Az Éden labirintusa Giovanni Pico della Mirandolánál
(is)
GÁSPÁR EMESE
Szavahihető emberek mesélik (de Allah ennél
is többet tud), hogy az idők kezdetén élt egy király Baliónia szigetén,
aki egybehívatta építészeit és mágusait,
és megparancsolta: építsenek egy olyan bonyolult és ravasz labirintust, hogy
a legeszesebb férfiak se merészeljenek oda belépni, és azok, akik belépnek,
odavesszenek. Megbotránkoztató alkotás volt ez, mert a zűrzavar és csoda az isten sajátos
kiváltsága, nem az embereké.(...)
J.
L. Borges: Két király és két útvesztő
A reneszánsz eklektikus sokszínűsége lehetőséget nyújtott az
alkotóknak nem csak a formavilág gazdagítására, hanem a különböző kultúrák
eszméinek összhangba hozására, értékük elismerésére. Az emberi lét a maga
titokzatos, beláthatatlan valóságában az érdeklődés középpontjában állt.
A harmonikus világképbe vetett hit, az isteni szépség és jóság határtalan
kiáradása, az értelem csiszolására fordított hangsúly és a lélek bonyolult
útvesztőiből való kijutás egy sajátos értékrendre építi magát a
létezést.
A világ titokzatos arculatát csak Isten, az űrhajósok és az asztronómiai
műszerek látják. Nekünk, embereknek egy képzeletbeli, belső térre
kell hagyatkoznunk, hogy megértsük a teremtést. Giovanni Pico della Mirandola
a teremtés folyamatának bemutatásában egyrészt az újplatonizmusra, másrészt
az arab-zsidó misztikára – különösképpen a Talmudra és a Kabbala misztikájára
– hagyatkozik. Duns Scotus nyomán Pico della Mirandola
az isteni teremtés négy egymásba fonódó szintjét különíti el: amennyiben
Isten abszolút valóságként megismeri önmagát, annyiban megalkotja a világot
és megismeri azt; Isten és a világ között kialakul a szeretet viszonya; Isten
reflektál erre a viszonyra és megismeri ezt a kapcsolatot. Ez a metaszint
olyan hangsúlyt kapott Pico della Mirandolánál, amely lehetővé tette
számára az emberi létezés ontológiai meghatározottságának tömör megfogalmazását:
az ember újjászületése az Istenhez való hasonlatosságra. Ebben az újjászületésben
az ember már részesülő létként (tomista hatás) van jelen a világban,
mivel tudatában van az isteni alkotás, a Mű nagyszerűségének. Ez
a négy mozzanat összeegyeztethető a teremtés hét napjának kabbalisztikus
értelmezésével: az első mozzanatban a teremtés első napja körvonalazódik:
Hesed (kegyelem); a második mozzanatnak a teremtés második, harmadik,
negyedik napja felel meg: Din (igazságosság), Tiphereth (szépség),
Nesah (győzelem); a következő szint az ötödik, hatodik nappal
rokonítható: Hod (dicsőség), Yessod (alap); a negyedik
mozzanat, amely magába foglalja az előző hármat, a hetedik napnak
felel meg: Malkuth (Isten országa).
