SPINOZA FILOZÓFIÁJA LEVELEI ALAPJÁN1
A kultúra felépítményi
mivoltának fel nem ismerése, de sőt a tudományos bebizonyítás ösztönös visszautasítása egy
lehetőség következtetésére ad alkalmat: a különböző korok, közösségek szociális és biológiai
tényezők együtthatásából
létrejövő „lélek” munkája eredményének, a „felépítménynek” szintén megvan a maga gravitációja, amelyből
élő és teremtő lélek az okozó tényezőkre kipillantani nem tud.
Ilyen mindent átfogó felismerésre azonban nem elsősorban van szükségünk. Az alkotások hivatása: a
teremtő lélek feloldódásának a műélvező lélekben történő megismétlődése. A
művészet a benne elmélyülő megfáradt lelket az alkotás
szublimációjához segíti, s a valóságot ferdítő kompenzációk kelletlen narkózisától megtisztítja.
Ezzel be is töltötte rendeltetését. A nagy műveket létrehozó tényezők felismerése – melyet
kívülállás és a hiányérzetek
torzításaitól mentes kiegyensúlyozottság biztosítanak – a művészi hatást kiszorítja, ezzel szemben betekintést
enged az emberi alkotás műhelytitkaiba.
Spinoza filozófiája – bár a
belőle áradó erkölcsi erő még mindig lenyűgözően hat – túlzott egyéniességénél és az
uralkodó nézetektől való radikális eltérésénél fogva ilyen boncoló felkutatásokra ösztönöz.
Levelei a rendszeres forma nyűgétől mentesen, a kérdések és feleletek
közvetlenségében több információt nyújtanak a probléma
megoldásához.
Filozófiájának lényege: a teremtő lélek Istennel való találkozása. Egy
minden közösségtől elszakadó magányos ember, az elhagyott és az el nem
fogadott közösségek szellemi készleteiből profitálva, múltba forduló
lélekkel régi hagyományoktól inspirálva megteremti a maga magányos Istenét.
A nélkülözhetetlen közösséghez-tartozás hiányérzetétől sarkallva, Spinoza
önkínzó lelki vajúdásából egy ismeretlen, el nem képzelhető, csak az
értelem segítségével felfogható Isten születik, a népnevelési szempontból
is megszervezett vallások jutalmazó-büntető Istenével szemben. Természetes,
hogy ez az Isten idegen marad a kortársak számára. „Mindenki saját attribútumait
tulajdonítaná Istennek” – írja Spinoza egyik Boxelhez írott levelében. Az
ő igazságai azonban nem a kor irracionális vágyainak a zseniben történő
szublimálódása, s a barátok, tisztelők, tanítványok mindenekelőtt
saját koruk gyermekei. Oldenburg is a valóságot törekszik megtalálni, s a
Spinozához írt második levelében felveti az örök emberi problémák legsúlyosabbikát:
valóságos létező-e Isten? Hiszen a meghatározások csak elménk fogalmai,
elménk azonban sok olyat fog fel, ami a valóságban nem létezik, s a már egyszer
felfogott dolgokat szaporán sokszorozza és megnagyítja. Képesek vagyunk tökéletességekből,
amit embernél, állatnál, ásványnál tapasztalunk egységes szubsztanciát alkotni,
amelyben megvannak e kiváló tulajdonok, s elménk ezt a végtelenségig nagyítja
és sokszorozza. A meglátásaiban merész kutatót azonban visszariasztja az élő
élet ideáinak a Tractatusban lefektetett cáfolásai: az ellenállhatatlan kényszerűség
elve, a csodák tagadása és az evangéliumnak allegorikus felfogása. A dogmák
embere Blyenberg is, a „keresztény bölcselő”, aki előtt mindenekelőtt
az isteni kinyilatkoztatásnak van tekintélye. Dacára hódolatuknak, nem kerülnek
Spinoza zsenijének hatása alá, a szellemi közösség, amelybe beleszülettek
s amelyben éltek, újabb kétségeket támasztanak bennük e tanokkal szemben.
