Időcáfolatok – Borges
BERSZÁN ISTVÁN
Az az egységes
Idő, amit Henri Bergson a relativitáselmélethez fűzött
kommentárjaiban1 rehabilitál, s amelyben Mircea Eliade időélményt
meghatározó létmódjai történelmileg kialakulnak,2 „egy metafizikai
tájakra tévedt argentin író”, Jorge Luis Borges esszéiben nyeri el méltó
cáfolatát: „tagadom, hogy létezik egy egyedüli idő, amelyben minden
történés láncszerűen összekapcsolódik. (...) Tagadom, hogy – az esetek
nagy részében – létezik egymásutániság; tagadom azt is, hogy – az esetek nagy
részében – létezik egyidejűség.” (Borges, Jorge Luis 1974 [1987]: 256–257)
A tagadás értéke természetesen attól függ, hogy mire alapozza álláspontját
az, aki tagad. Borges archaikus bölcseleteket idéz, az idealista filozófia klasszikusaira
hivatkozik, s közben legtöbbször az irodalomra, olykor pedig paratemporális
tapasztalataira gondol. Az idő újabb és újabb tagadása más-más
időket jelent, az igazi cáfolatok éppen azok az átmenetek, amelyek
a kronologikus idő eszméleti tartamát attól eltérő ritmusokkal
függesztik fel: végtelen regresszióval, örökkévalóságokkal, körkörös visszatéréssel
és a látszólagos ismétlődésekben felsejlő azonosság-pillanatokkal.
Az ilyen élmények, bár érzékeinket gyakran meggyőzik, nem egyeztethetők
össze a „józan”, racionális gondolkodással, sem annak diszkurzív nyelvhasználatával,
mivel mindkettő az egymásutániság elvére épül, s ennélfogva alkalmatlan
az időtlen, vagyis a nem kronologikus értelemben vett idő
megragadására. Borges esszéit az ebből adódó paradoxonok és rébuszok
jellemzik, nem csak tematikailag, hanem a cáfolatok kétérvényű iróniája
révén is, melyeknek hatására a kétely metafizikai borzongásba, a metafizikai
borzongás kételybe csap át. Az ‘idő újabb cáfolata’, az ‘örökkévalóság
története’ vagy a ‘cikluselmélet’ csupa olyan kétféleségek,
amelyek egy időlabirintus egymást minduntalan átmetsző folyosóinak
elágazásaihoz vezetnek, miközben a minden illúzió viszonyítási alapjául
állított kronologikus egymásután, illetve az ilyen folyamatok egyidejűségei
éppen ebben a kiterjesztett érvényességükben lepleződnek le illúzióként.
Az
eleai Zénón Akhileusz és a teknősbéka versenyfutásának híressé vált aporiájával igazolja Parmenidésznek azt a tanítását, hogy az univerzumban mozgás nem lehetséges. Azt
gondolnánk ugyanis, hogy a gyorsaság
példaképének számító görög hős könnyűszerrel,
pillanatok alatt utoléri és maga mögött hagyja a minden erőfeszítése
mellett is csak vánszorgó teknőcöt. Zénón azonban a leghatározottabban
állítja az ellenkezőjét: ha mozgási képességeikre való tekintettel
a teknősnek mondjuk 10 méter előnyt
adunk a rajtnál, Akhileusz, legyen bár tízszerte gyorsabb, soha de soha be nem hozhatja lemaradását. Mert
amíg leszaladja azt a tíz métert,
amennyivel hátrábbról indult, egy métert a teknőc is halad, s amíg Akhileusz ezt a már sokkal
kisebb, de mégis meglévő
hátrányt igyekszik behozni, a teknősbéka is lecammogja a maga egy deciméterét. Előzésről
továbbra sem lehet szó, mivel a mégoly
jelentéktelenre zsugorodott hátrány lefutásának ideje alatt a teknőc is mindig odébb moccan, s így
tízszerte gyorsabb versenytársa, ha örökké fut, akkor sem érheti utol.
Borges a
Zénón-paradoxonban máig ott rejlő, igazából soha meg nem haladott kételyekre hívja fel a
figyelmet; nem azokat cáfoló,
hanem éppen azokon alapuló megoldást keres. Ez a törekvés abból a felismeréséből fakadt, hogy a
számbavehető cáfolatok
inkább csak szemléletessé teszik, de nem képesek megszüntetni az ősi aporiát. Stuart Mill, aki
Arisztotelész és Hobbes nyomdokain
halad a paradoxon értelmezésében, az ‘örökké’ fogalom megengedhetetlenül kétféle értelmű
használatának szofizmájáról beszél. A következtetésben ugyanis az ‘örökké’ („örökké
fut”) illetve ‘sohasem’ („sohasem
érheti utol”) – ‘bármilyen hosszú időtartam’-ot jelöl, a
premisszában használt ‘mindig’ („a teknőc is mindig odébb moccan”) viszont ‘az idő
alosztályainak bármely számá’-t: azt, hogy a megtett utat eloszthatjuk tízzel,
az osztatot megint tízzel és
így tovább, ezért a megtételükhöz szükséges idő alosztályainak sincs soha vége. Csakhogy az
időnek ez a második fajta
határtalansága jól elfér akár öt percben is. Úgyhogy az érvelés mindössze annyit bizonyít, hogy
valamely távolság megtételéhez
idő kívántatik, amely végtelenül osztható ugyan, de nem végtelen idő.
Borges mértani haladvány formájában írja fel ezt a végtelen felbomlást, és
olyan űrök láncolataként értelmezi, amelyek mindig elválasztják a hős
versenyzőt utolérhetetlenül cammogó ellenfelétől: „Az űröknek
ez a láncolata ledönti a valós teret és – még szédítőbben – a valós időt,
amint elkeseredetten s egyszerre ostromolja a mozdulatlanság és az extázis birodalmát.”3
Az
„extázis” itt nem annyira ön-, mint inkább időn-kívületet jelent; vagyis az egyetlen időben
elhelyezett mozgások mintegy a szemünk láttára lépnek
ki abból.
Az
Henri Bergson Idő és szabadság c. könyvéből idézett cáfolat ellen Borgesnek az a kifogása, hogy
„az olvasó megtévesztésére
két teknőcöt állít egy helyére”, továbbá osztható teret és oszthatatlan időt kapcsol egybe, amely
összeegyeztethetetlen. Bergson
ugyanis azzal vádolja az eleaiakat, hogy a különböző osztatlan aktusok (Akhileusz és a teknős
lépései) helyére két egymáshoz szabályozott teknősbékát, vagyis a tér
bármilyen mérték szerinti oszthatóságára hivatkozva „ugyanolyan fajta
egyidejű lépéseket” helyeznek.
Borges
Russell megoldását emeli ki az összes többi közül, mert az a végtelen kérdésére koncentrál, a
paradoxon „voltaképpeni gyökerére”.
Az angol filozófus a végtelent a számolás műveletével hozza kapcsolatba, amelyet két sorozat
összevetéseként határoz meg.
S miután könnyen bebizonyíthatja, hogy a végtelen természetes számsornak a páratlan, illetve páros
számai külön-külön is végtelenek,
továbbá valamely számnak ugyanannyi többszöröse vagy hatványa van, ahány szám létezik, azt a
meglepő következtetést
vonhatja le, hogy a végtelen sorozatnak az elemei is végtelenek, vagyis a rész semmivel sem kisebb
terjedelmű mint az egész. A teknőc által megtett útnak tehát
ugyanannyi pontja van, mint az Akhileusz által lefutott tízszerte hosszabb
szakasznak, s ezek minden
nehézség nélkül megfeleltethetők egymásnak, ahogy ezt Zénón meg is tette.
Csakhogy
– James kritikája figyelmeztet erre – Russell fejtegetései megkerülik az igazi problémát, amely a végtelen
növekvő, nem pedig
állandó kategóriájában áll, mivel azt feltételezi, hogy a verseny már
lezajlott, és csak a két útszakaszt kell egybevetni.
A
cáfolatoknak ez a mindig kibővítendő lánca, melyet Borges felvázol azt sejteti, hogy maga is egy
végtelen sorozat, s ilyenként –
minden kritikai szándék ellenére – inkább illusztrálja a cáfolandót. Ha megoldást akarunk, akkor a
paradoxont mint a végtelen tér és idő cáfolatát
kell elfogadnunk. Beismerni azt, hogy esetükben ideális konstrukciókról van szó, de nem
tökéletesekről, elég „egy
kis görög rébusz”, hogy az aporiáik – ezek a vég nélkül közbeékelődő „(z)űrök” – lelepleződjenek.
Borges külön esszét szán (eredetileg könyvet tervezett) A teknősbéka
átváltozásai-nak, melyben a regressus ad infinitum más alkalmazásait
tekinti át: Arisztotelész Platón elleni harmadik személy érvét,
Aquinói Szent Tamás kozmológiai Isten-bizonyítékát, majd pedig az oksági viszonyok
Lotze-féle cáfolatát, melyet Lewis Carroll a szillogizmus második premisszája
és a következtetés közötti összefüggésre, F.H. Bradley pedig mindennemű
viszonyra kiterjeszt. Valamennyiüket olyan „valószerűtlenségeknek” tekinti,
amelyek a „világ hallucinációs jellegét” erősítik.
A
felsorolt példák mellett elevenítsük fel Bergson és Eliade aporiáit is. Bergson
tagadja az idő oszthatóságát, s ez a bármilyen szabály szerint tagolható térbeli szakasz és az
osztatlanként megélt legördülés
egybevetésekor még
indokolt is lehet. Egységes világába akkor iktatódik „űr”, amikor azt, ami a fizikus, illetve a
filozófus külön tartamaira
érvényes, arra is megpróbálja kiterjeszteni, amit a filozófus kigondol. Így építi fel
a valóságosságában egyedüli, megsokszorozhatatlan
idő kizárólag eszméletre alapozott ideáját, melyet azonban a tempóként álcázott,
eltérő tartamritmusok valószerűtlenítenek.
Eliade
az időélményt megalapozó szakralizáció és deszakralizáció viselkedésgyakorlatait kísérli meg
összebékíteni a történelem mindent magába foglaló ideális „fejlődésével”.
Ez azonban „a homo religiosus számára” olyannyira valószerűtlen, hogy a
kutató bizonyos módszertani vagy álmódszertani megfontolásokra hivatkozva kénytelen egészen háttérbe szorítani.
Borges
megkérdőjelezi a kiütköző paradoxonokat orvosolni próbáló
manővereket, „metafizikai kételyének” éppen az aporiák rései képezik alapját:
„Mi
magunk (a bennünk működő osztatlan istenség) álmodtuk meg a világot. Erősnek,
titokzatosnak, láthatónak álmodtuk meg, térben szilárdnak, időben
maradandónak; ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök, ésszerűtlen repedést, hogy tudjuk: hamis.”4
A
„bennünk működő osztatlan istenség” és a „megálmodtuk” – viselkedés-megjelölés. Nem csak az
elméleti rendszerek kiépítésére
vonatkozik, hanem arra a közgondolkodásra és megfelelő életgyakorlatra is,
amely egyetlen homogén térbe, illetve azonos ritmusú egymásutánok és
egymásmellettiségek történelmébe foglalja az élet minden
mozzanatát.
A cikluselméletről szóló Borges-esszé úgyszólván körkörösen van megírva,
az örök visszatérés tana és cáfolatai állandóan egymásbahajlanak. Nietzsche
elgondolását a véges számú világelemek véges számú permutációiról Georg Cantor
végtelen sorozatainak végtelen részsorozatairól szóló ellenvéleménye követi,
majd a sztoikusok és püthagoreusok ciklikus kozmogóniáját Szent Ágoston cáfolatai
semmisítik meg. Ezután a visszatérő Friedrich Zarathustra bonyolult
eszmetörténeti váltakozása következik a görög elődökkel, továbbá egy feltételes
Nietzsche – Mauthner vita, amely önmagában is az egész írás szerkezetét leképező
„így érvelne ellene” – „azt felelné” ciklusokban zajlik.
És így tovább, és így tovább: a ‘déja vu’ Nietzschét igazoló példájának nitzschei
cáfolata (merthogy a filozófus sohasem állította, hogy emlékezetünkkel megbizonyosodhatunk
a Visszatérésről), a Megelőző örökkévalóság érvének visszatérése,
illetve cáfolata a termodinamika entrópiáról szóló második törvényében és „végül”
a cikluselméletnek a cikluselmélet elfogadásán alapuló tagadása, mely szerint
az örökösen ismétlődő ciklusok egyetlen folyamattá olvadnak leleplezve
a sohasem bizonyított egymásutániság illúzióját.
Ezt a játékot, akárcsak az
örökkévalóságok plátói-realista vagy keresztény-nominalista elgondolásait
Borges végső soron az emberi vágyak mozgásával hozza összefüggésbe, nem
csak mint kifejezendő és értelmezendő lelki jelenségekkel, hanem
inkább mint saját ritmusú tartamokkal. Vannak eszmék, pl. „a platóni őstípusok
mozdulatlan múzeuma”, melyekről így ír: „azt hiszem, hogy a halál, a láz
vagy az őrület segítsége nélkül senki sem tudná felfogni őket”5.