Az isteni teremtő aktusban benne rejlik a lét egységének, oszthatatlanságának,
végtelenségének akarata. A teremtés elsődlegesen a világ ontológiai hierarchiájának
pontos megjelölésére irányult, az ontikai megformálás lehetőségének újszerűsége
az ember alkotóerejében teljesedik ki. Az ősi judaista és keresztény
világkép alapját a zsidóság szent könyvei képezték. Egy, a Krisztus utáni
hatodik századból származó rajz Mózes tabernákulumát idéző négyszögletes
ládaként ábrázolja a világot: a doboz közepén látható hegy a Föld, melyet
az óceán vesz körül; a doboz fedele az égbolt. A fölötte elhelyezkedő
tartomány, a létezést megelőző régió, ahol a teremtmény a maga ontikai
státusát létként értelmezheti: „így rendezte be a körben keringő, egyetlen,
egyedülálló világot, amely kiválóságánál fogva teljes önmagában, semmi másra
nem szorul (...) Mindezek által boldog istenné alkotta őt.”1
Isten gondviselő szeretetét a belső és külső hatóok fogalmainak
egymásbakapcsolódásából érthetjük meg a leginkább, mely később Spinozánál
a világ szerkezetét magyarázza. Egyazon mozzanattal teremti Isten önmagát
– mint causa sui – és a világ tárgyait. Isten szeretetben teremtette
a világot, ami az önmaga iránt megmutatkozó szeretetet tükrözi. Önmagából
alkotta meg ezt a világot, és egy olyan transzcendens időfolyamba helyezte
bele, amelynek minden pillanatában megvalósul az Istennel való egyesülés:
„Ki ne sóvárogna arra, (...), hogy az istenek társa és vendége legyen?”2
Az isteni erő kisugárzása mindent áthat és megformál. Ebben a fényövezetben
öltenek alakot a létezés különböző formái, itt nyerik el újraalkotott
arculatukat. A formák végtelen sokaságában felismerjük az oszthatatlan isteni
egységet. Az ember kifürkészi a világmindenség összhangját (gör. szümpatheia)
és „átlátva (...) minden egyes dolog veleszületett vonzerejét, napfényre
hozza mindazt a csodát, ami a világ rejtekeiben, a természet mélyén, isten
titkos kincseskamráiban van.”3
A teremtés emanáció, kisugárzás, amely mindent áthat és megtermékenyít:
„S miként gondoljuk el azt a valamit, amely ottmarad Őkörülötte? Mint
egy sugárkört, amely Belőle lép ki, miközben Ő változatlan marad.
Mint azt a ragyogást, amely a Nap körül van és szinte körültáncolja, és szakadatlanul
születik belőle, miközben Ő változatlan marad.”4 A teremtés
olyan személyes aktus, mely a formát öltött világ – ami lelkes és eszes élőlény
– három vetületét hangsúlyozza: értelem, szépség, nagyság. A teremtett világ,
„e fenséges templom”, a transzcendencia megmutakozásának és megtapasztalásának,
az isteni szeretet kisugárzásának helye, Istennel mint aktív princípiummal
való eggyéolvadás, vagyis imitatio Dei.
A szellemi erővonalak – Piszkhon, „az igaz”, Dikhon,
„a tisztulás”, Khideekel, „a fény”, és Parath,
„a jámborság” – a világ kozmológiai középpontjában gyűlnek össze,
és behatárolják azt a kozmikus, „szent” teret, mely a spirituális megvilágosodás
színhelye. Ebben a kozmikus középpontban átjárhatóvá válnak az egyes létsíkok:
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.”5 „Ültetett
az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten.”6 A Kezdet,
vagyis az Éden, az eredeti megbonthatatlan egységet idézi, azt a belső
lelki nyugalmat, amely csak a transzcendens lét határtalan egyszerűségét
ismeri. Az ember teremtése újfajta ontológiai behatárolást igényel. Istennek
egy más ontológiai horizontot kellett megnyitnia a világban, s az embernek
önmaga folytonos újraalkotásával ki kell teljesítenie ezt a horizontot. „Fogta
tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje
és őrizze azt.”7 Egy olyan archetípust kellett létrehoznia,
amely nemcsak nyitott más létformák befogadására, hanem ő maga is képes
újfajta létviszonyok kisugárzására: „Ádám, az első ember élő lénnyé
lett, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké.”8 Az ember számára
az Éden, ez a fallal körülvett kert (perzsául pairidaeza) a
lét biztonságán kívül a zavartalan belső béke lehetőségét nyújtotta.
