A hermeneutika igazságfelfogása
TAMÁS DÉNES
„Nemcsak Hegelre és az ő dialektikus
módszerére igaz, hogy a filozófia nem előre halad, hanem minden útján
és kerülőútján visszafelé
törekszik.”
Gadamer
1. Ez az írás abból a rész–egész viszonyból indít, amely minden hermeneutikai
elsajátítás lényegéhez tartozik. Egy margó felleléséről van szó, amely
az ismert és ismeretlen, tudott és tudattalan (megengedhető itt a pszihoanalitikai
konnotáció) között húzódik, kutatásról, amelyet csak érinthet a filozófiai
erudíció. Bármilyen téma, amely hermeneutikailag adódhat számunkra, mindig
önmaga állít önmagának mércét, ellenőrizhetetlenül szabván meg kifejtésének
menetét. Ez a szituáció hatványozottan érvényes az igazság problémájára, amely
téma önmagának szab határt egy olyan előre- és hátravonatkozásban, ami
a formálásnak egészen sajátos útjait sejteti. Igazságot mondani az igazságról
– egy olyan célkitűzésről van itt szó, amely a hermeneutikai szituációban
leli fel korlátját és lehetőségét. Azt gondolhatnánk, hogy igazságot
mondani az igazságról egyenértékű az abszolút igazság állításával. Ezt
gondolta Hegel, amikor filozófiáját az eszme önmozgásaként mutatta fel. Az
igaz az egész – így hangzik az a tétel, amelynek kritikája Gadamer számára
számos hasznos belátást eredményezett. Az „igazságot mondani az igazságról”
kifejezésben azonban létezik legalább még egy lehetőség, amely több,
mint strukturális sajátosság. Ez a lehetőség a hermeneutikai kör fogalmán
keresztül mutatható fel, amely fogalom a hermeneutikai folyamat lezárhatatlanságára
utal, az értelemképződésnek egy olyan túltengésére, amelynek az, amit mondunk, szab határt, anélkül,
hogy végérvényesen korlátozhatná.1
Ezzel a megjelöléssel felvázolódott az általánosság első köre. Egy
tó felületén végigsikló gyűrűzéshez hasonlítható ez, amelyet nem
foghat be egyetlen tekintet sem. A dolog kifejlése ugyanis e metafora által
megjelenített mozgáshoz rendelődik hozzá, a ráhagyatkozás aktív értelmében.
A ráhagyatkozás hermeneutikai jelentése a meghatározottságnak abba a filozófiai
körkörösségébe van bezáródva, amelynek pályáin ez az írás is mozog. Az igazság
kérdésében a gondolkodás előrehaladása ahhoz az erőszakossághoz
hasonlítható, ami által egy hullám egy másik hullámra vált át.
2. Ha a hermeneutika történetéről való beszéd összekapcsolódik a
hermeneutika univerzalitásával kapcsolatos fejtegetésekkel, egy olyan jelenség
áll elő, ami a hermeneutika szó devalvációjához vezethet. Persze ennek
a helyzetnek egyenes folyománya, hogy egy kurrens filozófiai áramlatról
beszélhetünk, ami azáltal, hogy újra aktív kérdezés tárgyává tudta tenni
a filozófia kérdéseit, túlmutat az általánosodó folyóirat-filozófiák kérdezésmódján.
Ahhoz, hogy a hermeneutika igazságfelfogásáról beszélhessünk ezen a jelenségen
belül, pontosítani kell a kapcsolódási pontokat, amelyek ugyanakkor körvonalaznák
azt, amit itt hermeneutikán értünk. Úgy gondolom, nem elsietett az igazság
kérdésével kapcsolatosan a hermeneutika szó Richard M. Palmer által is szorgalmazott
két alapjelentését kiemelni. A „mi a hermeneutika?” kérdésre ebben az esetben
a válasz: az egzisztenciális megértés fenomenológiája (Gadamer, Heidegger),
illetve a jelentés megtalálásának tevékenysége a képrombolók tevékenységével
szemben (Ricoeur). Végsősorban az, amit filozófiai hermeneutikának
neveznek napjaink filozófiai szakirodalmában.
Az igazság kérdésköre összetett státussal bír a filozófiai hermeneutika
kérdéshorizontján. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a hermenutika történetében
a hermeneutika önértelmezésének csak ezen a fokán kérhető számon az
igazság kidolgozott elmélete. A hermeneutika szó többi alapjelentésének
az esetében egy technikai módszerfogalom túlsúlya a jellemző, ami az
igazságnak egy dogmatikus fogalmát előfeltételezi. Az igazságra való
kérdezés feltételezi a hermeneutikai kérdezés önállósodását a teológiai,
filológiai és szellemtudományi értelmezési rendszerektől. Másrészt
a hermeneutika alapító szövegeiből nemcsak az igazsággal kapcsolatos
egységes álláspont, hanem a fogalmi kifejtés rögzítésének igénye is hiányzik.
Gadamer főműve is inkább tekinthető a módszerrel szembehelyezkedő
diskurzusnak, mint az igazság kifejtett elméletének. Persze, ez a helyzet
inkább bizonyul egyféle eredménynek, mint egy hiány szimptómájának. A kifejtés
igénye kapcsán képződő elmarasztalás pedig inkább egy külső
kritériumnak, mintsem egy belső szükségszerűség következményének
tekinthető.
A külső kritérium az elmélet leíró és előíró funkcióinak a megkülönböztetése
mentén nyer értelmet. Amikor a hermeneutika elméletétől az igazság
koncepcióját kérik számon, akkor tulajdonképpen egy verifikáció-elmélet
szükségességét sürgetik. A hermeneutika elméletének univerzalitásából kifolyólag
kritikai funkcióval is kell rendelkeznie, ami azt jelenti, hogy ki kell
dolgoznia azokat az igazságkritériumokat, amelyek alapján fenntarthatóvá
válik az igazság/tévedés különbsége. A hermeneutika azáltal, hogy a tévedés
lehetőségét az igazság legbelsejében próbálja felmutatni, az igazság
fogalmát megpróbálja kivonni a verifikációelmélet hatóköréből, miáltal
azt a paradigmát is megpróbálja átírni, ami a lét és a gondolkodás elkülönülése
mentén helyezi el minden filozófiai erőfeszítés értelmét.
Hogy mennyire fogja befolyásolni ez a helyzet az igazság kérdésének a
bemutatását, a vizsgálódásnak ezen a fokán még eldönthetetlen. Nevezzük
ezt egy második körnek, mondjuk a diszciplinaritás körének, amelyhez a hermeneutika
egy immanens ellenálláson keresztül kapcsolódik. Mindenesetre – újrafogalmazva
kiinduló szituációnkat – már most bizonyosnak tűnik, hogy nem tudunk
beszélni egyetlen hermeneutikai problémáról sem anélkül, hogy a hermeneutika
építményét nemcsak felvezetésében, hanem eredményében is ne érintenénk.
3. A következő problémával a fenti mondatban vázolt helyzethez kapcsolódunk,
annak céljából, hogy az igazság kérdésének a kifejtési lehetőségeit
most egy újabb megvilágításból vehessük szemügyre.
Az a filozófiatörténeti differenciálódás, ami az igazság kérdését áthelyezte
a metafizikai tárgyalásmódról egy ismeretelméleti kérdésfeltevésre, a hermeneutika
számára irreleváns lehetőségnek bizonyul. E megkülönböztetés által
a kérdezés lehetséges útjai túlságosan feloldódnának a diszciplinaritás
felhőjében. Az a stratégiai általánosság, amely ahhoz szükségeltetik,
hogy a tárgyalandó probléma a gondolkodási mechanizmusokon keresztül is
érvényesíteni tudja önmagát, a jelen esetben a nyelvi dimenzió kiválasztásában
nyilvánulhat meg. A szellem/természet, szubjektum/objektum fogalompárosai
történelmi terheltségük révén alkalmatlannak bizonyulnak az igazság kérdésének a felvetéséhez. A „mi az
igazság?” kérdés azonban egy bizonyos nyelvi dimenzión kívül vizsgálhatatlannak
bizonyul. A nyelvi dimenzió kiválasztása céljából Heidegger a fenomenológiai
szükségszerűséget ajánlja mint a tudományos téma bebiztosításának egyetlen
járható útját. Magának a dolognak kell kezeskednie a kérdezés érvényességéért.
A fenomenológiai szükségszerűség ellenben csak mint hermeneutikai érvényesség
mutatható fel, ami jelentésességet, értelmességet jelent a kérdezőre
vonatkoztatva. Az értelmesség azonban mindig kitett a képrombolás tevékenységének,
ami történelmi szituációnkban mint nyelvi ínség jelentkezik. Gondolkodási
kategóriáink elértéktelenedésével szemben (a metafizikakritika egyik lehetséges
értelmeként) a hermeneutika a dialogikusságban létező és újrateremtődő
nyelvi horizontot ajánlja, egy új tradicionalizmust, amin belül a jelen
érvényessége a múlttal való párbeszéd eredményességéből fakadna. Az
igazság kérdése ebben a vonatkozásban egy másik oldalát is megmutatja. Egy
olyan lehetőséget, amin belül nemcsak a kérdésre adandó válasz, hanem
maga a kérdés megfogalmazása is hiányozhat. Ezért beszélhetünk a hermeneutika
igazságfelfogása helyett a hermeneutikai igazság problémájáról mint beteljesítendő
feladatról.
4. A hermeneutika igazságfelfogása mint probléma, a fenti korlátozásokkal
számolva, mégis előír egyfajta programot. A felvezetésnek az általánoson
és az egyedi megvalósuláson keresztül húzódó önállóságára hangol, a bemutatásnak
arra az egyediségére, amely ugyanakkor számol más gondolati teljesítményekkel.
Amit fentebb hermeneutikai érvényességnek neveztünk, az elsajátítás hermeneutikai
tevékenységében kell hogy felmutassa saját igazságát, de oly módón, hogy
ezáltal az igazság hermeneutikai problémája is megvilágítódjék. Az elsajátítás
fogalma csupán abban a használatban legitimálódik, amelyen keresztül az
elsajátítás igazsága az igazság elsajátításaként mutatható fel. Ez a megfogalmazás
megfelel annak a törekvésnek, amelyet Heidegger Az igazság lényegéről
című írásában a következő módon összegez: „Az igazság lényege
a létezés igazsága”. Ha a létezés fogalma helyett az elsajátítás fogalmát
helyezzük előtérbe, kidomborodik a hermeneutikai aktivitás értelme
egy fenomenológiai ontológia horizontján. Ezzel a fordulattal pedig igazolhatónak
tűnik a heideggeri filozófiához való viszony kétértelmű jellege,
nemcsak a jelen esetben, hanem Gadamer filozófiájára vonatkoztatva is.
Ebből a szituációból származik az az igény, amely az igazság kérdésének
Heidegger kérdezésmódjától való függetlenítését célozza meg, de oly módon,
hogy mégse szakadjon teljesen el tőle. Az elsajátítás fogalma ebben
a kontextusban két funkciót tud betölteni: 1) könnyedén kapcsolatba hozható
más heideggeri kifejezésekkel, 2) periférikussága révén kivezethet Heidegger
filozófiájának zárt légteréből, illetve mitikus dimenziójából.
Amire elsősorban ki kell térnünk az elsajátítás fogalmával kapcsolatosan,
az közvetítésének töredékes jellege, ami különbözik a fogalom által megvalósuló
totális közvetítéstől. Az elsajátítást ezért elsősorban határai
felől kell elgondolnunk, ahol a vég, a határ nem a korlátoltság értelmében
gondolódik el, hanem annak lehetőségeként, amiben az elsajátítás
végbemehet. Ellenkező esetben intellektuális szemléletről, esetleg
fogalmi inkarnációról beszélhetnénk („az Ige testté lett”). Persze az
is nyilvánvaló, hogy a fogalom transzcendentális (Kant) és dialektikus
(Hegel) tana nem egy történelem téves állomását jelentette. Sokkal inkább
arról van szó, hogy maga a fogalom is, és az, amit a gondolkodás számára
jelent, fokozatosan csak egy hermeneutikai erőfeszítés számára vált
beláthatóvá. A korszak fogalma csupán ebben az elmozdulásban nyerhet értelmet.
A következőkben oly módon kellene felmutatni az elsajátítás lényegét,
hogy kiiktatódjék az a struktúra, ami megalapozza az igazság megfelelés-elméletének
lehetőségét, miáltal kimozdítja ezt a felfogást egy olyan diszkontinuitás
irányába, amelynek centrumába nem a tévedés, hanem a titok kerül. Ha
az elsajátítás nem egy kívüliség irányába tett mozgást feltételez, hanem
az önmagaság tapasztalatát egy ismeretlen hatalom horizontján, akkor
az igazság lényege is új megvilágításba kerülhet. Kiindulásként ehhez
egy heideggeri gondolatot veszünk szemügyre.
„Az igazság javasolt »definíciója«
nem a tradíció lezárása, hanem az eredendő
elsajátítás...”2 – fogalmazódik meg a Lét és idő
azon passzusában, amely az igazság eredendő fenoménjét vizsgálja.
Ezen a rövid gondolaton belül az elsajátítás fogalma a lezárás fogalmával
kerül antitetikus viszonyba. Ezáltal azonban a destrukció fogalmát idézi
fel, a kifejezés negatív tartalmának kiigazítására szolgálva. Ha azonban
egy másik irányba indulunk el, akkor a megértés, értelmezés fogalmára
akadunk. A megértés mint feltárultság, illetve az értelmezés mint a
megértés megformálása képezi Heideggernél az elsajátítás lényegét. Az
elsajátítás az értelmesség–értelmetlenség pályáin mozog. Következésképpen
azt mondhatjuk: a destrukció határozza meg az elsajátítás irányultságát,
az értelmezés pedig a hogyanját. Persze Heideggernél megvan ennek egy
általánosabb megfogalmazása is, ami a következőképpen hangzik:
„A filozófia egyetemes fenomenológiai ontológia, amely a jelenvalólét
hermeneutikájából indul ki.”3 Hogy mégsem önkényes
az elsajátítás fogalmának a használata, az kiderül abból is, ahogyan
maga Heidegger folytatja a szöveget: „minden filozófiai kérdezés
ott végződik, ahonnan ered, s ahová visszatér.” A jelenvalólét
hermeneutikája nem más, mint a jelenvalólét birtokbavétele, elsajátítása.
Hogyan kell ezt elképzelnünk? Talán úgy, hogy az elsajátítás fogalmát
mindkét irányba végigjárjuk, azért, hogy eljussunk ahhoz a ponthoz, ahol a két értelem már egymásra
utal.
Induljunk ki a megértés, értelmezés fogalmából. „Az értelem az, amiben
valaminek az érthetősége fennáll.” „De szigorúan véve
nem az értelmet értjük meg, hanem a létezőt, illetve a létet.”4
Megpróbálván értelmezni ezeket a gondolatokat, mondhatjuk: az,
amiben valaminek az érthetősége fennáll, az maga lét, a lét létezése.
A valami tapasztalata annak tapasztalatán alapszik, ami a létezőket
a létezésbe hozza. Ez lehetne az ontológiai differencia egyik értelme.
Heidegger a preontologikus létmegértésben fedezi fel azt a helyet,
ahol megtörténik a lét mindenkori tapasztalata. Ez a tudás azonban
inkább a nem-tudás módján van, az eszköz eszközszerűségéből
kibomló világ tapasztalatán nyugszik, azon a tapasztalaton, amin belül
a jelenvalólét a félreértés módján magára ismerhet. Nem egy olyan
tapasztalatról van tehát szó, amihez mintegy elérkezhet a jelenvalólét,
hanem egy általa megtörténő tapasztalatról, amelyet a megtapasztalás
módján korlátoz. A maga tapasztalata együtt-tapasztalás, a világ,
a létező, a lét tapasztalata, s ennyiben befejezhetetlen. A felfedés
mindig az elrejtés mozzanatát is fogja tartalmazni, ahogyan a megértés
a félreértését. Ezek a fogalmak magában az elsajátítás dinamikájában
egyenlítődnek ki.
A destrukció gondolata a történetiség motívumával egészíti ki a fentebb
leírt tapasztalásmódot. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy a történelmet
ne az állandóan megvalósuló lehetőségek terepeként szemléljük,
hanem egy olyan működésként, amely az átadás-elfedés rejtélyeként
nyilvánul meg. Azt mondhatjuk, az elfedés mozzanatára való utalás
nélkül az átadás csupán funkcionálást fog jelenteni. A funkcionálás
a heideggeri gondolkodásmódban annak a nietzschei gondolatnak a visszatükröződése,
amely az európai gondolkodásban a nihilizmus beköszöntéséről
tudósít. Ahol minden funkciónál, ott már nincs kérdés. Ahol nincs
kérdés, ott nincs értelem és megújhodás. A destrukció a kezdet rejtélye
által próbálja visszaadni szavaink megnevező erejét. A destrukció
által napvilágra hozott kezdet sohasem abszolút értelemben veendő.
