Édes barátom, éppen belenéztem a tükörbe – sohasem voltam ilyen jó színben.
Példásan jókedvű és jóltáplált vagyok, és tíz évvel fiatalabb, mint ahogy
szabad lenne. [...] A levelével nagy örömet szerzett. Tulajdonképpen ehhez
még hasonlót se értem meg soha, még soha senkitől se halottam, milyen
erősen hatnak rá á gondolataim. Az újság, az újítás bátorsága igazán
páratlan - ami pedig a következményeket illeti, hát néha bizony egy kicsit
aggodalmasan nézek a kezemre, mert úgy érzem, hogy az emberiség sorsát a „kezemben”
tartom. – Örül, hogy a Dionüszosz morált tettem meg befejezésnek? Eszembe
jutott, hogy ez a fogalomcsoport a világért sem hiányozhat a filozófiámnak
ebből a „vademecum”-jából. Azzal a néhány mondattal, amit a görögökről
beleírtam, azt hiszem, bajra hívok mindent, amit eddig róluk mondottak. –
És a végén az a kalapácsszózat a Zarathustrából. – Hátha most, ez után a könyv
után kihallatszik... Rajtam mindig végigfut a hideg, valahányszor hallom.
(Részlet Nietzsche Peter
Gastnak, 1888. október 30-án írt leveléből)
Ilyés Szilárd
MAGUKAT MARCANGOLÓ SZAVAK
„A
teremtő el akarta fordítani szemét enmagáról, ekkor megteremte a világot.
Mámoros kéj a kínlódónak: elfordítani szemét tulajdon kínjától és elveszíteni Önmagát. Mámoros
kéjnek és maga-vesztésnek tetszett nékem egykoron a világ.”
Nietzsche, Zarathustra
„Teremte tehát Isten az
embert az ő képére...” a „földnek porából” – írva áll Mózes első könyvében, a Genézisben.
Ezen előkelő
rokonságból származó gének jutnak szóhoz azóta is egy-egy kivételes tehetségű ember alkotói
munkájában, például annál a reneszánsz-kori humanista óriásnál aki, Michelangelo
Buonarottiként, szobrászi tevékenységének lényegét a sziklába zárt alak, vagy értelmet sugárzó arc
kiszabadításában látta. Itt éppenséggel hogy arcról van szó – mégpedig egy
isten arcáról.
El lehet-e dönteni
könnyelmű magabiztossággal, hogy a szóban forgó lázas alkotói folyamatban ki formál meg kit?
Talán nem tévedünk nagyot, ha nyitva hagyjuk a kérdést.
Fordítsuk inkább
figyelmünket a kalapáccsal való kérdezés megmunkálandó kőtömbjére. Mikor mondható el erről a
kődarabról, hogy egy kész műalkotás, amely szóhoz juttatja, azaz
pontosabban: hagyja megmutatkozni a kimondhatatlant és a láthatatlant. Ismét
csak zavartan, a pontosan illeszkedő válasz hiányában keresgéljük a szavakat, hisz bármely
pillanatban rá lehetne vágni, hogy: most; és
mégis... a kérdező ismét a kalapács után nyúl, mert zsigereivel, minden idegszálával érzi, hogy sok, zavaróan
sok még a fölösleg. Az alkotói téboly tudatalattijában már precízen kitapintható volna a válasz. De ez csak
akkor tudatosul, mikor már készség
van rá – magában a kész műben tudatosul. Míg tombol az „alkotóerő a rombolási vággyal
párban”, addig a szem csak homályosan lát, és nem az
arcot tiszta ragyogásában.
Még mindig a sziklában, ez áthatolhatatlan keménységű, félelmetessé
sűrűsödött porhalmazban rejtőzködve tekint kifelé az arc,
és fürkészően, befelé hunyorít ama másik – a tekintetek feszültségében
születnek mindketten. Lázas feszültség ez, kínos és halálra gyötrő. A
kiválasztottnak, az önmagát választónak azonban majd túláradó, fenséges örömmé
letisztuló gyötrelem ez. Ő szereti a választott, ám végső soron
megkerülhetetlen sorsot – a saját sorsát, az egyetlen járható utat. Az utat
melynek vége, célja ismeretlen, hisz ha ismert volna, nem kellene sietni.
Pihentető kerülőutakat lehetne tenni, el lehetne kalandozni, ki
lehetne próbálni más ösvényeket: volna idő hibázni, bocsánatot kérni,
szeretni, türelmesnek és engedékenynek lenni. De nincs előre látható
végcél, s így idő sincs – csak az út van.
Érthető mostmár, hogy
miért szükségszerű minden lépés, hogy a vándor nem követ
el hibákat, hogy nem lép félre? Mindig hajszálpontosan és halálbiztosan lép, és
pontosan, jól szól; s mindezt teszi akkor is, ha szemrebbenés nélkül, akár
percenként többször ellentmond önmagának. Az önmaga útját választót nem lehet
követni, ez szükségképpen katasztrófához vezet. Aki elmondja Lukács Györggyel: „Az
esetlegességekből a szükségszerűségbe – ez minden problematikus
személyiség útja”, az nem próbálhat meg összemérni egy egyszemélyes etikát a
moralitás etikájával. Az itt következő vallomás félreérthetetlen: „...az
ember ne akarjon mást, se előre, se hátra, soha. A szükségszerűt nem
elegendő elviselni, még kevésbé szabad eltitkolni – mindenféle idealizmus
a szükségszerű meghazudtolása –, a szükségszerűt szeretni kell...”
A pengeél-tánctól eltántoríthatatlanok, ha valami ellen
vagy valamiért fellépnek, akkor ez a
fellépés elkerülhetetlen és megkerülhetetlen: a lerombolandó megérett a
leromboltatásra, és az új a megmutatkozásra. A mélyről jövő hang, amely
tettre készteti a megszólítottakat, nem lehet hamis, mert az ő hangjuk; saját
hang, mely meghallgatásra talál. Hitel szereztetik ennek a hangnak azonnal,
mihelyt megüti a fület – a halaszthatatlant fogalmazza meg, itt és most tettre
serkent. Világos, hogy akikről szó van, mélységesen elkötelezettek az életnek,
mert ez küzdőtér egy olyan harchoz, amit képtelenség elodázni – itt és most
meg kell vívni. Életük értelmét nem lehet saját életükön kívül keresni.
Hallgassuk csak ezt a szenvedélyes, méltatlankodó hangot,
a NEM-ben az IGEN-t: „ha az élet
súlypontját nem az életbe, hanem a „túlnani”-ba – a semmibe – helyezzük,
akkor az életet, mint olyant, súlypontjától megfosztottuk. A személyes
halhatatlanságról való nagy hazugság elpusztít minden észt s szétzúz mindent,
ami az ösztönökben természeti – vagyis mindazt, ami az ösztönökben jótékony, az
életet előremozdító s a jövőt biztosító, immáron gyanakvást kelt. Úgy
élni, hogy annak már semmi értelme sincs, az „élet” értelme immáron ez lesz...”
Minden szó egy-egy érces csengésű kalapácsütés, egy-egy érme csörrenése,
melynek egyik oldala egy NEM, másik oldala pedig egy IGEN.
Igaz, hogy az avatatlan fülnek bántó hangok ezek, de
nézzük csak hogyan pattannak ki a fölösleges szilánkok az arcot rejtegető
kőtömbből. Minden egyes szilánk egy IGEN a még bálványt formázó
kőtömbből – ahogy bálványok a szilánkok egyenként is – és egy NEM az
arcnak.
Most már nincs értelem az életen kívül, és hogy magának az
életnek van-e, az még nem dőlt el. A mágus minden egyes kalapácsütéssel a „salto
mortale”ját ismétli és hátborzongató biztonsággal hajtja végre mozdulatait
messze a talajtól.
Választása nincs: rombol, hogy építsen, hogy megmutathasson. Rendületlenül
hisz abban, hogy még meg kell tegyen egy újabb mozdulatot ahhoz, hogy előbukkanhasson,
hogy szükségszerűen előbukkanjon az ARC. – Isten új, még soha nem
látott arca. S ami előbukkan – ha előbukkan – nem lesz bálvány..? Számára
biztosan nem ... ám vigyázzunk: a mozdulatok utánozhatatlanok.
JEGYZETEK
1. Móz. 1,27&2,7
2. C.G. Jung: Válasz Jób könyvére, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992, 13. old.
3. idézi Heller Ágnes: Nietzsche és Parsifal, Századvég Kiadó, Budapest, 1994,
121. old.
4. Friedrich Nietzsche: Ecce homo, Göncöl Kiadó, Budapest, 1994., 59. old.
5. Friedrich Nietzsche: Az Antikrisztus, Ictus Kiadó, Szeged, 1993, 61. old.