Az embernek befejezetlenségében rejlik tökéletessége. Ez azt jelenti,
hogy valóságosan semminek sem birtokosa, számára az ipsum esse a lehetőségek
tárháza: ez olyan lét, amely az, ami nem, és az nem, ami. A lehetőségek
végtelensége meghaladja a valóságot, mind metafizikai, mind ismeretelméleti
szempontból értéktöbbletet képvisel: „megkülönböztető jegyek nélküli
teremtményként fogant meg”9 Istenben. Pico della Mirandola Aquinói
Tamással együtt vallja azt, hogy az embernek saját erejéből, önmagából
kell kitermelnie a maga differentia specificáját: mivel Isten nem ültette
el benne a sajátosan emberit, mindazzal rendelkezik, amit az egyes teremtmények
külön-külön önmagukban hordoznak. Isten az embert csak élőlényként alkotta
meg, így emberként az embernek kell önmagát újrateremtenie. Az ember nem rendelkezik
semmilyen sajátos veleszületett képpel. Sokarcú, változékony természetű
lény, aki az élőlények számos külsőleges képét ölti magára. Azon
három dimenzió meghódítására kell törekednie, amelyből természetének
lényegét kell felépítenie: „sem biztos helyet [ontológiai vetület],
sem sajátos arcot [transzcendens vetület], sem pedig semmiféle,
csak téged illető szerepkört [ismeretelméleti vetület] nem adtunk
neked.”10 Ha meg akarja valósítani énjének ezt a hármas
dimenzionalitását, akkor tudatosítania kell önmaga számára az Én önmagával
való azonosságának felelősségét. Az ember teljes felelősségre ítéltetett
önmagáért. Csak olyan mértékben létezik, amilyen mértékben megvalósítja önmagát.
Olyanná lesz, amilyenné önmagát termteni fogja: „(...) önmagadat amilyennek
csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki (...) abba a
formába gyúrd, amelyik inkább tetszik.”11 Pico della Mirandola
gondolataiban rögtön felismerhetjük az egziszetncializmus első alaptételét:
az ember az, amivé teszi magát (az egzisztencia mindig megelőzi az esszenciát).
A halhatatlanság Édenét a szabad akarat változtatja labirintussá. A labirintus
nem függeszti fel az öröklét, a végtelenség örömét, ha a lélek az akarat irányításával
eljut a labirintus vonzási centrumáig, ha felismeri Istent és eggyé válik
az alaktalan léttel. Ez a vonzási centrum lehetővé teszi a zárt életből
való kilépést és a nyílt létbe való felemelkedést. Az ember arra ítéltetett,
hogy szabad legyen, létállapota a minden kényszertől mentes szabadság.
Sorsa nem más, mint a szabadsága. A középkori szemlélet az emberi szabadság
származtatott jellegét hirdette. Ezzel szemben Pico della Mirandola a szabad
akarat magán- és magábanvalóságát hangsúlyozta, mivel az ember mindenekelőtt
teremtő. Létében hordozza annak lehetőségét, hogy azzá legyen, amivé
akar (azzá: reflexív Én; az ezen belüli térviszonyok hálózatának kiépítése
a szabad akarat felelősségének rendelődik alá). Ez a descartes-i
értelemben vett feltétlen bizonyosság kétségbevonhatatlan alap, amelyben az
akarat az Én-Én viszony mozgatórugója. Ezen a viszonyon belül három szabályozó
mechanizmus működik. Az első előírás a Ne ess túlzásba!, mely megszabja az Én-Én viszony járható irányvonalait. Ezt követi az Ismerd
meg önmagad! feltétlen parancsa. Aki önmagát ismeri, az magán keresztül
ismer mindent, és minden létezési formát önmaga léteként tapasztal meg. Az
Én azonosságtudata együtt jár az Örök-Énre és a Másra irányuló megismerő
vágyakozással. A harmadik mechanizmus a Vagy! – az Én-Én viszony tudatossá
tétele az Örök-Én és a Más ontológiai bizonyosságát is leszögezi. A szabad
akarat és a megismerőképesség viszonyában két jelentésszintet különít
el: az egyik lehetőség szerint akarnunk kell egy adott tárgy megismerését
ahhoz, hogy megismerjük; akarnunk kell a jó és szép megismerését. Egy másik
eljárást követve, előbb meg kell ismerni egy adott objektumot ahhoz,
hogy akarjuk. Az a jó és szép, amelyet megfigyelünk ebben a tárgyban, ösztönöz
arra, hogy akarjuk ezeket a valóságokat. Pico della Mirandola az emberi megismerés
horizontját az első séma alapján értelmezi. A szabad akarat irányítja
megismerőképességünket, a szabad akarat válik a megismerési aktus okává.
Csak ebben a felállításban értelmezhető a megismerés akarati aktusként.
