Kellék
filozófiai folyóirat

    folyóiratok   » Kellék
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2. szám, 1995 (Diotima Munkafüzetek) »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

DIOTIMA-KRÓNIKA

 

Az alakuló ülést követő héten került sor a kör első, Kommunikációképtelenség címmel meghirdetett vitaestjére. A meg-megtorpanó, időnként párhuzamos polémia Tankó Éva körvezető vitaindítóját követte. Ezt az alábbiakban közöljük:

Tisztelt hallgatóság!

A mai témakör mint ismeretes a kommunikációképtelenség. A problémakört két nagy kérdés köré csoportosítottam:

1)   Miért nem értelmetlen a kommunikációképtelenség kérdése?
2)   Van-e értelme a hallgatásnak? (Miért hallgatunk?)

1 

Az első kérdés értelmének megválaszolására célszerű magából a kommunikáció meghatározásából kiindulni.

A kommunikáció legegyszerűbb definíciója az, hogy a kommunikáció jelhasználat, jelváltás. Azonban a jelhasználat és jelváltás még nem jelent kommunikációt, ugyanis szükség van egy olyan adekvációs mechanizmusra, amelynek működése által létrejön a megértés vagy/és a megértetés. Ennek a hiányában nem beszélhetünk kommunikációról – mivel az eredmény meg-nem-értés vagy félreértés.

A lehetséges válasz a kommunikációképtelenségre itt rejlik, mivel a kommunikációképtelenség nem a kommunikáció vagy a jelváltás elutasítását jelenti, hanem a megértés és megértetés hiányát.

A kommunikációképtelenségnek (logikailag szólva) 3 kimenetele lehet:

1.1. A helyzet felismerése és megváltoztatása: konszenzuális alap vagy referenciális pontok keresése;
1.2.     A félreértések továbbhalmozása: egy értelmetlen status quo fenntartása;
1.3.     A hallgatás választása.

 2

A három kimenet azonban etikai magyarázatot kíván:

1.1. – miért vállalom fel önmagam és a másikat?
1.2. – miért nem vállalom fel önmagam és a másik felet?
1.3. – miért hallgatok?

Itt már eljutottunk a második nagy kérdéshez – a hallgatáshoz. Ha adva van a jelváltás, a jelhasználat és az adekvációs mechanizmus is, amely által létrejön a megértés és megértetés, akkor sem biztos, hogy megszűnik a kommunikációképtelenség helyzete. A kommunikáció ugyanis még egy másik problémát is implikál.

A vitázó vagy kommunikáló, azáltal hogy vállalja önmagát, felvesz egy „státust” – a vitatkozó magatartását – és így egyfajta szerepjátszásba kényszerül. A szerepet egy adott helyzetben vállalja – a vita vagy a kommunikáció keretében - amelyen belül beszélhetünk jelenvalóságról. A szerep vállalása létemet igazolja ebben a jelenvalóságban; ez a létezési forma ugyanakkor védelemre szorul, mert abban a percben, amelyben nem kommunikálok, kiesek a szerepből, a keretből és a jelenvalóságból, azaz megszűnök létezni.

Ezért a szerep vállalása előtt tisztáznom kell:

1) viszonyomat önmagamhoz és a szabályokhoz;
2) alkalmazkodnom kell az elváráshorizonthoz;
3) létemet csak a másokhoz való viszonyban igazolhatom;
4) a mások létét is kell igazolnom ebben a viszonyban.

Ugyanakkor válaszolnom kell a kérdésekre:

a) Milyen a létem ebben a jelenvalóságban?
b) Van-e értelme a nemlétnek?

A diskurzus történése – talán indokolatlanul – viszonylag korán eltért a bemutatott szövegben vázolt problematizáló szempontoktól. Helyben kudarcélmény, utólag – a témát közös tehetetlenségként is megtapasztalva – teljesítmény.

A témakezelés alapvető buktatója: nem sikerült a konkrét kommunikációs szituációkban rejlő alternatívákról beszélnünk.

A vitaindító szövegére reflektál, de ugyanakkor a diskurzus hiányosságainak lényegét is érinti az a vitában elhangzott hozzászólás, miszerint „a kommunikációban való jelenlét nem lehet imperatívusz tárgya.” Kiváltképpen érvényes ez egy olyan vitára, ahol nem derül(hetett) ki, hogy a kommunikációképtelenség miért is vita-téma.

A soron következő köri esemény Ludwig Wittgenstein filozófiájára, összpontosított. Expozíció gyanánt a wittgensteini életmű sajátos filmrecepciója – Derek Jarman: Wittgenstein – szolgált, majd Demeter Attila vitaindítója került bemutatásra. A témafelvezető érvelés szerint a gondolkodó egyedi hatástörténetét a Tractatus implicit etikai konnotációi magyarázhatják.

Ezek után a beszélgetés természetszerűen a szövegcentrikus, illetve metatextuális Wittgenstein olvasatok, valamint művei mögöttes morális tartalmának kibontását kísérelte meg. A megfelelően körülhatárolt és többé-kevésbé mindenki által ismert témának köszönhetően eredményesebb, majdhogynem szakmai vita alakult ki.

A diskurzus sikerességét bizonyítja az is, hogy a résztvevők kérésére a következő körön ismét a wittgensteini filozófia került megvitatásra. Ez alkalommal A jelek autonómiája címmel Veres Zoltán tartott vitaindítót, a következő szemelvények ebből származnak:

Az alábbi dolgozatban azt a tényezőt szeretném megvizsgálni, amely mintegy megalapozza a wittgensteini gondolatrendszeren belül a verifikálhatóság, az érvényesség és a legitimitás alapkategóriáit. Úgy tűnik, a jelek autonómiájának analízise nélkül nehezen fogadhatóak el a fent említett alapkategóriák működésének azon premisszái, amelyek Wittgenstein nyelvjátékát jellemzik. (...) A jelek kísérőjelenségek, szimptómák, de hogyan határozhatnánk meg azt, amit a jelek kísérni fognak a jelhasználatban? A tárgy az, amelyet jelölnek, vagy gondolkodásom tárgya az amit kísérnek, esetleg mindkettő egyszerre? A válasz egyben módszertani kulcs is a továbbiakban: minden jel értelmezhető – mondja Wittgenstein – de a jel értelmét már nem szabad tovább értelmeznünk. A jel értelme ugyanis az értelmezés utolsó szintje. (A megállapítás rokonítható azzal, amelyet Platón tesz a Kratüloszban az elemi szavakra vonatkozóan.) Gondolkodásom tárgya soha nem azonos az elgondolt tárggyal, hanem annak csupán árnyéka. Ezt az árnyékot már nem értelmezem, hanem értelmezés nélkül értem meg. Az árnyék és a tárgy között hasonlóság van. Akkor tekinthetem jónak a tárgyról készített másolatot, ha az árnykép és a tárgy könnyen összetéveszthetőek. Így viszonylik a játék is a valósághoz. Akkor tekintem igazinak a játékot, ha megtévesztően úgy folyik le minden eseménye, mint a valóságban. A wittgensteini értelemben vett kijelentés tehát egy árnyhoz hasonló kép. A kijelentés azonban, az árnnyal ellentétben, már nem mutat hasonlóságot a reprezentált tárggyal. (Itt mutatkozik meg a kijelentéssel végezhető játék, nyelvjáték lehetősége.) „Nem a tény az amit elgondolunk ... hanem a tény ányéka.” A már említett indexelés jelentős mértékben átértelmeződik, megszűnik gesztusjellege, átveszi szerepét az árnyék, amely a hasonlóság révén már nem véletlenszerűen irányítja a rámutatás mozdulatát.

Ha ismét rákérdezünk az árnyék – vagy tulajdonképp a gondolkodás – helyére, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a megismerésében tevékeny szubjektumban lelhető fel. A megismerés folyamata pedig egy meghatározott szabálykeretek által leírható jelhasználatban valósul meg; ennek megfelelően: ha létezik a jelhasználatot leíró metanyelv, akkor ez csakis valamiféle grammatika lehet. A megismerés, mint jelhasználat, tulajdonképp játék: nyelvjáték. (Ez érvényes a tudományos megismerés formáira is.) A nyelvjáték, grammatikai struktúrája tekintetében több puszta jelhasználatnál: magába zárja a jeleket, a jelek használatát leíró szabályokat és a jelhasználókat is. A jelek csak egy ilyen rendszeren belül nyernek el valamilyen határozott jelentést. A jelek együtt élik életüket jelhasználóikkal, s a szabályok – ebben a dinamikus együtt-létben – arra jók, hogy életüket ne egymás rovására folytassák. Az eddigiek alapján könnyen levonhatjuk a következtetést: nem létezhetnek konzisztens, a transzcendenciában megalapozott logikai rendszerek. Ha hinnénk ilyen rendszerek létezésében, akkor ez könnyen szkepticizmushoz vezetne, hiszen nem kerülnének napvilágra, sőt inkább elfedődnek a hibaforrások, s észrevétlenül vonják kétségbe a megszerzett tudást, pedig a tudományos megismerés, érvelés sem egyéb, mint nyelvjáték. (...)

Jel és jelhasználó autonómiája nemcsak a rendszeren belül érvényes követelmény, hanem kötelező érvényű a nyelvjátékrendszerek kapcsolatában is (interszubjektív jelleg). Egyik rendszeren belül ugyan tehetünk megállapításokat egy másikra vonatkozóan, de ezt a megállapításunkat már nem láthatjuk el semmiféle jelentéssel, egyszerűen értelmetlen lesz, mert megpróbál kilépni abból a közegből, amely megadhatná értelmét. Talán az ebből származó erkölcsi követelményekkel magyarázható, hogy sokan gondolják burkolt etikai alkotásnak a szerző életművét.

A Diotima Baráti Társaság harmadik, március 9-i vitaestjének témája „Az öngyilkosság keresztény értelmezése” volt. Vitaindítót Borsos Szabolcs tartott, aki a címben foglalt teológiai értelmezést szociálpszichológai, illetve filozófiai szempontokkal kötötte össze. Talán e horizont-tágítás, de ugyanakkor a kör résztvevőinek szakmai összetétele miatt is sokoldalú vitának lehettünk tanúi, mely elsősorban az öngyilkossággal szoros kapcsolatban álló felelősségvállalás vallásos/morális konnotációira reflektált.

A „Diotima-Munkafüzetek” sorozatban megjelent Cinzia Franchi: Occisio Gregorii In Moldavia Vodae Tragedice Expresso A XVIII. századi erdélyi román görög katolikus színjáték és a „Magyar Modell” című tanulmánya.

Végezetül még szót lehetne ejteni a március 18-i DiBaT-bálról, de mint minden buliról, erről is hallgatni kell...

 
 
kapcsolódók
» a Kellék honlapja
» impresszum 1994-2004
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék