Az Erzsébet kori színház néhány (intellektuális) gazembere
– avagy elképzelhető variáns Machiavelli angol olvasatáról –
KULCSÁR IRINGÓ
„csak
játszom magammal, ennyi az egész”1
Az angolok az ördögöt Old Nicknek becézik. A szerencsétlen keresztapa:
Niccolo Machiavelli. Jelen írás alcíme tehát akár az is lehetne: miért hívják
az ördögöt Old Nicknek??
Ezért a tét megnézni, milyen kontextus keletkezhet Machiavelli Fejedelmének
olyan olvasatából, amely nem tartja szem előtt a korabeli Itália viszonyait.
Annak az Itáliának a történelmét, mely egy ilyen írást létrehívott.
Elöljáróban
A Fejedelem keletkezésének idején Itália hangos a belviszályoktól. Hercegek
és hercegecskék igyekeznek magukhoz ragadni a politikai hatalmat, a pápával
mikor ki áll jobb viszonyban, s közben zajlik a Borgiák és Medicik harca.
Machiavelli a köztársaság párti Borgiák szolgálatában áll, s amikor 1512-ben
hatalmuk összeomlik és a Medicik veszik át Firenze irányítását, alkalma nyílik
megtapasztalni a politikai kegyvesztettség kellemetlenségeit. Bár a kegyetlenségükről és radikális biztonsági
intézkedéseikről híres Medicik nem bántják, a politikai karrierről
végképp le kell mondania. Percussio-i
visszavonultságában idejét politikai kézikönyvecskék írásával tölti, illetve Medici bíboros
megbízásából megírja Firenze Történetét.
A fejedelmet tekinthetjük személyes
tapasztalatai és politikai éleslátása mintegy összefoglalásának. Ha tekintetbe
vesszük azokat a körülményeket, melyek létrehozták a könyvet, akkor véleményem szerint semmilyen erkölcsi elmarasztalással
nem lehet illetni sem a
szerzőt, sem a mű alapelvét, mely szerint a fejedelem minden hétköznapi
emberre vonatkozó erkölcsi megkötöttség fölött áll. (Olyan
környezetben, ahol nincs századokra visszamenő uralkodó dinasztia, természetes, hogy azé a hatalom, aki
azt magához tudja ragadni és meg tudja tartani.) Minden kétséget kizáróan ez az a pont, amiért annyi támadás
érte Machiavellit, s amiért neve
a felvilágosodás után a politikai gerinctelenség és csalárdság szinonimájává
vált.
Ami Angliát illeti, emlékeztessünk arra,
hogy Erzsébet az, akinek végre sikerül megteremteni az oly régóta áhított
nyugalmat és egyensúlyt.
Véget vet mind a vallási villongásoknak, mind a gazdasági instabilitásnak,
amiért költők, írók, grófok és pórok hada dicséri – és nem érdemtelenül. Tehát abban az erős és
egységes államban, amely
Anglia volt a Fejedelem szigetre- kerülése idején ténylegesen minősíthetetlennek tűnhettek
és kellett is tűnjenek
mindazok a módszerek, amelyeket a könyv leír. Abban az országban, ahol az uralkodó származása szentesítette
trónjának elfoglalását és
uralkodását, arra való tekintet nélkül, hogy jól kormányoz -e vagy sem, a
Machiavelli által adott „receptek” aljasnak és undorítónak kellett
minősüljenek.2
Aki a magot elhinti...
feltehetőleg Marlowe.
Két tragédiájában is használja Machiavelli
figuráját. Az egyik a Nagy Tamerlán, a másik A máltai zsidó – s egyikben sem a megtestesült
becsületesség megszemélyesítőjeként.
A máltai zsidóban Machiavelli mondja a prológust.
Rövid bemutatkozása után,
melyben értesülünk értékrendjéről, Barabást mint tanítványát ajánlja figyelmünkbe. Bízva a néző
pártatlanságában, hogy nem
fogja a főhőst tanítója credo-ja miatt elítélni, el is búcsúzik. Ami számunkra érdekes, az az imént említett credo: az intrika
nem idegen tőle, a vallást játéknak tekinti s csupán egyetlen bűnt
ismer, a tudatlanságot. A mi szempontunkból rendkívül fontos az uralomról
alkotott nézete: a koronához való jogot kizárólag a hatalom megszerzésére
és megtartására való képesség biztosítja.