Megismerésünk csupán azokra a tartalmakra irányulhat amelyeket az akarat előzetesen
az értelem elé tárt. Ezt a gondolatot ki kell egészítenünk azzal a szókratészi
magatartásmintával, amely a reneszánszban újra példaértékűvé vált. A
Tudom, hogy nem tudok semmit intellektualizmusát felváltotta a Tudom,
hogy mit nem tudhatok bizonyossága. Tudnunk kell, hogy tudásunk meddig
terjedhet. A lélekben három képesség van jelen: az életerő, a felismerés
és a vágyakozás képessége. Az életerő a másik két képesség alapját képezi,
önmagából hoz létre egyfajta élettevékenységet (felismerés) és más dolgokra
ható mozgást (vágyakozás). A vágy vezeti keresztül a lelket azon a hét fokozaton,
mely megfelel a labirintus rejtetten szétszórt hét lépcsőfokának. Első
fok: érzéki látás; második fok: értelmi látás – az egység, a tiszta szellemi
távlat előérzete; harmadik fok: belső látás; negyedik fok: mitikus
látás – minden időre és a lét minden fokára kiterjed, sokkal világosabb
és értékesebb, mint az azelőttiek; ötödik fok: idealátás – az alapelvek
és a törvények felismerése; hatodik fok: okkult látás; hetedik fok: igazi
tiszta látás, az abszolút, változatlan, határtalan lét, maga az Én, a lélek,
a tudat – ez az éberség állapota. Az éber az élőlényeket önmagában tudja
látni, és önmagát mindabban, ami él. Az éberség a lélek létté vált, intenzív
érzékenysége, amely teljesen szabad és világos. Ez az abszolút világosság
teszi lehetővé az Isten legmagasabb, legszellemibb jegyével való egyesülést:
„Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek. A lélek ugyan kész,
de a test erőtlen.”12 Az éber Én nem a teremtményi mivolt
tudatosítását, nem a teremtett létezés elfogadását jelenti, hanem a teremtettségből
adódó határok megbontását, a teremtettségnek mint sorsnak a meghaladását.
Ahhoz, hogy megkapaszkodjunk Isten szeretetében, az isteni szépség és jóság
szeretetteljes szemlélésére kell törekednünk: „Ha mindent szemlélődve
bejártunk, akkor hol alászállunk az egybe, (...) a sokaság darabjaira szaggatva
azt titáni erővel, hol pedig a darabok sokaságát (...) eggyé egyesítve
fölemelkedünk, mígnem elpihenünk az Atya ölén.”13 Az isteni szeretet
mélysége a szemlélődés nyugalmával tárul fel: „az, aki szeret, Istenben
van, és az Isten őbenne, sőt Isten és ő egyek.”14
A szeretettől eltelve megpillantjuk mindazt, ami van, lesz és volt. Feltárulnak
előttünk a dolgok okai, a világmindenség értelme, Isten szándékai. A
lélek csak éber állapotban képes a mindent tudó, mindent látó, mindenütt jelenvaló
örök isteni eszmével azonosulni. A lélek kettős fénnyel felruházott:
a veleszületett, természetes fényesség mellett a transzcendencia világából
beözönlő sugarak is táplálják az Isten megismerésére irányuló vágyakozást:
„Mivel tehát a lélek értékes és isteni dolog, bízzál mostmár benne, hogy rajta
keresztül elérheted az Istent, ez pedig elegendő ok arra, hogy felemelkedj
Hozzá.”15 A lélek élete az örökkétartó mozgás, maga a szeretet.
A lélek önmagától mozog és másokat is mozgat, ő a mozgás princípiuma.
Ez a mozgás egyetemes, teljes és örök. A lélek halhatatlansága a szeretetben
rejlik.
Amint a lélek rátekint Istenre és felfogja önmagában az ő ragyogását,
elnyeri természetfölötti érzékenységét. Az Istenre emelt tekintet nem más,
mint a lélek önmaga felé fordulása. A reflektáltság állapota teszi lehetővé
a megtisztulás folyamatát. Ha a reflektív magatartás létállapottá válik, a
megtisztulás tökéletessége a belső lelki szépség elnyerésében teljesedik
ki: „Adjátok meg nekem, hogy szép legyek belül.”16 Ha megtisztulunk
lélekben, az égi világosság győzedelmeskedik bennünk. A katarzist megélt
lélek, a gondolatoktól (fogalmiság) és érzékektől különböző Én,
mely mentes az ész tévelygéseitől és az érzelmek hullámzásától, képes
felemelkedni a legfenségesebb istenség közelébe. A szépség utolsóként tárul
fel Istenben, a transzcendentáliák (ens, res, bonum, verum, unum, aliquid)
megmutatkozása után, mégis ez az első, amivel találkoznak azok, akik
Istenhez közelednek. Amikor a megtisztult lélek a kontemplatív szeretetben
felismeri Isten szépségét – melynek vonzereje ellenállhatatlan –, megvilágosodik.
Egyedül az Alkotó iránt megmutatkozó szeretetben, a felismerés pillanatában
tűnik el a Teremtő és a teremtmény közti határvonal.
A lét teljessége a „mors osculi”-ban válik megtapasztalhatóvá.
Ez a megvilágosodás állapota, amelyben az emberi Én ÖrökÉnné válik. Énként
megszűnik önmaga számára, s ezentúl csak Örök-Énként reflektál magára:
„És akkor szárnyas szeretői leszünk e szépségnek, s végül mondhatatlan
szerelemben, mintegy az ihlet érintésében (...), az Isten szellemétől
eltelve már nem önmagunk többé, hanem az leszünk, aki teremtett bennünket.”17
Az isteni szeretet fényében élni nem más, mint az Ént az ÖrökÉnnel,
azaz az Ént önmagával egybekötő föl nem bomló kötelék, az áhított szent
béke. Amikor Isten az emberi lélekbe árasztotta világosságát, azért tette,
hogy az embert elvezesse a boldogsághoz. A boldogság a világosság befogadása,
az a mód, ahogyan felépítjük életünket. Az isteni szeretet elmélyítése, belsővé
tétele nem egy pusztán befogadó létállapot, hanem cselekvő lét. A tökéletesség
elnyerése a cselekvő életben rejlik. A „szeretetben cselekvés” és a „szép
tett” kifejezések azonos jelentésűek, mivel a latin szépség szó
szeretetreméltóságot is jelent. A szeretetben újjászületett ember mint mikrokozmosz
képes újjáalkotni a makrokozmoszt a szeretet jegyében.
Isten mint a szeretet aktív princípiuma ráció fölötti. Végtelensége kimeríthetetlen,
megragadhatatlan. Megközelíthetjük eszméjét, de lényegét fogalmi eszközeinkkel
nem tudjuk felfogni. Az Örök-Én fogalmilag nem ragadható meg, fogalmon-túliságot
fejez ki. A szeretet meghaladja mind a racionalitást, mind az irracionalitást.
A szeretet, vagyis az Éden, a világ kozmikus tengelye, amely csak az éber
lélek számára adott. Bennefoglaltatik az éberségben: „(...) a rejtettebb tanításokat,
azokat, amelyek a törvény külső kérge, a szavak durva vászna alatt rejlenek,
a legmagasztosabb istenség misztikumát a néppel közölni mi egyéb lett volna,
(...) mint disznók elé szórni az igazgyöngyöt?”18 Dionüsziosz Areopagita
szavaival élve elmondhatjuk, hogy a mélyebb titkok lélekből lélekbe,
betű nélkül, csupán a szó közvetítésével továbbítódnak.
Az Örök-Én fogalmon-túlisága már nemcsak az isteni lényeg sajátossága,
hanem az emberi léleké is, aki megszabadult a teremtettség minden kötelékétől.
Az Örök-Én tudat bizonyossága az embert a legnagyobb csodaként tartja számon.
