Immanuel Kant: Prekritikai írások
(1754–1781)
Ha azokra a szövegközlésekre gondolok, amelyek nem kritikai kiadásba tömörülnek,
vagyis nem lépnek fel a teljesség igényével akkor egy könyvkiadás úgy tematikus,
ha a beválogatott szövegek gondozása, elhelyezése, beosztása egy irányított
szempontnak megfelelően történik. Az így körülírható vállalkozás számomra
mégis legfontosabb minőségi jegye, hogy nem szövi át utalásrendszerek
hálója. A válogató–szerkesztő–fordító úgy egyengeti a szöveggyűjtést,
hogy minden pontja alkalmas legyen a koncepció kibontására, sőt, esetenként utal is erre valamelyik jegyzetben vagy kísérőszövegben. A dolog lényege, hogy olyan kutatási eredményeket rögzítsen, amelyeknek egyszeri körülírása
és a szövegek elrendezésének tipográfiai látványa tendenciózusan vezesse
az olvasó figyelmét – magától értődően – a szövegválogatási koncepció legfontosabb indokaira. Ha azonban a kötet témája egy olyan nagy formátumú
anyag metszetelése, amelynek kanonizációs folyamatába
kívánunk bekapcsolódni, és amelynek talán arra is szolgálnia kell, hogy kutatási irányokat vessen fel,
nos, akkor a kötet hiánypótlónak
nevezzük. A hiánypótló kiadás pedig nem értelmez, hanem segédinformációkat
közöl, és megintcsak közöl, esetében fontosabb
a közlés ténye, mint a közölt anyag kereksége.
Nem tesz másként a Kant prekritikai korszakába meglehetősen tágított képet nyújtó kötet sem, amely, mint
mondani szokás, „több éves tartozást
egyenlít ki”, tekintve, hogy A tiszta ész kritikája előtti Kant olyannyira nem volt része a magyar nyelvű filozófiai irodalomnak, hogy eddig még egyetlen önálló
kiadást sem szenteltek neki.
A válogatás metódusa önmagában egy elsődleges
kanonizációt végez, a probléma akkor áll viszont elő, ha akkora anyag
kerül kés alá, mint a jelen esetben. Ha nincs vezérmotívum, akkor van-e részleges
vagy időleges motívumokból egy olyan sor, amelynek beazonosítására vállalkozhatnánk?
Először is a fő problémáról. Mint
ahogyan a szerkesztői utószó is utal rá (939. o.),
az ún. kritikai korszak felemlítése már datálásiproblémákat von maga után.
A legegyszerűbb megoldás, hogy a kritikai fordulat datálása egybeesik A tiszta ész kritikája első
kiadásának rigai megjelenésével, vagyis 1781-gyel, ami kétségtelenül
korrekt, de kikezdhető megoldás, legalább három irányból. Mindegyik problématörténetileg
releváns, nem pedig életrajzilag vagy Kant írásmódja vagy -technikái szempontjából. A) A
tiszta ész kritikájának „A tiszta ész ideálja” című része nem következik
világosan a transzcendentális elemtan többi részéből, az esztétikából és a logika vonatkozó részeiből, tehát, legalább részletekben,máshonnan kell következnie,
és ehhez támpontot, megoldást nyújtanak a prekritikai értekezések. B) A teodicea problémája
nem oldódik fel, csak a kései Kant kritikai apparátusában.1
Ehhez pedig megfontolandó az 179l-es teodicea-esszé addig nem tapasztalható
radikalitása, amely esszé ugyancsak közel áll (időben) egy meglehetősen
vitatott koncepciójú mű, A vallás a puszta ész határain belül rosszról
írott bevezető – egyébként eredetileg önálló – tanulmányának megjelenéséhez,
valamint (gondolatilag) A fakultások vitája vallásról és felekezetekről
írott első részének alapelgondolásához. Ebből következően nincs
más lehetőség: bizonyos elemeket ki kell vonni egy úgynevezett „fordulat”
hatásköréből. C) Ha a kritikai filozófia rendszerépítő, akkor annak
elkerülhetetlen logikai alapja bizonyos, a rendszert megalapozó kérdések egysége
(pl. a négy kanti alapkérdésé). Ha erre nem ad biztosítékot a kritikák sora,
akkor a határok megvonása ismételten problémás.2 De említhetném
azt is, ami a már idézett utószóban bibliográfiai utalás formáját ölti Lothar
Kreimendahl3 könyvére: körülbelül 1769 a fordulat éve, vagyis Kant
székfoglaló értekezése előkészületeinek időszaka, amikor megszületik
a tér- és időelmélet rendszerbeli helye. Mindezt a kusza problémahálót
könyvünk úgy kerüli el, hogy nem foglalkozik vele. A legkézenfekvőbb
megoldásként A tiszta ész kritikájának megjelenését veszi alapul,
teljesen kritikátlanul, mert nem támaszt igényt a kritikára, és az addig keletkezett
írásokból válogat, mint amikor nem a probléma foglalkoztat, hanem a kanonizáció
és a kanonizált anyag bevezetésére tett erőfeszítés, mint a hiánypótló
kiadás esetén.
A probléma másik vonulata, hogy az így értett prekritikai korszak (lévén,
hogy A tiszta ész kritikája nem éppen egy tanonc remekműve) meglehetősen
hosszú. Legalábbis az ide sorolt anyag az értekezések számát tekintve a kivételesen
produktív kései Kantot közelíti, vagy akár ki is egyenlíti. Mi hát a teendő?
Kronológiai sorrend megfelelő pontosításokkal? Nos, úgy tűnik: igen.
Lássuk, hogyan.
Először is a kötet kihagyja azokat a természettudományos értekezéseket,
amelyek részben elavultak, részben pedig az újabb természettudományos eredmények
szempontjából nem relevánsak. Ugyanakkor bizonyos tekintetben hiányolhatók
azok a földrengésről szóló írások, amelyek éppen a lisszaboni esettel
való kapcsolatuk révén közvetlenül kapcsolódnak a kötetben is megtalálható
Elmélkedések az optimizmusról-hoz. Annál is inkább így van ez,
mert A térbeli irányok megkülönböztetésének első indokáról írt
cikk sem lóg kevésbé a levegőben, mint egy efféle írás tette volna, ugyanis
túlságosan sok a testfilozófiai implikációja ahhoz (elsősorban a jobb–bal
különbségtevés testi leosztásáról szóló részek miatt), hogy ennyire kritikátlan
szereplésnek adjuk át.
Másodszor kimaradtak a fenti kritérium alól kieső természetfilozófiai
írások közül: terjedelme miatt (lásd: Utószó, 940. o.) az Allgemeine Naturgeschichte
und Theorie des Himmels, valamint a 40-es évek végéről származó első
publikált Kant-értekezés, a Vom wahren Schätzung der lebendigen Kräfte, ez utóbbi indok
nélkül. Egyébként az első mű sem szűz terület, részletek már
olvashatók voltak belőle magyarul is,4 nem véletlenül, hiszen
Kant ebben tárgyalja az égitestek keletkezéséről és mozgásáról alkotott
elméletét, melyet, ha nem más, Laplace Exposition du système du mondejával
való párhuzama tesz különösen figyelemreméltóvá.
Harmadszor: a kronologikus sorrendről. A válogatás úgy helyezi el
a tizenkét írást és az 1765-66-os téli szemeszter kurzusleírását, ahogyan
azok időrendben megjelentek, semmilyen alapot nem adva a tematikai spekulációknak.
Most mindenesetre rövid tematizálásba fogok, és így sorolom fel a munkákat.
Teljes terjedelmében olvashatjuk ismét a már eddig is közölt fordításait két
kitüntetetten fontos írásnak. Az egyik a válogatás első darabja, a Principiorum
primorum cognitionis metaphysicae nova dilucidatio (A metafizikai megismerés
első alapelveinek új megvilágítása) 1754-ből5 és
a Vizsgálódás a természetes teológia és a morál alapelveinek világosságáról,
amely pályaműként született 1764ben a Berlini Tudományos Akadémia
pályázat-körkérdésére, és második díjat nyert Moses Mendelssohn mögött.6
A többi darab azonban, leszámítva a Tengelyi László Kant-monográfiájának első
kiadásához7 mellékletként csatolt, fentebb mint vitatott pontot
bemutatott, 1770-es székfoglaló beszédet (Az érzékelhető és az értelemmel
felfogható világ formájáról és elveiről), kivétel nélkül újdonság.
Ezek közé tartozik Az egyetlen lehetséges érv, mellyel Isten léte bizonyítható
című, tulajdonképpen a fizikoteológiai vagy contingentia mundi
istenérv megjavításáról és használhatóságáról szóló, azonban a lét
nem állítmány tételéről elhíresült írás, mely épp a transzcendentális
dialektika néhány előhangját nyújthatja bizonyos interpretációkban,8
de a már említett Nova dilucidatio logikai alapvetésére is jelentősen
támaszkodik. Mindenképpen lényeges megemlítenem egy ehhez hasonló jellegű
írást, a Kísérlet a negatív mennyiségek fogalmának a világbölcseletbe való
bevezetésére címűt, amely egy szempontból mindenképpen az Egyetlen
lehetséges érv előhangja: Kant ebben az 1763-as írásban választja
el egymástól először a logikai kontradikció és a reális repugnancia jelentésmezejét9
úgy, hogy az a fogalomelemzés és a természetfilozófiailag,
illetve a metaphysica specialis gyakorlati filozófiai részében hasznosítható
tárgyak elemzésének különbségét lefedje. Értsd: ettől kezdve a gyakorlati
filozófia tárgyai és az istenkoncepció csak korlátozva vagy egyáltalán nem
lesznek logikai elemzés tárgyai, tehát az érvelés klasszikus elméletén is
kívül esnek. Ezen túl beválogatásra került az 1764-ben írt Megfigyelések
a szép és a fenséges érzéséről, amely tulajdonképpeni témaként
csak majd Az ítélőerő kritikájában fogalmazódik újra, mintegy
25 év múlva.
Amennyiben logikai alapvetésekről esett szó, nem kifelejthető
A négy szillogisztikus alakzat hamis agyafúrtsága című rövid dolgozat,
amely összekapcsolja a bizonyításra nem szoruló alap fogalmát az értelem működésének
megmagyarázhatatlan eredetével, másodsorban pedig támpontot adhat az oksági
viszonyok eredetének kifürkészhetetlenségéről adott nagyon érzékletes
leírás elemzéséhez az Egy szellemlátó álmából, amely egyébként,
hasonlóan A fej betegségeiről elgondolt esszéhez (Versuch,
vagyis kísérlet), pamfletszerű, valamelyest vitaindító jellegű
írás, és ennek köszönhetően rendkívül erős iróniával színre vitt
stratégiák gyűjtőhelye. A helyzet azonban csalóka, és ez a minden
stratégiázgatás vádja alól való felmentést indokolja, ha a vád tanári minőségében
éri a szerzőt: elméletileg Kant iróniájának nem lehetnek intézményes
vonzatai, legalábbis a dolgok ilyen korai fokán nem. Először is azért,
mert Kant ekkor még nem annyira polemikus és szarkasztikus hangvételű
író, továbbá mert az intézmény számára Kant teljesen tiszta Wolff- és Baumgarten-didakta,
mert „először az iskolának kell megadnunk, ami neki jár, s csak azután
gondolhatunk arra, hogy a világnak is a kegyeibe férkőzzünk”.10
Mielőtt azonban a filozófia-író nem-intézményes vonásaihoz fűznénk
egy rövid elbeszélést, még két fontos részlet.
A kötet válogatása kiterjedt mintegy kétszáz oldalnyi anyagra a szerző
írásos hagyatékából, ami tulajdonképpen az órákra készülő pedagógus
munkajegyzeteit jelenti azoknak a könyveknek az olvasása közben, amelyeket
tankönyvekként használt, valamint olyan vázlatokat, amelyek a kötetben szereplő
műveket világítják meg. (Kivétel a transzcendentális dedukció ama vázlata,
amely a kötet végére került, mivel A tiszta ész kritikája felől
válik érdekessé.) Egyébként a szerkesztő elfogadta Erich Adickes filológiai
eredményeit, aki a kanti reflexiók,
az Akademie-Ausgabe (AA) túlnyomó része és az Opus Postumum kiadója.
