„A szövegekkel, az életművekkel, a szerzőkkel való találkozásnak,
azok interpretációjának egy magyar nyelvű közegben... párosulnia
kell egyfajta, a gondolati kultúrát célzó tevékenységgel. Jóllehet ugyan a
filozófia definíciójában az van, hogy szövegtől függően vagy attól
függetlenül, mégiscsak az eleven gondolatnak a területe, tudománya. Kellenek
tehát azok a körök, kellenek azok a mesterek, azok a szakmai kisugárzások,
azok a séták, amelyek mostmár a diszciplína eszköztárán kívül biztosítanak
valamit abból, ami a filozófia lényegéhez tartozik.” – EGYED PÉTER
Egyed Péter 1954. április 6-án született Kolozsvárott. Az
itteni Babeş–Bolyai Tudományegyetem Filozófia-Történelem szakán szerzett
filozófia-történelemtanári képesítést 1978-ban. Jelentősebb tanulmányai: A
nyelv ontológiai modellje (Temesvár, 1982), A demokratikus mondat
szerelmese (Bukarest, 1979), A szabadság tanulmánya és követése (Bukarest,
1983), Építő és romboló törvények (Bukarest, 1983) – (Ezek
bevezető tanulmányok Bretter György, John Stuart Mill, illetve
Montesquieu-kötetekhez) –, Hová vezet a nacionalista opció? (Kolozsvár,
1992), A hazugság és a félelem politikai intézménye (Zürich - Eger, 1992)
stb. Könyvei: A szenvedés kritikája (Temesvár, 1980), Az ész hieroglifot
(Kolozsvár, 1993). Doktori disszertációjának témája A szabadság
filozófiái, jelenleg ebben a témakörben kutat. Speciális kurzust vezetett a
szegedi egyetemen, illetve főiskolán 1993-ban. Összehasonlító eszme- és
filozófiatörténeti kollokviumot vezet a római La Sapienza Egyetemen. A
Kolozsvári Babeş-Bolyai
Tudományegyetem Filozófiatörténet
és Logika Tanszékén dolgozik adjunktusként.
Kellék: Mindenekelőtt arra kérnénk Önt, néhány szóban
számoljon be egyetemi éveinek
eseményeiről, tapasztalatairól, reprezentatívabb tanáregyéniségeiről.
Egyed Péter: Én 1974 őszén
kezdtem el az egyetemi kurzusok hallgatását a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, filozófia-szociológia
szakon. Ez azért fontos, mert 1977-ben a szociológia oktatását és a
szociológiai kutatást intézményesen beszüntették Romániában, nagyjából tudom
azt is, hogy miért. Azért szüntették meg, mert akkoriban a bukaresti
szociológia igen erős volt; akkor tértek vissza azok az oktatók, akik egy
nemzetközi program keretében kiképzést kaptak, és az első felmérés,
amelyet elvégeztek, az a bukaresti 2-es szektornak a habitat-körülményeire
vonatkozott. A kutatásoknak az eredményeit bemutatták, ez valahogyan eljutott a
második kerületi párttitkárhoz, aki akkoriban Lina Ciobanu volt, ő pedig
ezt bemutatta Elena
Ceauşescunak, aki
azonnal beszüntetett mindenféle szociológia- és lélektan oktatást. Ezért az
utolsó egyetemi évben, tehát 1977-78-ban, mi mindannyian egy történelem
gyorsképzést kaptunk, s ezért végeztem én filozófia-történelem szakos
diplomával.
Közben persze elég fontos szociológiai tevékenység folyt itt Kolozsváron.
Én magam az Avas interetnikus viszonyaival foglalkoztam, hónapokon át ültem
Kőszegremetén, az Avasnak az egyetlen tiszta magyar településén, és vizsgáltam
az úgynevezett „pretyin”-rendszert amelynek a lényege az, hogy minden
kőszegremetei családnak a környező falvakban van egy román
társ-családja, amellyel Ők gazdasági kapcsolatban vannak, és ez egy
bizonyos etnikai védelmet biztosít a számukra. Természetesen az erre vonatkozó
gyűjtött anyagot soha nem publikálhattam, de annak egy részét igen, ami
átalakult a beszélés néprajzával foglalkozó tanulmánnyá, de azt is igen érdekesnek
ítélték. és egy referencia-tanulmány lett. Ennyit a szociológiáról.
A dolog másik része arra vonatkozott, hogy kurzuslátogatási
kötelezettség volt az egyetemen, tehát rendes naplót vezettek (ezek a naplók
mind a mai napig birtokomban vannak), és meglehetősen pontosan követték is
a jelenlétet. Az oktatott tárgyakkal kapcsolatban annyit tudok elmondani, hogy
igazából a mai oktatáshoz képest gyakorlatilag ugyanaz a struktúra volt, kivéve
a kimondottan ideologikus tantárgyakat, a történelmi és a dialektikus
materializmus oktatását. A történelmi materializmust Kallós Miklós professzor
oktatta, igen fifikusan, nemcsak az én véleményem ez, hanem a Tamás Gáspár
Miklósé is – voltaképpen ez egy, a francia szociológia formáció-elméletére
alapozódó oktatás volt, és elég kevés ideológia volt benne.
Nagyon színvonalasak voltak a Szegő Katalin által
tartott filozófia-kurzusok, különösképpen a reneszánsszal, illetve a klasszikus
német filozófiával foglalkozó előadásai. Megtettük azt, hogy
hozzáférhető művek egy részét eredetiben is olvastuk, tehát gyakorlatilag
elolvastuk a teljes Hegelt, Fichtének egy részét, s ezek mind a mai napig
eleven olvasmányélmények bennem; az akkor begyűjtött jegyzetanyagot ma is
igen nagy haszonnal forgatom.
Nagyon fontosnak tartom a pszichológia oktatást, az azóta
sajnos elhunyt Fodor Katalin volt a tanárnőm, aki inkább
pszichológiatörténetet tanított, de ebben roppant fontos volt a
tudat-pszichológiával, kommunikációs kérdésekkel, az intelligencia-problémával
foglalkozó szegmens. Bemutatott számos olyan tesztelési eljárást is, amely
akkoriban igazán modernnek számított, többek között hosszasan foglalkoztunk az
Osgood-féle szemantikai differenciál-teszttel, melyet a művészet-,
valamint az alkotás-lélektani kérdésekben nagyon jól lehetett használni, s
amelyek rálátást nyújtottak a művészet és az alkotás lélektanára.
Eszembe jut még Angi István neve, aki a Konzervatóriumban
tartott esztétika óráin az alapkategóriákat prezentálta, valamint az ő
sajátos rendszerét, amelyek egy nagyon alapos módszertani bevezetést nyújtottak
az esztétikai kérdésekbe.
Még megemlítem mindezek mellett Berényi Gábor
gazdaságtörténeti előadásait, aki az osztrák határérték-elméleteknek
kiváló hazai specialistájaként érzékennyé tett bennünket a piac, illetve a
gazdasági alany problematikájára.
Nem tanított engem Bretter György, azonban a vele való
kapcsolat egy olyan termékeny együttműködés volt, amelynek a hatása mind a
mai napig tart: neki nagy tervei voltak az erdélyi filozófia művelésével
kapcsolatban – hosszútávú elképzelései; sajnos 1977-ben meghalt, de voltaképpen
mi azoknak a terveknek egy részét kívánjuk mind a mai napig megvalósítani.
Nyilván nem juthat most mindenki eszembe, hozzátenném, hogy a formális oktatás
mellett igen színvonalas diákkörök működtek Kolozsváron az egyik a Gáll
Gábor Kör, amely a diákságnak elsősorban egy irodalmi profilú, közművelődési
köre volt; emellett működött, hacsak rövid ideig is, a Diotima
Kör, amely – főleg Tamás Gáspár Miklós szervezésében – igen nagy
hallgatóságot vonzott, és amely megmutatta, hogy a művelt filozófiának,
az exoterikus filozófiának milyen nagy szerepe van egy nagyváros közművelődésében
– ezekkel a jelenségekkel én azóta sem találkoztam. Működött ugyanakkor
a filológián a filológus hallgatók Echinox Köre, amely irodalmi műhely-problémákkal
foglalkozott. Teológusok, mezőgazdászok, matematikusok, költők –
mindenki valamilyen körbe tartozott, amint Borges az erényesektől és
a titkos tudományok elképzelőitől elvárja. Szép volt!
Mindezeknek a köröknek a hozadéka elég jól követhető az
Echinoxban, abban a háromnyelvű diáklapban, amelynek az egyik
szerkesztője én voltam, és ha nem emlékszem nagyon pontosan az egyetemen
folyó oktatásra, vizsgáztatásra, ez azért van, mert sokkal inkább ennek a
lapnak a sorsa, az anyaggyűjtés, a szerkesztés érdekelt. (Ennek az
évfolyamai megtalálhatók a dolgozószobám ágya alatt.)
K: A filozófia oktatása az elmúlt
években - főleg a ’89-es fordulat eredményeként - gyökeres változáson ment
keresztül. Hogyan látja ezt a változást, miként látja a filozófia oktatás
jelenét és jövőjét?
E.P.: Nem szabad megfeledkeznünk a
80-as évtizedről. Ezt én úgy nevezem, mint a nagyon sötét évtizedet. Ezt
az évtizedet a Kriterion szerkesztőségében töltöttem el, aránylag védett
körülmények között, tekintettel arra, hogy nekem továbbra is alkalmam nyílott
egy ilyen műhelyszerűséget működtetni, főleg a fiatal
költőkkel, irodalmárokkal kapcsolatban, de azért filozófia könyveket is kiadtunk
és szerkesztettünk, valamelyes szociológiát is. És mindennek az eredményeképpen
1984 áprilisában engem „kézbekapott” - többekkel együtt egy ilyen „leszámoló
brigád”, amelyet Drulea elvtárs, a Központi Bizottság akkori propaganda-titkára
vezetett, tagja volt Szilágyi Dezső, az Előre akkori főszerkesztője,
valamint Ioan Traian Ştefanescu
elvtárs, megyei
elsőtitkár. Három kiadvánnyal próbáltak meg engem elszámoltatni: az egyik
a Városszociológia 1984-es kötete, amelyben a Hóstát lerombolásával
foglalkozott egy anyag. Puszta János Csapdában, valamint Molnár H. Lajos
Donki Ákos című regénye. Az illetők azonban nem készültek fel.
tehát nem tudtak vallatni, ennek következtében én nem kellett, hogy valljak.
Később pénzügyileg próbáltak meg, Domokos Gézával és Botár Emmával
egyetemben, „elkaszálni”, de ez más okok miatt nem sikerült
Tehát egy rettenetes utóvéd-harcnak tudom azt nevezni, ami
abban az évtizedben történt, ennek következményei talán
még súlyosabbak,
hiszen azok a diákok, akik ma az egyetemi oktatásban reszt vesznek, részben
ebből az évtizedből egy rendkívüli információszegénységet hoznak
magukkal, „horizontproblémákat”.
Az 1989-es fordulat csak részben ért felkészületlenül, felkészületlenül ért
abból a szempontból, hogy a kibontakozás intézményes formáival, az azokra
vonatkozó elképzelésekkel nem voltunk teljesen tisztában. Tehát nem született
meg egy világos elképzelés arról, hogy különálló magyar egyetem kereteiben
gondoljuk-e el a további képzést, vagy az un. hálózat-modellben, és gyakorlatilag
ennek a bizonytalanságnak estünk – politikai szempontból – áldozatul
a 90es évek kezdetén. Mindez nyilván nem érinti mindazokat a prioritásokat,
melyeket viszont a filozófia oktatással kapcsolatban elég pontosan meg tudtunk
fogalmazni. A prioritások közül az első és a legfontosabb az volt, és
az ma is, hogy megfelelően képzett szakember-gárdát kell. viszonylag
rövid idő alatt, kiképezzünk, létrehozzunk, azért, hogy az Erdélyben
magyar nyelven folyó filozófia oktatás szakember-állományát biztosítsuk. Jelzem,
hogy nemcsak a filozófia oktatásét, hanem a kulturális közegben, a sajtóban
és a médiákban dolgozó szakemberekét is, mindazokét, akiknek filozófiai képzésre
van szükségük. Végeztünk annak idején egy számítást is ezzel kapcsolatban,
s annak a számításnak a végeredménye az volt, hogy ezeket a célkitűzéseket
leghamarabb az ezredfordulóig tudjuk elérni. Sajnos ebben az elképzelésben
nem csalatkoztunk.
Szintén ehhez a prioritáshoz tartozik, de annak a
szakembergárdának a mostmár intenziójában, minőségében felfogott formája,
hogy gyakorlatilag hogyan is képzeljük el az erdélyi filozófiaoktatást
felső, egyetemi szinten, középiskolai, gimnáziumi, líceumi szinten. Mindez
nyilván azonnal felveti a háttér és a logisztika kérdését, az információ, az
utazás és a könyvtárállomány kérdését. Tehát a két dolog igen szorosan
összekapcsolódik, és a második számú prioritás az lett volna, hogy valamilyen
szakmai, testületi jelenlétet, összefüggést, koherenciát biztosítsunk
mindennek, az Egyetemen kívül is.
Annyit még megjegyeznék, hogy ehhez a kérdéskörhöz tartozik
bizonyos szakmai programok kidolgozása, vagy legalábbis azoknak az elképzelése
és méretezése.
Végül – de nyilván nem utolsósorban – nagyon fontosnak
tartom azt, hogy a filozófia nem csak egy szűkebb értelemben vett szakma
magánügye vagy belügye, hanem egy tudatkérdés, a kulturális tudat, a társadalmi
tudat része. Ilyen értelemben legalábbis a két világháború között magyar
nyelven művelt filozófia hagyományaihoz kell felzárkóznunk, amikoris az
egy működő kulturális tudatforma volt, sikerült a létnek, a
jelenlétnek a problematizálását a romániai magyar közösség számára megmutatnia,
és valamiképpen a jelen kérdésére hívta fel a figyelmet, ugyanakkor
szinopszisokat biztosított a korszak európai eszmeáramlataihoz. Ezt méginkább
fontosnak látom abból a szempontból, hogy az erdélyi tudat jelentős
történelmi érvrendszerével szemben, de nem annak ellenére, egy másfajta
argumentációs struktúrát biztosíthat. Tehát ez lenne az, amit a filozófiának az
exoterikus jellegével kapcsolatban, egy jó értelemben vett populáris filozófiával
kapcsolatban nagyon fontosnak látok képviselni.
K: A prioritások között szó esett a megfelelő
minőségű és mennyiségű szakembergárda kérdéséről. Egy
hozzávetőleges számítás szerint az elkövetkező öt évben kb. 115
filozófia szakos hallgató fog végezni Kolozsváron. Szükséges-e ez a viszonylag
nagyszámú filozófia végzős?
E.P.: Azt gondolom – s ez bizonyos számításokon alapuló elképzelés
– hogy az erdélyi filozófusképzés képes igen nagy számú filozófust felvenni.
Persze annyiban, amennyiben az egyetem végzősei vállalják azt, hogy igen
elhagyatott helyekre, és alkalmasint számon sem tartott iskolákba elmennek.
Van valamelyes kapcsolatom a vidéki iskolákkal és tanfelügyelőkkel, akik
azt mondják, hogy a végzős hallgatók egyáltalán nem kívánnak elhagyatott
iskolákba és vidékre elmenni. Nem látom teljesen indokoltnak ezt az álláspontot,
azért sem, mert noha mélységesen utálom az egykori törvényt, amely három év
helyhezkötöttségre kötelezte a végzős hallgatókat, azért a szakmai curriculumhoz
mindig hozzátartoztak az inasévek. Tehát egy polgári kultúrában az utazás
és az inasévek valahogyan beleszámítottak egy embernek a szakmai pályájába.
Tehát nem látom indokoltnak helyből visszautasítani ezeket a - ha a közművelődés
szempontjából nézzük – talán igen fontos elvárásokat.
Megjegyzem azt, hogy természetesen itt az egyéni
képességstruktúrák döntőek arra vonatkozóan, hogy végülis ennek az
egyetemnek az elvégzése után ki milyen módon kíván a filozófiával kapcsolatban
maradni. Még csak nem is beszéltünk arról, hogy itt alkalmasint lehetne egy
kutatói gárdának, egy kutatói bázisnak a létrehozásáról is szó, tehát a
posztuniverzitárius képzés utáni stúdiumokról és egy megfelelő
kutatóintézetről, amely ezeket az embereket összefogná.
Szó van tehát a felsőoktatási hálózat
szakember-igényéről, szó van a gimnáziumok és a líceumok
szakember-igényéről, említettem már az általános értelemben felfogott
médiákat is. Ha a dolgot végiggondoljuk, ez egy elég jelentős szám lenne.
Nem hiszem azt, hogy a filozófushallgatók nagy száma marad ezen a pályán, és a
lemorzsolódásnak jelentős mértékével számolok. Ennek az oka a mai
középiskolai képzésben keresendő. Ugyanis ha nyugati tapasztalatokra gondolok
– én különösen az olasz filozófia oktatás szerkezetét ismerem – nyilvánvaló
számomra, hogy az ottani képzésben az ún. „liceo classico”, tehát a kimondottan
elméleti és humán gimnáziumok végzősei választják ezt a pályát, amiben benne
van négy év igen erőteljes filozófia oktatás, szövegismeret, klasszikus nyelvek
ismerete és legalább egy modem nyelv igen erőteljes középfokú ismerete.
Tehát az ottani képzésben az egyetemre azok az emberek készülnek, akik igen
magas érdemjegyeket szereznek ezekben a humán gimnáziumokban, de tudomásom
szerint ez más nyugati képzési rendszerekben is így van. Ahol nem ezen a módon
biztosítják a filozófia szakok utánpótlását, ott létezik az ún. nullaévfolyam,
tehát az egyetemet megelőző azon év, amely kimondottan a szakprofilok,
tehát szövegismeret és nyelvismeret vonalán nyújtanak intenzív
előkészítő
képzést.
A mi egyetemi oktatásunk belső problematikája,
problematikussága a szocializmustól örökölt tömeges képzésmódban
keresendő. Ennek vannak bizonyos remediumai az egyetemi képzésben,
amelyeket talán sikerrel tudunk alkalmazni, s ez azt jelenti, hogy az arra
vállalkozókkal egyéni programokat, csoportos programokat szervezünk, különböző
külföldi részképzési lehetőségeket biztosítunk a számukra. De ismétlem, ez
nem oldja meg alapjában a kérdést; a kérdést csak az oktatási rendszer
radikális reformja tudná megoldani.
K: Szocialista örökségünk része talán az is, hogy a filozófiának meglehetősen
egyoldalú képe él a köztudatban. Hogyan lehet ezen változtatni, vagy egyáltalán
miként lehetséges az exoterikus, populáris, „utcára vitt” filozófia?
Ε.Ρ.: Α
filozófia
képviselete a médiában elsősorban média-kérdés, tehát olyan szakmai és
népszerűbb fórumokon való jelenlét – beleértve az elektronikus médiákat –
ahol elfogadhatóvá lehet tenni a közönség számára, amely egyébként jelen
pillanatban nagyon is érdeklődik (ezt mutatja a magyar nyelvterület tapasztalata)
a filozófiai kérdésfelvetési módok, a filozófiai megoldásmódok iránt. Nyilván
ehhez is elsősorban lapok, szerkesztők és a szó jó értelmében vett
populáris írásmód bírói szükségesek. Tehát bizonyos irodalmi képességekre is
szükség van, melyeket a filozófia önmagában, illetve ez a fajta oktatási mód
megint nem tud biztosítani.
Azt tapasztalom, hogy a mai filozófia művelése
erőteljesen kapcsolódik a hermeneutikához, olyan értelemben, hogy a
filozófián belül hangsúlyos a filozófiatörténet jelenléte. Ezt nemrégiben egy
Miskolcon, a magyar filozófiatörténet jelenével kapcsolatban tartott igen
jelentős tanácskozáson is hallottam, mint a diszciplína belső
problematikájával kapcsolatos kérdésfelvetést. Mert kétségtelen, hogy itt az
elmúlt idők viszonylatában igen jelentős felzárkózásra van szükség,
nem feledkezve meg arról, hogy fontos európai eszmeáramlatok és művek nem
hatoltak el és nem hatottak a magyar nyelvterületre. Tehát most abban a helyzetben
vagyunk, hogy azt a szemrehányást, azt a vádat, ami mindig éri a magyar filozófiatörténetet,
hogy ez egy követő, egy epigon
filozófia, sajnos olybá
kell átértelmeznünk, hogy egy szükségszerű és a lehetőségeknek
megfelelően felgyorsítandó folyamatról lenne szó. Azonban a szövegekkel,
az életművekkel, a szerzőkkel való találkozásnak, azok
interpretációjának egy magyar nyelvű közegben – mert nyilvánvalóan nem
korlátozódhatunk csak az Erdélyben művelt filozófiára – párosulnia kell
egyfajta, a gondolati kultúrát célzó tevékenységgel. Jóllehet ugyan a filozófia
definíciójában az van, hogy szövegtől függően vagy attól függetlenül,
mégiscsak az eleven gondolatnak a területe, tudománya. Kellenek tehát azok a
körök, kellenek azok a mesterek, azok a szakmai kisugárzások, azok a séták,
azok az informális szerveződések, amelyek mostmár a diszciplína
eszköztárán kívül biztosítanak valamit abból, ami a filozófia lényegéhez tartozik.
Ilyen értelemben várakozással tekinthetünk a gondolkodói műhelyek kialakulására,
létrejöttére, még akkor is, ha ezek talán nem is filozófiai formában vagy vértezetben
jelentkeznek.
K: Milyen igény vagy akarat hívhat
létre efféle gondolkodói műhelyeket?
E.P.: Nem is biztos, hogy a gondolkodás működésének a megvalósulása
egy szándéknak vagy egy akaratnak a tettenérhetőségében nyilvánul meg,
hanem alapvetően fontosnak tartom azt, hogy itt kommunikációs és együttműködési
formák jöjjenek létre. Az a véleményem, hogy az a közeg, az a társadalom,
az a közösség, amelyben élünk, egy zsigerileg nem demokratikus alakzat és
azok a nagy problémák, amelyek az eleven gondolatnak a kialakulását meggátolják,
elsősorban az embereknek a csökött kommunikációs és együttműködési
szándékából származnak. Tehát itt nem előrelépni azt jelenti, hogy valóban
útját szegjük a gondolatnak, tekintettel arra, hogy – ezt a filozófia
története bizonyítja – a gondolat mindig eleven együttműködési és közösségi
formákon alakult.
K: Végül pedig egy utolsó kérdés.
Manapság sokat és sokan vitatják a magyar filozófia tényszerű létezését. Ön
szerint létezik-e magyar filozófia?
E.P.: Ez egy olyan jelentős
kérdés, ami a mai magyar nyelvterületen művelt filozófiatörténet-írásnak
egy belső problémája. Az álláspontok kikristályosodóban vannak; említhetek
például egy olyan álláspontot, amelyet a jelentős logikus Hársing László
képvisel, de mellette még akár Vajda Mihály is, és még sokan, amely szerint ez
mindig egy kővető és adaptációs filozófia volt. Van egy másik álláspont,
amely szerint ebben a követésben és ebben az adaptációban azonban megvalósultak
olyan kérdésfelvetések, ha megoldási módok nem is, amelyek nevezhetőek
valamilyen nemzeti specifikumú filozófiának. És végül van egy egy olyan
megoldásmód is, amely azt mondja, hogy igenis van nemzeti specifikum ebben a –
hangsúlyozom – magyar nyelven művelt filozófiában, amelyet viszont nem
tártak fel. Miért nem tártak fel? Azért, mert a magyar nyelvterületen működő
filozófusok egyik alapvető célkitűzése mindig ez a bizonyos
adaptáció, és ez a szinoptikus tevékenység volt. Nem lehet újrafelfedezni az
igazságokat. A Mikes Kelemen udvartartásában működő, ha jól emlékszem
Kis István nevezetű filozófus halhatatlanul felfedezett bizonyos
igazságokat, de ezek olyanok is. Nem tekintem másodlagos fontosságúnak,
mégpedig azért nem mert végülis – egy bizonyos dologban – ennek a filozófiai
munkának van egy abszolút hozadéka, mégpedig a magyar nyelviség számára.
Itt olyan nyakatekert grammatikával foglalkozó gondolkodókra utalok, mint akár
Böhm Károly, akinek viszont vannak újító, eleven, eredeti szavai és
szókapcsolatai. Ez roppant fontos dolog.
Általában megfeledkezünk arról - de például olyan
filozófiatörténet-írók, mint Hanák Tibor nem (lásd a „Geschichte der
Philosophie in Ungarn”-t) -, hogy mi ezt a filozófiatörténetet ugyan a
katedrafilozófiák szintjén ismerjük és követjük, de ha akarjuk a nemzeti gondolkodásnak
olyan alakjait is bekapcsolhatjuk ebbe a szellemi erőtérbe, mint amilyen a
reformkornak a nagy nemzedéke, Széchenyi, Eötvös voltak. Ez a kérdés nem
megoldott a magyar filozófiatörténet szintjén.
Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról, hogy vannak azért
ennek a kultúrának olyan alkotói, mint például Hamvas Béla, akinek a recepciója
egyáltalán nem történt meg a magyar filozófián belül. Hamarabb jelentek meg
Hamvas Béla művei, illetve Hamvas Béla-összes szerb nyelven, mint
magyarul, ami azt mutatja – és ez a magyar nyelviségben születő
filozófiának egyik lényeges tulajdonsága –, hogy ez a filozófia, vagy ez a
filozófiai nyelvezet jelentős közvetítő volt más térségek felé, ami
egy feltáratlan kapcsolat, de állandóan igazolódik, hogy így történik.
Végezetül nem lehet közömbös számunkra az, hogy
szándékozunk-e ennek a magyar nyelven írott filozófiatörténetnek, vagy
művelt filozófiának valamilyen prioritást biztosítani. Kétségtelen, hogy
az alkotói műhelyek szintjén nagyon sok dolog megszűnt. Tehát most
itt olyan helyzetben vagyunk, hogy van egy leszármazás-tabella, melyet vagy
vállalunk/folytatunk, vagy nem. Ez egy nyílt és eleven kérdés, amelyben állást
foglalni a következő évek feladata lesz.