Bámulatra méltó, rejtélyes lény. A Nap fényét sehonnan sem fogadja, hanem
mindenkinek nyújtja, a Hold ad is, kap is fényt, míg a Föld mindenkitől
kap, de senkinek nem ad. Az embernek mindig meg kell próbálnia Nappá, vagy
legalább Holddá, de sohasem Földdé válni. Ekkor övezi igazán tisztelet, ekkor
válik csodálatraméltóvá. Amikor az emberi szabadság az Édent labirintussá
változtatta, akkor az isteni léttel való azonosulás felelősségének terhét
vette magára. Ez a labirintus a helyes és a helytelen döntések és választások
bonyolult szerveződése: „S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle
fát (...), s a jó és a rossz tudásának fáját”19;
„(...) lesüllyedhetsz az alacsony, állati világba, és újjászülethetsz a felsőbb,
az Isten világába”.20
Az ember nem szabadsága mellett dönt, hanem szabadsága nyújtja számára
a döntés, a választás lehetőségét. A szeretet hollétének hosszadalmas
és fáradságos felkutatása, vagyis a széppé válás folyamatának boldogsága minden
embert a labirintus járatainak felkutatására ösztönöz: „Az emberi lélek vágyódik
arra, hogy megértse, milyenek az isteni dolgok: amikortól fogva megpillantotta
azokban azt, ami vele is veleszületett.”21
Az Éden labirintusát létállapotként elfogadni a szeretet választását jelenti,
amely nem a szeretet befogadásának képességében merül ki, hanem a szeretet
továbbadásában. Ezt többféleképpen valósítjuk meg: szeretettel és szeretetben
kell teremtenünk, vagyis úgy kell bekapcsolódnunk Isten folyamatosan teremtő
tevékenységébe, hogy mi is folytonosan újjászületve tudjunk világokat alkotni.
Az önmagában vett szépség megalkotása a labirintus-lét megélését feltételezi
– ebben rejlik az ember méltósága.
„Isten saját szent kezével alkotta meg Ádámot a saját képére és alakjára.
Mikor meglátták az angyalok dicső alakját, reszketés fogta el őket
hasonlatosságának szépségétől. Látták ugyanis orcájának formáját, amint
dicső szépségben lángolt, akár a napkorong; szeme fénye, akár a nap,
testének ragyogása pedig akár a kristály fénye, olyan volt. Kinyújtózkodott,
a föld középpontjába állt, s arra a helyre helyezte lábát, ahol később
Megváltónk keresztje állott, mivelhogy Ádám Jeruzsálemben teremtetett, ott
öltötte magára a királyság köntösét, ott helyeztetett fejére a dicsőség
koronája, s ott lett király, pap és próféta. Ott ültette Isten dicsőségének
trónusára és ott tette meg őt Isten valamennyi teremtmény urává.”22
Ádám Édenkertje
Jézus Krisztus Jeruzsáleme.
Jeruzsálem szent városa alkotja a földkerekség spirituális, egyszersmind
fizikai fókuszát. A labirintust Isten építette az embernek azért, hogy félelmét
legyőzve megnyíljon a szentség előtt. Jézus számára ez a labirintus
a keresztáldozatot, az önként vállalt szenvedést jelentette. Azok számára
is, akik letérnek az isteni törvény által megvilágított útról, lehetőség
nyílik a végtelen szeretet elnyerésére, ha Krisztusban járják végig a szükséges
útszakaszokat, s az ő keresztjének fényében egyesülnek az örök isteni
szépséggel és jósággal.
A mai ember létállapota az Éden-keresés. Az elveszett egység iránti vágyakozás,
az őseredet helyreállításának szükségessége állandóan foglalkoztatja.
Újra Isten társa szeretne lenni, hiszen rádöbbent arra, hogy az ember kiteljesedése
csak a legmagasabb Isten-szeretetben valósítható meg.
1 Platón: Timaiosz 34 b,
In: Összes művei, Bp., Európa Könyvkiadó, 1984.
2 Reneszánsz etikai
antológia, Gondolat, Bp., 1984, 223. o.
3 Uo. 238. o.
4 Bevezetés
a filozófiába. Szerk.: Steiger
Kornél, Holnap, Bp., 105. o.
5 1Móz 1,1
6 1Móz 2,8
7
1Móz 2,15
8 1Kor 15,45
9 Reneszánsz etikai
antológia, id. mű, 214. o.
10
Uo. 214. o.
11 Uo.
12 Máté 26, 40–41
13 Reneszánsz etikai antológia, id. mű, 219.
o.
14 Uo. 217. o.
15 Bevezetés a filozófiába, id. mű, 103. o.
16 Platón: Phaidrosz 279 c.
17 Uo. 224. o.
18 Uo. 240. o.
19 lMóz. 2,9
20 Reneszánsz etikai antológia. 214. o.
21 Reneszánsz gondolkodók.
Szerk.: Szegő Katalin,
Polis, Kolozsvár, 1995, 73. o.
22
Mitológia. Szerk.: Kelemen Hajna, Bp., 1992, 46. o.