Barabás e prológus jóslatait híven beváltó gazfickó, aki egyrészt rendkívül
tudatosan, másrészt igen kiváló színészi képességekkel megáldottan képes véghezvinni
terveit. A gerinctelen gazember ideájának megtestesülését tisztelhetjük benne.
Sok vonásában rokon Glosterrel, a későbbi III. Richarddal. Szinte hihetetlen
Barabás romlottsága, égbekiáltó bűneit addig halmozza, míg a végén már őszintén
szólva unalmassá válik következetes rosszasága. Nem riad vissza saját lányának
felhasználásától pénze visszaszerzése érdekében, sőt fondorkodása titkainak
védelmében még meggyilkolásától sem. Ami szintén szemet szúró, az állandó
hivatkozása zsidóságára. Credoja szerint a keresztény világ tette a zsidókat
olyan gerinctelenekké, amilyenek, azzal, hogy mindig kisemmizte és megcsalta
őket. Tehát uzsoráit, gyilkosságait, pénzéhségét, kegyetlenségét, érzelemtelenségét
mind zsidósága magyarázza. Őszintén szólva a végén az az érzése támad
az embernek, hogy egy nem zsidó próbálja minden áron diszkreditálni a zsidóságot,
az összes elképzelhető és elképzelhetetlen bűnt egy képviselőjével
elkövettetvén.
Most ne éljünk a gyanúperrel Marlowe pszichológiai ismeretei és jellemrajzoló
tehetsége iránt. Így eltekinthetünk nyugodtan az olyan szépséghibák fölött,
mint a már említett zsidósághangoztatás, vagy Barabás görög istenekhez intézett
röpke fohászai. Viszont annál érdekesebb, milyen erővel hathatott a köztudatra
a tény, hogy Machiavellit megjelenteti, s Barabást mint példaértékű tanítványát
ábrázolja. A tragédia végén mindenki megkönnyebbül, mikor ez a megtestesült
ördög saját városának többszörös elárulása után végre saját csapdájába esik
s meghal.
Kétségtelen, hogy nem egyedül Marlowe bűne vagy érdeme, hogy az angol
köztudat egy ilyen képet rögzít Machiavelliről. Az is kétségtelen azonban,
hogy ez a kép jó mélyen belevésődik az emberekbe. Ezt igazolja néhány
elejtett megjegyzés, amit Shakespeare darabokban találunk. Így például a VI.
Henrik I. részében, amikor Johannát, a Szüzet elfogják az angolok és ő,
hogy mentse a bőrét, azt hazudja, hogy Alencon gyermekével viselős,
York megvető válasza csak ennyi: „Alencon! Ez a hírhedt Machiavelli!
Meghal, ha száz élete is volna!”3
A lehetséges
olvasat (olvasata)
Ennek a résznek akár a mottója is lehetne a következő idézet Machiavelli
Fejedeleméből:
„De a hercegben
annyi vad tetterő, annyi virtus volt, olyan jól tudta, hogy az embereket
vagy meg kell nyerni, vagy el kell pusztítani...”
(de azért biztosabb
megnyerésük után elpusztítani őket)
Az olvasat lényege abban állna, hogy eltolódik a hangsúly a hatalomról
szóló diszkurzusban. Machiavelli világában a hatalom azé, akit érdemei feljogosítanak
annak megszerzésére és megtartására. Shakespeare világában azé, akit erre
a tradíció/születése kiszemelt. Machiavelli fejedelmének célja egy erős
és egységes állam létrehozása. Shakespeare világában viszont a jogos uralkodón
kívül senki nem tudhatja az állam egységét megvédeni.
S hogy mi lesz abból, ha néhány írás elkezdi egymást olvasni, vagy az
olvasó kezdi őket egymáson keresztülolvasni, az hátha kiderül a továbbiakban...
