Kellék
filozófiai folyóirat

    folyóiratok   » Kellék
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2. szám, 1995 (Diotima Munkafüzetek) »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

SPINOZA FILOZÓFIÁJA LEVELEI ALAPJÁN1

 

A kultúra felépítményi mivoltának fel nem ismerése, de sőt a tudományos bebizonyítás ösztönös visszautasítása egy lehetőség következtetésére ad alkalmat: a különböző korok, közösségek szociális és biológiai tényezők együtthatásából létrejövő „lélek” munkája eredményének, a „felépítménynek” szintén megvan a maga gravitációja, amelyből élő és teremtő lélek az okozó tényezőkre kipillantani nem tud. Ilyen mindent átfogó felismerésre azonban nem elsősorban van szükségünk. Az alkotások hivatása: a teremtő lélek feloldódásának a műélvező lélekben történő megismétlődése. A művészet a benne elmélyülő megfáradt lelket az alkotás szublimációjához segíti, s a valóságot ferdítő kompenzációk kelletlen narkózisától megtisztítja. Ezzel be is töltötte rendeltetését. A nagy műveket létrehozó tényezők felismerése – melyet kívülállás és a hiányérzetek torzításaitól mentes kiegyensúlyozottság biztosítanak – a művészi hatást kiszorítja, ezzel szemben betekintést enged az emberi alkotás műhelytitkaiba.

Spinoza filozófiája – bár a belőle áradó erkölcsi erő még mindig lenyűgözően hat – túlzott egyéniességénél és az uralkodó nézetektől való radikális eltérésénél fogva ilyen boncoló felkutatásokra ösztönöz. Levelei a rendszeres forma nyűgétől mentesen, a kérdések és feleletek közvetlenségében több információt nyújtanak a probléma megoldásához.

Filozófiájának lényege: a teremtő lélek Istennel való találkozása. Egy minden közösségtől elszakadó magányos ember, az elhagyott és az el nem fogadott közösségek szellemi készleteiből profitálva, múltba forduló lélekkel régi hagyományoktól inspirálva megteremti a maga magányos Istenét. A nélkülözhetetlen közösséghez-tartozás hiányérzetétől sarkallva, Spinoza önkínzó lelki vajúdásából egy ismeretlen, el nem képzelhető, csak az értelem segítségével felfogható Isten születik, a népnevelési szempontból is megszervezett vallások jutalmazó-büntető Istenével szemben. Természetes, hogy ez az Isten idegen marad a kortársak számára. „Mindenki saját attribútumait tulajdonítaná Istennek” – írja Spinoza egyik Boxelhez írott levelében. Az ő igazságai azonban nem a kor irracionális vágyainak a zseniben történő szublimálódása, s a barátok, tisztelők, tanítványok mindenekelőtt saját koruk gyermekei. Oldenburg is a valóságot törekszik megtalálni, s a Spinozához írt második levelében felveti az örök emberi problémák legsúlyosabbikát: valóságos létező-e Isten? Hiszen a meghatározások csak elménk fogalmai, elménk azonban sok olyat fog fel, ami a valóságban nem létezik, s a már egyszer felfogott dolgokat szaporán sokszorozza és megnagyítja. Képesek vagyunk tökéletességekből, amit embernél, állatnál, ásványnál tapasztalunk egységes szubsztanciát alkotni, amelyben megvannak e kiváló tulajdonok, s elménk ezt a végtelenségig nagyítja és sokszorozza. A meglátásaiban merész kutatót azonban visszariasztja az élő élet ideáinak a Tractatusban lefektetett cáfolásai: az ellenállhatatlan kényszerűség elve, a csodák tagadása és az evangéliumnak allegorikus felfogása. A dogmák embere Blyenberg is, a „keresztény bölcselő”, aki előtt mindenekelőtt az isteni kinyilatkoztatásnak van tekintélye. Dacára hódolatuknak, nem kerülnek Spinoza zsenijének hatása alá, a szellemi közösség, amelybe beleszülettek s amelyben éltek, újabb kétségeket támasztanak bennük e tanokkal szemben. A megértésre való törekvés nélkül, neofita élességei támadja Spinoza egész filozófiáját a rómaikatholikus vallásra áttért Burg Albert, majd az isteni jutalmazás-büntetés s a végítélet mellőzésén fennakadó Velthuysen – „Velthuysen rabszolga módjára kénytelenül-kelletlenül tartózkodik a rossztól, és ezen rabszolga munkáért jutalmakat vár Istentől” – írja Spinoza Velthuysen kritikájára Oostennek. Az Istent kereső lélek etikumának magaslatáról szól így a vele szembeállított sémákról. Minden vallás tiszteletre méltó lényege: lélekben végbemenő történés, s e történések mellőzését, s a sémák gépies elfogadását tartja Spinoza a vallásos érzésből való kivetkőzöttségnek. Vallásos érzés alapját képező mély lelki átélések korszerűtlen és alig ismert valóságokat villantanak meg. Ezekről a valóságokról beszél műveiben, ezeket teszi világosabbá magyarázó jegyzeteiben és ezeket igyekszik népszerűsíteni leveleiben. Minden hiába, a kortársak minden igyekezetük dacára értetlenül állanak a problémával szemben. Önmaga visszhangjára rezonál csak a lélek. Pedig ezek a valóságok – első sorban lélektani meglátásaira gondolok – megtalálhatók: a régi zsidó hagyományok zord törvényeiben, a katholikus egyház poétikus szimbólumaiban s a legújabb lélektani kutatások tudományos megalapozásaiban.

A bűn nem valósággal létező, írja Blyenbergnek. Hiányérzet, a tökéletes állapot nélkülözése, az emberi természet elferdülése. A halálos bűn az elkárhozás egyházi szimbólumainak valóságáról beszél. Felismeri az evangélium képletességét, azt, hogy mint minden nagy művészi alkotás, az evangélium is baedecker a lélek mélységeibe, ahol a bűn és bűnhődés, elkárhozás és megváltás lejátszódnak. Determinizmusától egy ókori Isten kegyetlensége riaszt vissza. Lehete Isten olyan kegyetlen, hogy kínzásoknak vesse oda az embereket olyan bűnökért, amelyekről nem is tehetnek, kérdezi Oldenburg. A descartesi szabad akaratot Spinoza meglátásai cáfolják. „Minden dolog természetét az illeti meg, ami adott okából szükségképpen következik.” A vele levelezők mentességnek vélik az ellenállhatatlan kényszerűség elvét, mely „minden isteni és emberi törvény ereit átvágja.” Holott Spinoza csak a kívülről jövő, felszínesen elképzelt büntetést helyettesíti be a bűn következményeként előálló bűnhődéssel, a mentességnek nem sok jelentőséget tulajdonít. Menthető végeredményben a veszett kutya is, mégis meg kell ölni. Menthetők a gonoszok is, de nem élvezik az igazi lelki békét s elpusztulnak. „Olyanok, mint a művész kezében az eszköz, tudat nélkül teljesítenek szolgálatot s e szolgálat felőrli őket.”

Spinoza determinizmusa: az akaratot létrehozó s arra szükségképpen elhatározó hatással lévő tényezők figyelembe vétele. Számot ad tudattalan életünkről is. „Vágyaik tudatában vannak, de az okokról, melyek elhatározó hatással vannak rájuk, mit sem tudnak.” A gondolkozás szabadságának megcáfolására felhozza lelki életünk tudattalan részét, az álmokat. Emlékeztet ez az újabb lélektani kutatásokra, melyek szintén tagadják az akarat szabadságot, s számot adnak arról is, hogy az elhatározó tényezők az egyénen, egy virtuális halhatatlansággal felruházott csíraplazma ideiglenes hitbizományi birtokosán túllépnek.

E tényezők gyűjtőhelye Spinozánál a végtelen számú attribútumból álló szubsztancia, minden dolog eredete és végső oka: Isten.

Filozófiája nemcsak régi zsidó és keresztény hagyományok spinozai átélését fejezi ki a matematikai bizonyítás segítségével, hanem sokszor mintegy szimbolikusan fejezi ki a mai lélektani meglátásokat.

 

1 Az alábbi írás 1946-ból származik. A Kolozsvári Egyetem akkori diákjainak filozófiai szeminárium-dolgozatai között találtuk. A szerző nevét nem sikerült azonosítanunk, ezért ha felismeri saját, szerintünk is egyedi stílusjegyeit, utólagos beleegyezését kérjük a publikáláshoz.

 
 
kapcsolódók
» a Kellék honlapja
» impresszum 1994-2004
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék