Theory of International Poltics.
Cambridge UP,1999., 246–313.
42 Andrew Linklater: The Transformation of Political
Community.Polity Press, 1998, 198–213.