Filozófia és nyilvánosság
DEMETER ATTILA
Jean-Pierre Vernant,
közismert francia vallástörténész írja, hogy a filozófia egyidős a
demokráciával. Ami alatt azt érti, hogy a filozófiai igazság (más szavakkal: az
igazság, hiszen Platón óta a filozófia az igazság kizárólagos birtokosának
tudja magát) szerkezetileg a demokráciához és a nyilvánosság
demokratikus intézményéhez kötődik; lévén dialogikus, a vélemények és
ellenvélemények ütköztetésében formálódó igazság, létében az agora-t, a nyílt
helyet, a vélemények szabad piacát feltételezi. E nézet szerint demokrácia és
filozófia kapcsolata egyirányú és egyértelmű. Holott ez csupán az igazság
egyik fele.
Parmenidész óta tudjuk,
hogy a filozófiai igazság, az alétheia a doxa, a vélemény
ellentettje. Nem egyszerűen vélemény (doxa), hanem helyes vélemény (orthé
doxa). A filozófiai ortodoxia mint a jó társadalomról, a vallási ügyek
intézéséről alkotott „helyes”, de ugyanakkor a szokásostól eltérő vélemény
megbontja a társadalomban uralkodó nézetek és gyakorlatok tradicionális egységét.
Márpedig egy közvetlen, nem képviseleti demokráciában, mint amilyen például az
athéni is volt, csak az uralkodó politikai gyakorlatot illető osztatlan
egyetértés biztosíthatja a társadalom és állam zavartalan működését.
Amennyiben a bevett gyakorlatot illetően a polgárokban kételyek támadnak,
és ezen kételyeiknek hangot is adnak, a vélemények egységét és az együttélés
zavartalanságát az állam többé nem képes biztosítani. (Platón, éppen emiatt,
Államából nem csupán a költőket, hanem a „kritikusokat” is kitiltotta
volna, ami persze érthető, amennyiben a „jó”, vagyis az „ideális”
államról van szó. És Platón ezt gondolta a maga államáról.)
Az
ortodoxia, a filozófiai igazság tehát veszélyt jelent az állam belső rendjére nézve. Jól tudták ezt
a filozófusok, Platóntól Spinozáig
mindahányan, és ennek megfelelően megpróbáltak tenni is ellene. Ámde úgy tűnik, hogy a veszély
csupán egyféleképpen volt elkerülhető: ha maguk a filozófusok mondtak ki
anatémát a filozófiára. Az
ógörög filozófusok nem gondolták (mint gondolja jó ezerkilencszáz esztendő
múlva Descartes), hogy a filozófiai igazság nyilvánossá tétele üdvös lenne a tömegek számára. Platón írja: „[...] semmiféle munkám nincs a
legfőbb kérdésekről és nem is lesz soha [...]; ... [mert] nem hiszem,
hogy e dolgok szavakba foglalásának
megkísérlésével az emberiség javát szolgálnánk.”1 A hallgatás
embertársaink javát szolgálja, tehát erkölcsi kötelesség; miként Ibn Ezra mondja: „annak, aki érti,
hallgatnia kell!” Aki a hallgatás
szent kötelességét megszegi, annak – mint Szókratésznek – az isteni törvények
értelmében bűnhődnie kell.
Másképp
ítélik meg a helyzetet a természetjog, illetve az individuális szabadságjogok
modernkori védelmezői. A tizenhatodiktizenhetedik század elméletírói szerint az ember
alapvető joga a szólásszabadság. Értelmezésükben ez olyan további
szabadságjogokkal van összefüggésben, mint a lelkiismereti szabadság vagy a „társulási” (Locke) jog. Valamennyi –
állítják Hobbes, Locke és Spinoza
– a tolerancia eszméjének, vagyis az új, szekuláris morálnak a folyománya. A tolerancia
eszméjét Angliában Locke, Hollandiában Spinoza fogalmazza meg, a
vallásháborúban megfáradt
Európának pedig nincs ereje tiltakozni ellene. Az eszme valójában a vallásháborúk nyomán előállott
helyzetet szentesíti, éspedig
„a hívők közösségének megosztottságát”.2
Tolerancia
és szólásszabadság kapcsolata organikus. Locke, akinek nem elhanyagolható tapasztalatai voltak a
polgári és világi törvények uralmáról, úgy véli, hogy a szólásszabadság
elidegeníthetetlen individuális szabadságjog, s mint ilyen, a lelkiismereti szabadság velejárója. Az egyház
szerződésjogi elképzelése, miszerint az egyház szabad emberek szabad akaratukból való társulása, nem ad módot arra, hogy a lelkiismereti-
és szólásszabadság jogát bármiféle
egyházi dogma korlátozza: „[...] azt állítom, hogy az egyház szabad és önkéntes
társulás. [Ezért] ... szükséges, hogy az [egyén] ugyanazzal a szabadsággal,
amellyel belépett [az egyházba], bármikor nyitva álljon előtte a kilépés
útja.”3
Spinoza, aki az
ótestamentumi theokratikus állam képzetéből ihletődik, úgy gondolja,
hogy elvben lehetséges egy egyetemes vallás, melynek elveire (és az
ezekből származó erkölcsi parancsolatokra) az emberek „természetes
világosságuknál” fogva szükségképpen rávezettetnek. Az, aki e tételekkel
ellentéteset állít vagy cselekszik, az vagy teljességgel híján van a
természetes világosságnak, vagy pedig megátalkodott. Noha a Tractatus külön
fejezetet szentel a tolerancia és szólásszabadság eszmekörének, nem képes
ezeket igazolni, csupán hasznukra való hivatkozás által. Ez azonban
ellentmond az univerzális hitből fakadó morál „szubsztantív”
természetének. Ha tudom, mi a jó és igaz, cselekedetemben nem követhetek
esélyességi vagy haszonelvű megfontolásokat.
A tolerancia és a
szólásszabadság feltételek nélküli4 elfogadása és bevezetése a
társadalmi- és joggyakorlatba új helyzet elé állította a filozófiát és az
erkölcsi gondolkodást. A szólásszabadság „mindenki jogát jelenti, hogy azt
gondolja, amit akar, és kimondja azt, amit gondol.” Így természetesen a
filozófusnak is joga van filozófiai gondolatokat, feltételezett igazságát
publikussá tenni. Ennek feltétele azonban az, hogy az „igazság” ne
veszélyeztethesse a társadalom belső rendjét. Ezt kívánja elérni a modern
alkotmányozás az állam ideológiátlanításával. Magyarán: a modern demokratikus
állam lemond arról, hogy világnézeti kérdésekben állást foglaljon. A modern
államnak tehát nincs ortodoxiája (se keresztény, se marxista), mert ez az állam
világnézeti szempontból semleges: ez pedig azt jelenti, hogy a modern államban
egyáltalán nincs és nem is lehetséges ortodoxia; „a modern pluralistaliberális
demokrácia csak akkor védheti meg a társadalmi kohéziót, ha semlegesíti a
filozófiát, ha eggyé teszi a vélekedésfajták között”; „[...] a demokratikus
állam nem szentesítheti a különféle erkölcsfilozófiai és politikai elméleteket
[...]; az állam mindezeket puszta
véleménynek tekinti”; „Ez a helyzet antifilozófikus [...]”5 – ismeri fel Tamás Gáspár Miklós.
A
helyzet tehát a következő: ha egykoron nem lehetett elmondani az igazságot, mert veszélyes volt, ma nem érdemes, mert
érdektelen.
Ha
az állam világnézeti szempontból semlegesnek nyilvánítja magát, e mögött egy további – igazolhatatlan –
előfeltevés rejlik: hogy a demokrácia az elképzelhető legjobb
államforma. A demokráciával
szemben – így az alkotmány – minden vélemény súlytalan. Aki tehát ma azt állítja magáról, hogy
birtokában van az igazságnak,
az vagy bolond, vagy pedig szándékosan rosszindulatú. Szóval az is bolond, aki
ma filozófusnak megy; és nemcsak Magyarországon.
1 Platón: Hetedik levél; in. Platón:
Összes művei; Európa, Budapest, 1994, III. kötet, 1066.o.
2 Tamás Gáspár Miklós: A cenzúráról; in:
Másvilág, Politikai esszék, Új Mandátum Kiadó, 1994, 545.o.
3 Locke: Levél a
vallási türelemről; Akadémiai, Budapest, 1973, 55.o.
4
Ehhez csupán annyit, hogy mind Hobbes, mind Locke korlátozza a tolerancia
hatókörét. Egyértelműen intoleránsak az ateistákkal szemben. Úgy gondolják, hogy mivel mindenféle morál feltétele az
Istenben való hit, aki semmiben nem
hisz, nem lehet erkölcsös ember. Toqueville-nél olvassuk, hogy a társadalomnak
nem érdeke, hogy polgárai hite „igaz” legyen, érdeke viszont, hogy kivétel nélkül minden egyes polgára higgyen. A
béke és a rend fontosabb, mint az igaz hit.
5 Tamás Gáspár Miklós, id. mű,
547. o.