Machiavelli fejedelme olyan erőskezű egyéniség, akinek van ereje
akaratát kivitelezni. Nem elhanyagolandó, hogy a hódítást és hatalomszerzést
annak megtartása kell kövesse – erre pedig semmi esélye nincs a kizárólag
békés eszközöket preferáló uralkodónak. Mivel az ideális fejedelemnek a célja
hatékony, időben is tartós ország létrehozása, ez megköveteli a következetességet
a döntésekben és akár az agresszióban is. Ezenkívül persze meg kell nyerni
befolyásos családok támogatását, előjogokat kell biztosítani, a népet
élni kell hagyni – azaz számos pozitívumot is fel kell mutatni.
Angliában azonban, mint már említettük, fel sem merül, hogy a rátermettség
jogán bárki is kormányozhatna, ha születése szerint nem jogosult erre. Akik
mégis megpróbálják, azoknak szükségszerűen gyilkosságok sorozata után,
következésképp becstelenül kell hatalomra jutniuk. A természet és szokások
áthágásával önmagukat buktatják el ezek a hősök – lásd Macbeth – vagy
maga az isteni igazságszolgáltatás segíti győzelemre a jogos utódot.
Mindenképpen az ilyen hatalom bitorolt – s ez olyan következményekkel jár,
melyek nem emberiek: Lady Macbeth és Macbeth őrülete, Goneril és Regan
egymást-elemésztése, Richard víziói. Ami pedig a hatalom isteni eredetét leginkább
alátámasztja, az nem más, mint a hősök lelkéből feltörő hallucinációk
és az ezekbe vetett hit. Macbeth nem vesztené el trónját, ha nem lenne olyan
erős a bűntudata, ha fenntartások nélkül tudna hinni a boszorkányok
jóslatában. (Így amikor Macduffal meg kell vívnia, nem
fizikai ereje hagyja el, hanem megadja magát, meghallván, hogy ellenfelét
„idő előtt kellett kivágni” anyja hasából.) Richardot is hite veszti el: egy régi jóslat szerint
Richmond lesz a király, s amikor
csatázni készül vele, elhagyja megszokott elszántsága és ereje:
„Valahogy nem oly éles az eszem
S nem oly elszánt a lelkem, mint szokott.”4
Shakespeare „intellektuális gazemberei” tehát
egytől egyik tisztában vannak céljaik becstelenségével, és a hozzá vezető
út irtózataival. Amivel nem számolnak, az saját lelkiismeretük. Ugyanakkor mindegyikük jó pszichológusnak
is bizonyul, hiszen tudják,
hogyan lehet egymás ellen kijátszani a környezetükben levő, útjukban álló embereket. Az áthágott
törvények szentségének és az áthágás minősíthetetlenségének tudata teszi
őket „machiavellistákká”.
Emberfeletti gonoszságuk és démoni kegyetlenségük szükségszerűen következik az áthágott
rend szentségéből. Abban a pillanatban, hogy eltökélik a hatalom öncélú
akarását és elindulnak felé, azt teszik meg egyetlen
értéknek, s ezért szükségszerű, hogy
az általuk elért hatalom „rossz” hatalom legyen. Ezzel magyarázható az is,
hogy mindazok a természetellenes
visszaélések, melyeket elkövetnek, „elenyésző” járulékai csupán
a természetellenes akarásnak.
Kalandozások
Amiben ezek a gazemberek egymástól különböznek,
az akarásukkal szembeni
következetességük, illetve tetteik vállalni-tudása vagy – nem tudása –- ez mutatja meg, mennyi
maradék emberség van még
bennük. Ez alapján lehet őket kategorizálni, a démoni vagy az intellektuális csoportba sorolni őket.
Nézzük meg az önkényes hatalomátvételnek
és a vele való visszaélésnek
a különböző dimenzióit a Lear királyban, a Macbethben
és a III. Richardban.
Az emberi és uralkodói erények egymástól
való elválaszthatatlanságára talán egyik legjobb példa Lear esete. Mint uralkodó
szeszélyes és következetlen,
mindez emberi felületességéből ered. Ugyanakkor ez a tragédia fejezi talán leghívebben
azt is, hogy az isteni
és emberi rend szervesen összefügg. A királylányok gonoszságának
és természetellenes viselkedésének mindvégig kozmikus „tünetei” is vannak;
(az elemek kitörései, a vihar).