A benne-állás írja elő mindig a saját kezdetét, amely kezdet
módosulásra kényszerül mindannyiszor, ahányszor a jelenvalólét újabb
és újabb szituációba kerül.
Összegezve azt mondhatnánk, hogy az elsajátítás az értelemnek az önmagaság
általi felfedését jelenti, a kezdet mindig változó horizontján. Eredendő
az a végesség, amely ily módon valósítja meg önmagát. A hermeneutika
a végesség filozófiája, ahol a vég topológiája az összes pozitív értelmét
érvényesíteni tudja: a vég mint a végtelen korlátja, a vég mint a
végtelen helye, a hely mint lakhely és lakozás. Ha nincs elsajátítás,
akkor csak a saját funkcionálása létezik. Ahol nincs titok, ott igazság
sincs. Az igazság helye mindig az elsajátításé is – mondhatjuk, követve
elliptikus bizonyításmódunkat.
5. Ha filozófiatörténeti meggondolások alapján a gondolkodás kritikájának
a véghezvitelét Kantnak és Hegelnek tulajdonítjuk, azt mondhatjuk,
hogy a gondolkodás szerepének kifejtésén belül Kant a lehetőségfeltételek
vizsgálatára, míg Hegel a viszonyok felfejtésére, ábrázolására helyezte
a hangsúlyt. Kritika és dialektika, szélsőséges formáiban nihilizmus
és dogmatizmus. A gondolkodás patológiatörténete ebben az esetben
a hermeneutikát kiútként mutatja fel, mint annak az optimális kísérletnek
a termékét, ami szerencsésen közvetít a gondolkodás két feladata között:
szabadnak lenni (egy transzcendentális eloldottság értelmében) és
eredményesnek (a valóság megismerésének az értelmében). A hermeneutika
fegyver a nihilizmus és a dogmatizmus ellen. Annak a diszkontinuitásnak
a képviselője, ami egy elmélet felfedési potenciálját egy fenomenológiai
korlátozás révén változtatja megértő eredményesség helyévé.
Az a létfilozófia, amely a lét létezéséről tudósít, új értelmet kell
hogy adjon az igazság fogalmának. Az azonosság, amely egy megfelelésként
felfogott igazságfelfogást motivál, feloldódik egy olyan viszonyban,
amely az igazság/titok között képződik, ahol a titok mindig ugyanaz
lesz, anélkül, hogy azonos maradna.5 Azáltal, hogy az elsajátítás
saját határaiba ütközik, a titkot nyilvánítja ki, miáltal igazságában
is növekedik. Csak nagy titkok hozhatnak létre nagy igazságokat –
mondhatjuk abban az új értelemben, ahol a titok és az igazság közötti
viszony egyenesen arányos.
A hermeneutika igazságfelfogásának a bemutatása ezáltal egy, az írás első
felében vázolt szituációhoz érkezett. Az igazság/titok absztrakciója,
amit a hermeneutikai igazságfelfogás lényegeként tüntettünk fel, az
elsajátítás újabb kísérletére ösztönöz ahhoz, hogy igazságát felmutathassa.
Ez egy újabb kört jelentene, amit itt azonban nem fogunk befutni.
Egy kör mindig kimarad. Hogy ez nyereség vagy veszteség? – erre a
kérdésre talán már megadtuk a választ.
1 A fentebbi célzás a pszichoanalízisre egy talán még kiaknázatlan analógiára
utal a hermeneutikai kör és a Freud által leírt, Lacan által radikalizált
pszichoanalitikai fogalom, az ősjelenet fogalma között, amely
szintén körszerűen működik. Ugyanakkor az analógia fényt
deríthet a filozófiai és pszichoanalitikai diskurzus közötti különbségre,
amely különbség a hermeneutikát is a filozófia transzcendentális hagyományához
köti egy még eldöntendő értelemben, noha már most kijelenthetjük,
hogy nem létezik hermeneutikai elmélet konkrét hermeneutikai szituáción
kívül.
2 Heidegger, M.: Lét és idő. Bp., Gondolat,
1989, 387.
3 I. m. 136.
4 I. m.
293.
5 „Az ugyanaz sohasem esik egybe az
azonossal, sem pedig a puszta identitás
üres egyféleségével. Az azonos mindig a különbség-nélküliség felé
tart, hogy abban minden megegyezzen.” Heidegger, Martin: „...költőien lakozik az ember...”. T-Twins Kiadó/Pompeji, Budapest, 1994, 197.