A megértésre való törekvés nélkül, neofita élességei támadja Spinoza egész
filozófiáját a rómaikatholikus vallásra áttért Burg Albert, majd az isteni
jutalmazás-büntetés s a végítélet mellőzésén fennakadó Velthuysen – „Velthuysen
rabszolga módjára kénytelenül-kelletlenül tartózkodik a rossztól, és ezen
rabszolga munkáért jutalmakat vár Istentől” – írja Spinoza Velthuysen
kritikájára Oostennek. Az Istent kereső lélek etikumának magaslatáról
szól így a vele szembeállított sémákról. Minden vallás tiszteletre méltó lényege:
lélekben végbemenő történés, s e történések mellőzését, s a sémák
gépies elfogadását tartja Spinoza a vallásos érzésből való kivetkőzöttségnek.
Vallásos érzés alapját képező mély lelki átélések korszerűtlen és
alig ismert valóságokat villantanak meg. Ezekről a valóságokról beszél
műveiben, ezeket teszi világosabbá magyarázó jegyzeteiben és ezeket igyekszik
népszerűsíteni leveleiben. Minden hiába, a kortársak minden igyekezetük
dacára értetlenül állanak a problémával szemben. Önmaga visszhangjára rezonál
csak a lélek. Pedig ezek a valóságok – első sorban lélektani meglátásaira
gondolok – megtalálhatók: a régi zsidó hagyományok zord törvényeiben, a katholikus
egyház poétikus szimbólumaiban s a legújabb lélektani kutatások tudományos
megalapozásaiban.
A bűn nem valósággal
létező, írja Blyenbergnek. Hiányérzet, a tökéletes állapot nélkülözése, az emberi természet
elferdülése. A halálos bűn az elkárhozás egyházi szimbólumainak
valóságáról beszél. Felismeri az evangélium képletességét, azt, hogy mint minden nagy művészi
alkotás, az evangélium is baedecker a lélek mélységeibe, ahol a bűn és bűnhődés,
elkárhozás és megváltás lejátszódnak. Determinizmusától egy ókori Isten
kegyetlensége riaszt vissza. Lehete Isten olyan kegyetlen, hogy kínzásoknak
vesse oda az embereket olyan bűnökért, amelyekről nem is tehetnek, kérdezi Oldenburg. A descartesi
szabad akaratot Spinoza
meglátásai cáfolják. „Minden dolog természetét az illeti meg, ami adott okából
szükségképpen következik.” A vele levelezők mentességnek vélik az ellenállhatatlan kényszerűség
elvét, mely „minden isteni és emberi törvény ereit átvágja.” Holott Spinoza csak a
kívülről jövő, felszínesen elképzelt büntetést helyettesíti be a
bűn következményeként előálló bűnhődéssel, a mentességnek nem sok jelentőséget tulajdonít.
Menthető végeredményben a veszett kutya is, mégis meg kell ölni.
Menthetők a gonoszok is, de nem élvezik az igazi lelki békét s
elpusztulnak. „Olyanok, mint a művész kezében az eszköz, tudat nélkül teljesítenek szolgálatot s e szolgálat felőrli őket.”
Spinoza determinizmusa: az akaratot létrehozó s arra szükségképpen elhatározó
hatással lévő tényezők figyelembe vétele. Számot ad tudattalan életünkről
is. „Vágyaik tudatában vannak, de az okokról, melyek elhatározó hatással vannak
rájuk, mit sem tudnak.” A gondolkozás szabadságának megcáfolására felhozza
lelki életünk tudattalan részét, az álmokat. Emlékeztet ez az újabb lélektani
kutatásokra, melyek szintén tagadják az akarat szabadságot, s számot adnak
arról is, hogy az elhatározó tényezők az egyénen, egy virtuális halhatatlansággal
felruházott csíraplazma ideiglenes hitbizományi birtokosán túllépnek.
E tényezők
gyűjtőhelye Spinozánál a végtelen számú attribútumból álló szubsztancia, minden dolog eredete és végső oka: Isten.
Filozófiája nemcsak régi zsidó és
keresztény hagyományok spinozai átélését fejezi ki a matematikai bizonyítás segítségével, hanem sokszor mintegy
szimbolikusan fejezi ki a mai lélektani meglátásokat.
1 Az alábbi írás 1946-ból származik. A Kolozsvári Egyetem akkori
diákjainak filozófiai szeminárium-dolgozatai között találtuk. A szerző
nevét nem sikerült azonosítanunk, ezért ha felismeri saját, szerintünk is
egyedi stílusjegyeit, utólagos beleegyezését kérjük a publikáláshoz.