Igaz, hogy ebben a passzusban mindenekelőtt racionális kételyének ad
hangot, de még ebben is ott van a borzongás. Ugyanezzel
kapcsolatosan egyébként – két lappal korábban – minden ironikus kétely nélkül
„ihletett látomást” és „rémálmot” emleget.
Az örök visszatérés nietzschei
újrafelfedezése hasonló esemény. Borges hosszabb kommentárban tér ki arra az
egyes szám első személyben megfogalmazott feljegyzésre, melyben Zarathusztra
magának tulajdonítja az ógörög fogantatású körkörös idő születését.
„Halhatatlan a pillanat – idézi Nietzschét a kommentár –, melyben megalkottam
az Örök Visszatérést.”6 Miután az írásos nyomokból sejtelmesen
felidézi a rendkívüli „pillanatot”, egy retorikai magyarázattal fedi el azt; a
kijelentést ugyanis mindenestől a prófétai modor, illetve a hatásos stílus
eszközeként tárgyalja. Kételkedik a hellenista, preszokratikusokkal foglalkozó
filozófus tájékozatlanságában és abban az egyébként emberi, nagyon is emberi
hibájában, mely az emléket egybemossa az ihlettel, majd megállapítja, hogy
a grammatikai első személy csak „a tónus és az anakronizmus miatt”
használt forma, lévén hogy az ókorban élő Zarathusztra nem idézheti a
Ritter-Preller-féle Historia philosophiae graeco-romanae című
kézikönyvet.
Vajon csak ennyi, egy fiktív szerepjáték lenne az egész? Valójában „az eset
egy hatalmas, piramis formájú hegycsúcs közelében, a silvaplanai erdők
egyik ösvényén történt 1881-ben, egy augusztusi napon, úgy déltájban, ‘hat ezer
lábra az embertől és az időtől’. (...) Nietzschének egyik legdicsőségesebb
pillanata volt az akkor”7: áttűnés az Örök Visszatérés idejébe.
Nem az Unamunoféle gondolatátvételről van szó, melynek során az értelem
„magába szívja az ember korábbi szellemi leleményeit”, hanem a viselkedés egy
rejtett ösvényéről, amely a gondolkodás tartamának ritmusát
változtatja meg.
Borges számára a legkevésbé
sem idegenek az efféle áttünések. Felkutatja
őket az irodalomban, elbeszéléseiben megírja történetüket, egy ízben pedig közvetlenül is
beszámol egy ilyen paratemporális
tapasztalatáról. Coleridge azt álmodja meg, hogy valaki álmában átkel a
Paradicsomon, ahol bizonyságul egy virágot
adnak neki. „Ha ébredéskor a kezében találná azt a virágot..., – jaj! – mi lenne akkor?”8 Az esszé
hátralevő részében Borges nyomon
követi ennek az álomnak az áttűnéseit a Coleridge szövegét nem
ismerő Wells és a Wells regényeit csodáló Henry James műveiben. A folyamatot, melyet a mai teoretikus minden bizonnyal az intertextualitás fogalmával írna le,
Valery, Shelley és Emerson panteisztikus irodalomkoncepciójával hozza összefüggésbe, s így az intertemporalitás tágabb
horizontjába helyezi azt: nem csak a
megértés történetiségével, hanem annak cáfolataival is számol. Ugyanez érvényes A Don Quijote apró
csodái-ra is,9 azokra
az áttűnésekre, melyek révén a szereplők a róluk szóló könyv olvasóivá lesznek, s így felébresztik
bennünk azt a borzongást, hogy ha
ezek a regénybeli „megfordítások” lehetségesek, az sem kizárt, hogy „mi olvasók merő fikciók vagyunk”.
Jaromir Hladik, A titokban végbement csoda hőse a pontos
dátumhoz kötött golyó általi halál végzetes
pillanatából áttűnik készülő drámájának időmértékes ritmusaiba, és hosszan dolgozik, míg csak be nem fejezi művének az időben épített
roppant labirintusát.
Két
okom is van arra, hogy az Érezni a halált című, 1928-ból származó elbeszélést a szerző
biográfiailag hiteles paratemporális tapasztalatának tekintsem. Az egyik az,
hogy a szóban forgó mű, minden sorával együtt, kétszer is áttűnik az
esszékben megnyilatkozó
Borges – irodalmi elbeszélésein kívüli – személyes múltjába (Az örökkévalóság története, Az
idő újabb cáfolata). A második ok pedig az előbbi
cáfolata, amely még inkább megerősíti álláspontomat. Ha ugyanis ragaszkodunk ahhoz, hogy szépprózáról
van szó, akkor megírásának
paratemporális megtörténése révén kerül a szerző
nyilvánvalóan többszörös életidejébe.
A rövid elbeszélés utolsó mondatában ezt olvassuk: „rejtse ez a lap az igazi
elragadtatásnak és az örökkévalóság megsejtésének azt a pillanatát, amely nem
bánt velem mostohán azon az éjszakán”. A ‘pillanat’ szó itt abban a nagyon szigorú
értelmében használatos, melyet legalaposabban éppen ez az esszé hivatott kifejteni.
Nem a kronologikus idő lineáris sorozatának egy mozzanatára utal, hiszen
éppen ennek az egymásutánnak a cáfolata.
Minden pillanat autonóm. (...) a jelen – a pszichológiában használt specious
present, megtévesztő jelen – időtartama néhány másodperctől
a másodperc parányi töredékéig terjedhet; ugyanennyi ideig tart a világegyetem története
is. Pontosabban szólva, nem is létezik a története, amint az embernek sincs
élettörténete (...); minden átélt pillanatunk önmagában létezik, képzeletbeli összegük
ellenben nem létezik. A világegyetem, azaz valamennyi esemény összege éppannyira ideális gyűjtemény, mint
azoknak a lovaknak az együttese, amelyekkel – eggyel, sokkal, eggyel sem? –
Shakespeare 1592 és 1594 közt álmodott.10
Ha figyelmesen olvassuk az
elbeszélés utolsó mondatát, észrevehetjük, hogy kétféle időről
beszél, még pontosabban azok „öszszeütközéséről”. „Azon az éjszakán” – ez
a kifejezés a kronologikus idő egy intervallumát jelöli, ugyanúgy, mint
1928. A sorozatos egymásutánt azonban „feltartóztatja”, vagyis egymásutánjában megcáfolja
az örökkévalóság. Ez a kibillenés a pillanat. Az időt
nem tagadhatják gondolati érvek, hiszen kifejtésük időbeli egymásutánja –
értelmüktől függetlenül vagy éppen annak dacára – maga a krono-logikus
folytonosság. Időt csakis idő tagadhat, egyik tartamot csakis egy
másik tartam: az életet csakis a halál, az ébrenlétet csakis az álom, a
kronológiát csakis az örökkévalóság. A cáfolat pillanata tehát nem egy új
eszmét vagy gondolatot jelent (az ugyanis a kronologikus időbe vezet
vissza), hanem „igazi elragadtatást”, melyben másként viselkedünk, mint a
beszédben vagy a diszkurzív gondolkodásban.
Irodalomként,
elbeszélésként a borgesi séta – ilyen viselkedésgyakorlat.
Az előtt a bizonyos éjszaka előtt, délután Barracasban
voltam: nemigen szoktam azt a
helyet felkeresni.
Különös
nap, semmi sem úgy történt, mint szokott.
Estére nem volt semmilyen tervem; minthogy tiszta éjszaka volt, vacsora után kimentem sétálni és emlékezni.
A felidéződő
emlékek nem úgy következnek egymásra, mint a célirányosan fűzött
gondolatok; de ahelyett, hogy meglesné logikájukat s ezzel gondolkodásra
váltana, a sétáló inkább hozzájuk igazítja a lépteit.
Nem akartam semmilyen irányt szabni a sétának; a lehető legszélesebb teret
hagytam a valószínűségnek, nehogy – az egyetlen lehetőség választásával
járó – előrelátással korlátozzam a várakozást. (...) Már csak annyira,
amennyire lehetséges, sikerült elérnem azt, amit céltalan sétálásnak szoktak
nevezni.
A séta irányának
eldöntetlensége azt teszi lehetővé, hogy akármi megtörténhessék. Az
emlékező messzire sodortatik, a gyermekkor lakónegyedének „titokzatos
környékére”.
Ezek az utolsó előtti utcák az én szememben az ismert világ
fordítottját, hátoldalát
jelentették, s róluk szinte éppolyan mértékben nem volt tudomásom, mint ahogy semmit sem
tudunk házunk föld alatti alapjáról vagy
saját, láthatatlan csontvázunkról.
A felidézett
képzetek kivezetnek a tapasztalathorizont köréből – követhetően
ugyan, de ellenőrizhetetlenül.
A séta egyszerre csak egy utcasarokra sodort. Beleszippantottam az éjszakába, miközben teljesen elcsendesedve
abbahagytam a gondolkodást.
Diskurzus-csend.
Már csak a vágy egy látomásban.
Megeshet,
hogy madárdal hallatszott, s én parányi – madár nagyságú – szeretetet éreztem iránta. (...)
Az ezernyolcszázvalahányban vagyok közönséges gondolata egyszerre
csak átcsapott néhány tapogatózó szóba, majd horgonyt vetett a valóságba. Halottnak
éreztem magam, olyan
volt, mintha elvontan érzékelném a világot: az a tudással átjárt, megfoghatatlan félelem
töltött el, amely a metafizika legnagyobb igazsága. Nem hittem én, hogy
eljutottam az idő még elképzelhető vizeire; inkább azt gyanítottan,
hogy megtaláltam a felfoghatatlan örökkévalóság szavunk néma vagy
nyomaveszett jelentését.
Nem megértette az
„örökkévalóságot”, hiszen felfoghatatlan, hanem eljutott hozzá, egy
olyan úton, amit hiába keresnénk Buenos Airesben, merthogy nem egyszerűen
lábbal, hanem viselkedésében követte azt. Mint ahogy a megtett sétának
olvasóként én sem (csak) az értelmezője, hanem a tanúja vagyok.
Igaz, ezek a szavak – más szavakkal,
vagy éppen ezekkel – könnyedén megcáfolhatók. De amennyiben nem csak megérteni
akarunk, a cáfolatnak egészen más a jelentősége. Az elbeszélést magába
foglaló esszé utolsó bekezdésében Borges magamagát cáfolja meg, visszavonva az
idő valamennyi cáfolatát. Ezzel azonban csak visszalép a „józan” viselkedés
kronológiájába, mint ahogy írásaival minduntalan kimozdul onnan. Beismeri, hogy
sorsunk „visszafordíthatatlan és vastörvényű”, de azt is sejti, hogy ez
valamiképpen viselkedésünk végzete: „Az idő anyagából vagyok.
Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó; tigris, amely
széttép, ám én vagyok az a tigris; tűz, amely elemészt, ám én vagyok az a
tűz. A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.11
Szelíden megkérdezhetném, hogy melyik: a
folyó,
a
tigris vagy
a
tűz?
Megannyi eltérő ritmus! Hogyan is lehetne végső
érv az, hogy valamennyi a halálhoz visz közelebb, hiszen a halál az idő legbiztosabb
cáfolata.
Irodalom
Borges, Jorge Luis: Az idő újabb cáfolata.
= Az idő újabb cáfolata. Gondolat. Budapest 1974 [1987]. 251–269.
Borges, Jorge Luis: Akhileusz és a teknősbéka
örökös versenyfutása. = Az idő újabb cáfolata. Gondolat. Budapest 1974
[1987]. 59–65.
Borges, Jorge Luis: A teknősbéka átváltozásai. =
Az idő újabb cáfolata. Gondolat. Budapest 1974 [1987]. 66–72.
Borges, Jorge Luis: Az örökkévalóság története. = Az idő újabb cáfolata. Gondolat. Budapest 1974 [1987]. 91–110.
Borges, Jorge Luis: A cikluselmélet. = Az
idő újabb cáfolata. Gondolat.
Budapest 1974 [1987]. 127–136.
Borges, Jorge Luis: Coleridge virága. = Az
idő újabb cáfolata. Gondolat.
Budapest 1974 [1987]. 159–162.
Borges, Jorge Luis: A
Don Quijote apró csodái. = Az idő újabb
cáfolata. Gondolat.
Budapest 1974 [1987]. 171–174.
1 Bergson, Henri: Tartam és egyidejűség.
Hozzászólás Einstein elméletéhez. Pantheon Irodalmi Intézet R.-T. Budapest 1922
[1923].
2 Eliade, Mircea: A szent és a profán
(Bevezetés/A világban-lét két fajtája). Európa. Budapest
1957 [1987]. 10–12.
3 Borges, Jorge Luis
1974 [1987]. 61.
4 Borges, Jorge Luis
1974 [1987]. 72.
5 Borges, Jorge Luis
1974 [1987]. 94, 97.
6 Borges, Jorge Luis
1974 [1987]. 132.
7 Borges,
Jorge Luis 1974 [1987]. 132.
8 Borges,
Jorge Luis 1974 [1987]. 159.
9 Borges,
Jorge Luis 1974 [1987]. 171–174.
10 Borges, Jorge Luis 1974
(1987). 257.
11 Borges, Jorge Luis 1974
[1987]. 269.