A Lear király történései bizonyítják a két világrend összefüggését azzal
is, hogy az idősek, Lear és Gloster, mint a régi rend képviselői
a kozmikus világrendben hisznek, így tévedéseikért embertelen és emberfeletti
módon kell büntettessenek: Lear megőrül, Glostert megvakítják. Ezzel
szemben a fiatalok, akik önmagukban hisznek és önmaguk irányítják sorsukat
saját kézzel büntetik magukat – bűnhődésük mértéke egyenlő
bűnük mértékével.
Ezzel magyarázható, hogy amikor a IV. felvonás 6. jelenetében Gloster
véget akar vetni életének és Edgar nem engedi, számára ez megbizonyosodás,
hogy az istenek nem hagyják elvenni önnön életét: megerősítés az istenek
által irányított sorsban, s közvetve a rendben. Az V. felvonás első
jelenetében jogosnak tartja büntetését:
„... botlottam
míg szemem volt.
Gyakran láttuk:
erőnk könnyelművé tesz
S fogyatkozásaink kényelmünkre vannak.”5 illetve
„... Amik a legyek
A pajkos gyermekeknek, az vagyunk
Az isteneknek
mink: mulatozásból
Ölnek bennünket.” 6
A természetbe vetett hittel magyarázható,
hogy a tragédia pozitív figurái mind megtisztulva kerülnek ki megpróbáltatásaikból.
Szükségszerűen mind Lear, mind Gloster a társadalmi problémákra,
a szegénységre és kisemmizettségre figyel fel – szükségszerű ez azért,
mert első ízben kerülnek olyan helyzetbe, amikor nem származásuk és hírnevük
után ítéltetnének, illetve amikor el kell tudniuk viselni a számukra addig
nem létezőt.
„Csak mindig ilyen
osztályt, istenek!
Hogy a dúsgazdagok
és kéjtől zabáltak
Kik rendelésid
megvetik, s akik
Nem akarnak látni,
mert nem érzenek,
Hadd érezzék rögtön
hatalmadat.
S így bőkezűleg
szétmegy a fölösleg,
S jut és marad
mindenkinek.”7
„... múlt és meglevő
Keservek iskolájában tanultam
Irgalmas lenni.”8 –
Edgar, a vak Glosternek
Lear pedig, még őrületében ostorozza a társadalom visszásságait és
visszaéléseit: a szegény legkisebb bűnét is óriásivá növeli szegénysége,
a gazdag tehet bármi gazságot, védi rangja és hatalma:
„... Rongyokon
Keresztüllátszik a kis vétek
is,
Prémes bekecs s
palást mindent befed.
Borítsd arannyal
a bűnt, és a törvény
Lándzsája rajta
kártétlen törik meg
Göngyöld rongyokba,
s törpe szalmaszál
Keresztülszúrja.”9
Noha meghalnak, Lear és Gloster is rádöbbennek korábbi hibáikra és meglátják
a sokakat kínzó nyomort, egyszóval: emberséget tanulnak szenvedéseiktől.
Haláluk a tragédia műfaji követelményén túl erkölcsi értékű: végső
soron egy olyan világrend képviselői voltak, mely lehetővé tette
ilyen borzalmak kifejlődését. A természetnek egy másik formája is megjelenik,
jelesül az emberi természet és az általa irányított közfelfogás és közerkölcs
képe. Nem elhanyagolandó szempont, hogy Edmund, a Learben, illetve Gloster
a III. Richardban egyaránt valamiféle természet ellen, illetve mellett foglalnak
állást. Gloster saját nyomorult fizikumát nem tudja elfogadni, s ezért feltett
szándéka jellemét e külsőhöz formálni. Edmund pedig, szintén a társadalomra
és a szokásra kenve a hibát, azért lázad, mert törvénytelen gyermekként nem
őt illetné meg atyja birtoka. Őt is az ellenállhatatlan bizonyítási
vágy sarkallja.
Edmund:
„Természet, istenem
vagy, hódolok
Törvényednek. Mért
kéne a szokás
Bilincseit hurcolnom,
s magamat
A nemzeteknek finnyássága
által
Kifosztani hagynom,
mert tíz, tizenöt
Hóval bátyám után
vagyok? Miért
Fattyú? mért korcs?
ha szintúgy megütöm
A mértéket, szintoly
hőslelkű vagyok, (...)”
Eddig még szimpatikus
is lenne, ha egyenjogúságát elismertetni becsületes módon akarná, nem csalással
és gyilkosságokkal. A lányok, Goneril és Regan is apjuk öregségére és az elavult
szokásokra hivatkozva akarnak lerázni minden kötelezettséget és igát.
A rend, erkölcs és becsület helyreállításának letéteményese szintén a
fiatal generáció – az a része, melyet elborzaszt a féktelen és fajtalan tombolása
az erőnek. E képviselők egyike fiatalsága, s ezáltal bűntelensége
folytán érdemes arra, hogy tapasztalatait pozitív módon gyümölcsöztethesse
(Edgar), másika pedig becsületessége és e becsület melletti kiállás bátorsága
(Alban) folytán a jövő megalapozója.
Edgar:
„Jobb így: megvetve lennünk
s tudni azt Mint megvetetten hallanunk hízelgést.”10
Alban nem csap fel indulatai által vezérelt hóhérnak, mint felesége és
sógornője:
„...Ha illenék,
Hogy indulatomnak
engedjen kezem, Leszedném csontjaidról húsodat, De, ördög vagy bár, véd a
nő – alak.”11
Illetve Alban az első, aki nyíltan
és hatalommal is ki mer állni a démoni nők ellen:
„Én élek, Gloster,
a király iránt Részvéted meghálálni és szemed Világát megbosszulni.”12
Akik tehát a Goneril – Regan – Edmund által nyújtott mintákat
elvetik, azok ezen viszonyulás következményeinek nevében utasítják el azokat.
Első Szolga:
„Ha ez ember is
jó véget ér, Nem félek elkövetni bármi bűnt”
Második Szolga:
„Ha e nő
Sokáig él és természetes
halált hal szörnyekké lesznek mind az asszonyok.”13 –
döbbennek
meg még a szolgálók is mikor Regan kikaparja Gloster szemét. Edmund, a Learbeli
mellékszál negatív főhőse, aki tudatosan teszi bátyját kegyveszetté
és vadászottá, apját pedig minden lelkiismeretfurdalás nélkül megvakíttatja,
halála előtt tesz egy következetlen, emberi gesztust: Cordelia és Lear
gyilkosságának szándékát felfedi, mintegy magbánásaként annak, ami volt. Ezzel
megmarad az elfajzott, de emberi mértékű kegyetlenség képviselőjének.
A főszál két hősnője, Regan és Goneril azonban démoniak
– akárcsak Lady Macbeth. A szánalom, becsület, szeretet legkisebb nyomát sem
lehet bennük felfedezni. Ők a legmegdöbbentőbb és legborzalmasabb
példái a fékevesztett kegyetlenségnek. A királylányok nem az intellektuális
típus képviselői, ők maguk az elszabadult pokol: számukra csak a
hatalom létezik, melynek bűvöletében még a maguk számára hasznos taktikát
sem tudják kidolgozni, s melyért akár egymást is kijátsszák. Bár a többi bitorló
is kijátssza legerősebb segítségeit, az óriási különbség közöttük az,
hogy ők hatalomrajutásuk után teszik ezt. Regan és Goneril azonban oly
elvakultan és véresen kívánják a győzelmet, hogy egymást ölik meg még
mielőtt győznének.
Lady Macbeth, aki a démoni kegyetlenség és gonoszság példaképe, annál
intellektuálisabb: ő veszi rá végső soron férjét a gyilkosságra
és ő tanítja képmutatni. Lady Macbeth ereje a Richardéra emlékeztet –
az a különbség, hogy neki nincs alkalma olyan gyakran kimutatni kegyetlenségét.
A Macbeth mozgatórugója végsősoron a Lady akarata és elszántsága.
Macbeth maga, talán a legemberibb gazember. Benne van meg a tisztesség
és becsület maradéka – de nagy benne a hatalomvágy – és még hatalomvágyánál
is nagyobb gyengesége. Felesége szavai kell felszítsák nagyravágyását és ébrentartsák
elhatározását, mikor már-már meginogni látszik.
„Őt itt két
jog őrzi:
Először, hogy
rokonom és uram, (Két nagy tilalom!), s aztán: ő a vendég: El kéne zárnom
előle a gyilkost, Nemhogy magam fenjek rá kést! Meg aztán Ez a Duncan
olyan szelíd király volt, Tisztében oly hű, hogy erényei Trombitanyelvű
angyalok gyanánt Zúgnának vad bosszút a gyilkosára, (...)
S a tervemet se
sarkantyúzza más,
Mint a becsvágy,
amely túl nagyot ugrik
S átbukik a nyergen.”14
A gyilkosság sem megy neki olcsón: víziói vannak már előre és alighogy
megtette, máris gyötri lelkiismerete:
„Glamis megölte
az álmot – soha
Nem alszik többé
Cawdor, soha Macbeth!”15 illetve:
„Kopogd fel Duncant! Ó, bár megtehetnéd!”16
Macbeth az első lépés után meghasonlik: nem marad egy nyugodt perce
sem. Minden a későbbi őrület felé mutat: állandó rémálmai vannak,
nem nyugodhat, Banquo meggyilkoltatása után egyre erősebben csúszik ki
lába alól a talaj, vizionál. Banquo szellemének megjelenése után tud csak
egyértelműen és fenntartások nélkül elköteleződni saját terve és
cselekedetei mellett.
„Akármi áron!
Most már vesszen értem
Mindén jog: úgy benne vagyok
a vérben,
Olyan messze,
hogy átgázolni és
Visszafordulni
egyformán nehéz,
S tervek sürgetnek,
agyam csupa láz:
Gyors cselekvés kell, nem gondolkodás.”17
Végül, mikor már látja, hogy a hullámok összecsapnak feje felett: felesége
megőrült és egyfolytában kísértik gyilkosságaik, Malcolm közeledik csapataival,
eljut a teljes fásultságig:
„ A félelem ízét
már alig érzem
(...) jóllaktam
az iszonyattal
S a borzongás,
agyam meghitt lakója
Többé nem izgat.”18
Minden elkövetett bűne ellenére, ami Macbethet megvédi a teljes démoniságtól,
azok éppen fenntartásai, emberségének maradványai. Ezek kergetik, majdnem
az őrületbe s annak tűrhetetlensége, melyet ő maga mond ki,
bár más szándékkal, a bitorlás mindenkori jellemzését adván: „Szemét minden,
halott a becsület”.19
Míg Macbeth gyengejelleműsége miatt
lett azzá, III. Richard az első perctől fogva gazemberként lép fel:
Gloster:
„Én, mivel nem
játszhatom a szerelmest, Hogy eltöltsem e csevegő időt –
Úgy döntöttem,
hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét.
Cselt szőttem
és veszélyes logikát...”20
Semmi nyoma benne a megbánásnak, a lelkiismeret-furdalásnak – ami szintén
megkülönbözteti Macbeth-től, akit végig gyötör az elkövetett bűnök
sokasága
Ugyanakkor Gloster viselkedése arra enged következtetni, hogy bosszút
akar állni a világon torzságáért – amit tesz azért teszi, hogy bebizonyítsa
saját kiválóságát, felsőbbrendűségét a többiekkel szemben. Erre
a leghatékonyabb eszköznek a hatalom megragadását találja: megmutatni, hogy
minden látszat ellenére többre képes környezeténél. Mivel állandóan ezt hangoztatja,
egy kicsit olyan íze van az egésznek, mintha viccből csinálná: cselei
elégedettséggel töltik el és meggyőzik kiválóságáról.
Gloster: „S ha már az ég ilyenre gyúrta testem,
Pokol görbítse
lelkem, megfelelni.
Nincsen fivérem,
nem ütök fivérre.
A szeretet szó,
üdv sok ősz szakállnak,
Lakjék azokban,
kik egymásra ütnek.
Bennem ugyan nem,
én magam vagyok.”
„Mert rossz vagyok,
míg legjobb leszek.”21
Színjátéka közben csak iróniát, cinizmust mutat, illetve gúnyolja balga
és hiszékeny ellenségeit: pl. Lady Anna megnyerésekor:
„Kértek már asszonyt
ilyen hangulatban?
Nyertek már asszonyt
ilyen hangulatban?
Én nyertem, de
nem tartom meg sokáig.”
„Hát elfelejtette
már jó urát,
Edward herceget,
akit negyedéve
Rossz kedvemben
kardom hegyére tűztem?”
„Hozzám, ki fél
Edwarddal fel nem érek?
Hozzám, ki sánta
torzszülött vagyok?
Hercegségem egy
koldusgaras ellen,
Hogy önszemélyemet
nem ismerem.
Esküszöm, azt hiszi,
amit nem értek,
Hogy csodásan csinos
fiú vagyok.
Igyekszem majd
egy tükröt beszerezni
S foglalkoztatni
két tucat szabót,
Hogy testemhez
illő szabást találjon,
Minthogy kezdek
kibékülni magammal,
Befektetek magamba
némi pénzt.
De előbb ezt
a fickót sírba döntöm.
Aztán szerelmemhez jajgatva térek.”
Egészen az utolsó pillanatig nem tudhat
a néző/olvasó sem, aki pedig a legtöbbet tud a külső – belső
cselekvésekről és történésekről, arról, hogy van-e Richardban megbánás
vagy lelkiismeret-furdalás? Csak a csata előtti monológjából derül ki,
hogy nincs elég ereje végigvinni tervét: hatalma volt, de nem tudja megtartani
és tisztában van a rá váró bukás jogosságával. Mindvégig erős volt, olyan
képességekkel áldatott meg, rút külseje ellenére, melyeket ha nem fertőz
meg átkos önsajnálata és hatalomvágya, jó királlyá tehették volna. Minden
gyilkossága és gazembersége ellenére is csodálnunk kell akaratát és éleslátását.
Voltaképpen mindazokat a tulajdonságokat birtokolja, amelyekkel egy jó fejedelemnek
rendelkeznie kell.
Az a pillanat, mikor nyilvánvalóvá válik hogy feladja, egy szagatott,
már csak önmagával harcoló és önmagát megvető ember kitörése – s ez olyan
megrázó, hogy nem tudjuk tőle megtagadni együttérzésünket.
„Másik lovat! Kötözd
be sebemet!
Irgalom, Jézus!
– Álom volt csupán.
Hogy kínzol, gyáva
lelkiismeret!
Kék fények. Holt
éjfélre jár.
Hideg cseppek remegő
húsomon.
Magamtól félek?
Nincs itt senki más.
Én én vagyok, Richard
Richard barátja.
Tán gyilkos van
itt? Nem. Dehogynem: én.
Hát futni! Magamtól?
Van okom erre:
Különben bosszút
állok. Magamon?
Szeretem magamat.
Miért? Talán
A jóért mit én
tettem magammal?
Nem, sajnos nem.
Gyűlölöm magamat
Minden elkövetett
gaztettemért.
Gazember vagyok.
Nem, nem! hazudok.
Kérkedj bolond!
– Ne hízelegj bolond!
Sok nyelve van
lelkiismeretemnek
És minden nyelve
más mesét mesél,
S gazembernek mond
mindegyik mese.
Ez legnagyobb mértékben
árulás.
A legszörnyűbb
mértékű gyilkolás
És mindegyik bűn
mindegyik fokon,
A rácshoz jönnek
mind: ‘Bűn! Bűn!’ – kiáltva.
Kétségbeesem. Senki
sem szeret,
S ha meghalok, majd egy lélek
se sajnál.
De miért is tennék,
mikor én magam
Se tudom megsajnálni
magamat?
Úgy rémlett, hogy sorra sátramba
jöttek
Azoknak lelkei
kiket megöltem
És mind azt mondta,
bosszút áll Richardon.”22
Aránytalan konklúzió
Láthattuk, hogy mindegyik tárgyalt dráma mozgatórugója az áthágás: az
erkölcsi törvényeké, az emberség és becsületesség íratlan szabályaié.
A tragédiákban az – isteni és ördögi hatalom által segített – emberi értékek
és erők összecsapásán van a hangsúly, a milieu mindig az államvezetőké.
A hatalom, mindig mint meghatározó erő jelenik meg itt is, a királydrámákban
is, ahol a hatalomra jogosult és azt bitorolni vágyó/bitorló erők csapnak
össze. A különbség talán annyi, hogy a tragédiák esetében a hatalom eredete
és a rá való jog, mint elsődlegesként jelenik meg, s minden egyéb értéket
meghatároz.
Azt is láttuk, hogy az emberi magatartás generálja a hatalomhoz való,
s az azon belüli viszonyt a környezettel. Így Lear felületessége és szinte
zsarnoki szeszélye a hatalom birtoklásának tudatából és az azzal szembeni
felelősség ignorálásából ered. Ezzel végső soron ő maga mutat
példát lányainak: megvásárolható hazug szavakkal, lásd Cordelia kitagadása
és Kent száműzése. Goneril és Regan, mint Lear magatartásának végtelenre
nagyított következményei jelennek meg: egyetlen istenük: a teljhatalom, melyért
apagyilkosságra is hajlandók. Ugyanezt a magatartás tapasztaljuk Edmundnál
is: a ravasz és számító „természet”, mely képes felülkerekedni minden köteléken
és kötelességen és minden eszközt saját céljai kiszolgálására felhasználni.
Bár Machiavelli is tanácsolja fejedelmének a képmutatást, mégsem lehet
a fent tárgyalt figurák egyikével sem azonosítani ezt az alakoskodást. Kétféle
képmutatás-formáról van szó: a fejedelem mindig területe egységben és erőben
való megtartását kell szeme előtt tartsa, míg a shakespearei hősök
útja a hatalom rövid ideig való birtoklásánál véget is ér. Már részletesen
tárgyaltuk, miért nem lehet szó sem arról, hogy a hatalomhoz jutók megmutassák,
képesek-e egy államot vezetni vagy sem. Ami a fejedelmet alátámasztja, lehetőséget
kínál neki érdemei megmutatására, az, hogy hatalma erejétől és rátermettségétől
függ. Ahhoz, hogy hatékonyan tudja fenntartani ezt a hatalmat, erkölcs felettinek
kell lennie.
Az, hogy Machiavelli Old Nick-ké vált, valószínűleg kizárólag annak
köszönhető, hogy a hatalom „magánszemély” általi megragadása olyan istentelen
ötletnek számított a korabeli angolok számára, hogy felvetését semmiképp nem
tudták lenyelni. (Nemszólva az épp aktuális hatalomról, melynek azért mindig
van valamelyes beleszólása abba, hogy a közvélemény mit tartson elfogadhatónak,
s mit nem.) Emiatt a hatalom megtartását célzó ötleteit, melyek különben minden
valószínűség szerint fedték mind a korabeli angol, mind a mindenkori
politikai gyakorlatot, már nem is tekintették pártatlan elbírálásra méltónak.
Irodalom
1. Niccolo Machiavelli: A fejedelem, Kossuth Könyvkiadó, Budapest,
1996.
2.
Cristopher Marlowe: Teatru, Editura Univers,
Bucureşti, 1988.
3.
William Shakespeare: Összes drámái,
I., Királydrámák, Magyar Helikon, 1972.
4.
William Shakespeare: Összes drámái, HL,
Tragédiák, Magyar Helikon, 1972.
5.
Szigheti Gábor: A machiavellizmus,
Magvető Kiadó, Budapest, 1977.
6.
Funck – Brentano: A renaissance, Athenaeum
Kiadás, é. n.
1 Pilinszky János: Ne félj.
2 Erről bővebben lásd Szigheti
Gábor: A machiavellizmus, Magvető Kiadó, Budapest,
1977.
3 Shakespeare Összes drámái, I. kötet, 502. o.
4 Shakespeare Összes drámái, III. kötet,
775. o.
5 u. o. 522. o.
6 u. o. 523. o.
7 u. o. 524. o.
8 u. o. 539. o.
9 u.o. 538. o.
10
u. o. 522. o.
11 u. o. 526. o.
12
u. o. 528. o.
13
u. o. 521. o.
14 u. o. 575. o.
15 u. o. 581. o.
16 u. o. 582. o.
17 u. o. 599. o.
18 u. o. 625. o.
19 u. o. 585. o.
20 Shakespeare Összes drámái, I. kötet, 686. o.
21 u. o. 682. o.
22 u. o. 799. o.