Ezek az eredmények nem kétségbevonhatatlanok, de rendszerességükben és a feldolgozott
anyagot tekintve egyelőre német nyelvterületen is egyedüliek. A reflexiók
A tiszta ész kritikájának megjelenésével természetesen
lezárulnak.
Most pedig talán a legfontosabb, az egész
válogatás szempontjából legkérdésesebb vállalkozásról. A munka ugyanis mindeddig egyedülálló
mennyiségben tartalmaz olyan leveleket, amelyeket Kant a már jelzett időszakban írt és
kapott. Ha egy hiánypótló kiadást szeretnék a hallgatóságnak adatolni, akkor
itt nyílik erre a legnagyobb tér. A levelek ugyanis, akárcsak a reflexiók,
a kötetben magányosak, tehát több fordítói jegyzetet és az AA-jegyzetek egy
részét tartalmazzák, azonban nem utalásosak, tehát nincs róluk tárgymutató, sem utalásmutató, ami jócskán megkönnyítené a magyar olvasó dolgát abban a tekintetben, hogy
melyik levelet melyik munkához kösse,
ha egyáltalán kötheti valamelyikhez. „Levelezéséből aszerint válogattunk,
hogy az általa írott levelek mennyiben világítják meg megjelent (és kötetünkben
is szereplő) írásait, mennyiben világítják meg gondolkodásának állomásait
(elsősorban nyilvánvalóan a »kritikai fordulatot«)
[...].” (Utószó, 940. o.) Miért
kell épp ezen a homályos területen magyarázni, és ha már erre készülünk, miért nem lehet a magyarázat
teljes? Nos, talán nem nagy szégyen
egy levelezést kuriózum-gyűjteménynek nyilvánítani, elsősorban az
olyan, informális szférában mozgó megjegyzések, illetve informális teoretikus
beszédmód miatt, amelyek oly fontos kutatási területté teszik a levelezés
perszonalizált értelmezés-magjait.
A kötetbe válogatott levelezés ugyanis, ha szabad így fogalmazni, messze nem csak az eszmeileg releváns helyekről szól. És nem is szólhat csak ezekről.
A kötet válogatói pedig ezalatt mindenáron valamilyen szinguláris témarendező
elvet keresnek, és ezt az utószóban nagyon
komolyan tálalva és kissé leszűkítve
adják közre. Így szeretnék felsorolni két lényeges, be nem vallott
irányt a levelezés válogatásánál.
Az egyik az intézményes Kanté, aki publikációs
pontokat gyűjt egy professzori állás betöltésére 1758-ban. A helyzet
megdöbbentően ismerős. Kant a megjelent írások listájával kilincsel
először a fakultásnál, majd a rektornál, végül pedig
december 3. és 14. között Erzsébet orosz
cárnőnél, aki azért válik fájdalmasan aktuális intézményes korláttá
Kant számára, mert pontosan abban az időszakban üresedik meg egy poszt,
amikor Königsberg orosz protektorátus alatt áll. Nem tudjuk, hogy melyek voltak
azok a bürokratikus keretek és az az előléptetési rendszer, amelyet az
oroszok működtettek, de tény, hogy Kant az állást nem kapta meg, mint
ahogyan azt több rendben is kénytelen volt lenyelni élete során.
A másik pedig az egészségileg teljesen megroggyant Kanté. Ez már nem olyan
egyértelmű (az előbbi történeti blokk a levelezés 150 oldalának
kezdő pozíciójába került), habár rengeteg levélből kibogozható.
Különlegesek ebből a szempontból azok a levelek, amelyeket orvossá lett
egykori tanítványának, Herznek ír 1777. augusztus 20-án, illetve 1778 áprilisának
elején. Ugyanis több ponton másról sem értekezik, mint egészségének megromlásáról,
gyomorszáj-felpuffadásról és latin szavakkal eufemizált székelési problémákról,
hogy aztán megpendíthesse A tiszta ész kritikájának előkészületeit,
és reménykedjen, hogy ha állapota javul, végre befejezheti. Egyébként az orvosi
terminológia használata ebben az időszakban egyáltalán nem idegen tőle,
egyben az egyik legtöbbet használt metafora a korai írásokban, olyan metaforikát
hozva létre, amely, legalábbis a levelek akut egészségtelenségről tanúskodó
hangulatát figyelembe véve, lassacskán elkezdi jelentésesként olvastatni magát.
(Egyébként az Egy szellemlátó álmaiban Kant előszeretettel
mesél a megpurgálandó álmodozókról és fantasztákról.) Ami fontos, hogy ez
már a második metaforika, aminek eredete a magasabb fakultásokhoz köthető
a jogi képekre való elképesztő érzékenység mellett. Mindez pedig nagyon
fontos adalék egy olyan kanti képtörténethez, amely nemcsak formális
kifejtésként értékelné az említett metaforikát, hanem mind diszkurzív, mind
pedig fenomenológiai különbségekre vezetné azt vissza.
S hogy azt is megvilágíthassuk, milyen visszásságokhoz vezet az említett
értelmezési keret tágassága, elmesélem a beígért történetet, mely egy olyan
levélhez kapcsolódik, amely szintén először jelenik meg magyarul, és
furcsa értelmezéstörténete van.
A levelet Maria Charlotta Jacobi, Kant egy kereskedelmi titkos tanácsos
barátja, bizonyos Johann Conrad Jacobi felesége írta 1762. június 12-én. A
levélben, mely összesen 10–11 sor, a következő kacér üzenetet címzi Kantnak:
„Holnap délután igényt tartok az Ön társaságára, hallom, amint azt mondja,
persze, persze, el fogok jönni, hát jó, várni fogjuk, és akkor majd az én
órámat is felhúzva találja majd. Bocsássa meg ezt a célzást.” (601–602. o.)
A dolog szinte jelentéktelenül hangzik, amolyan mindennapi női praktikának,
egyszerű együgyű kedvességnek vagy csípős tréfának is tűnhetne
a társaságilag sokszor túlmotivált, de érzelmileg meglehetősen puritán
tanár számára. Mégsem ilyen egyszerű, legalábbis ez mutatkozik meg hivatkozásbeli
és szövegközlésbeli jelekből. Egy előadásban, melynek címe Kant
szexuális élete,11 Jean-Baptiste Botul12 a jelzett
levélhez a következőket fűzi. Mint tudjuk, hogy elkerülje gyenge
szervezetének néhány fölösleges baját, Kant úgy védekezett a háromnegyedes
nadrághoz viselt térdharisnyát rögzítő madzag azon visszássága ellen,
hogy az a láb ereit elköti, hogy „a harisnyát körbefogó madzagot egy óratokba
fogta, melyet a combja alá szerelt, s ami egy sróffal volt felszerelve. A
filozófus így pontosan állíthatta a madzag feszességet, hogy az ne zavarja
a vérkeringést.”13 Nos, Jacobi asszony, aki minden bizonnyal ismerte
Kant ilyen és ehhez hasonló bogarait, a következőre gondolhatott a fenti
utalásban: „a jól felhúzott óra azt jelentheti [...], hogy »pontra lesz téve«,
»mintha skatulyából húznák majd elő« egy olyan testrészen, amelyet a
szemek elől elrejtenek. Szexuális felhívás? Nekem úgy tűnik.” 14
Ami megdöbbentő, hogy a felhúzott óra által kiváltott képátvitel
az óratokról a skatulyára és az ezzel rokonítható rendre vagy
felkészültségre nem az egyetlen magyarázat. Az AkademieAusgabe
X. kötete,15 amelyben a levél a tartalmi összefoglalású, tehát
a szerkesztők által jelentéktelennek ítélt tartalmú levelek között foglal
helyet a 37. oldalon (vagyis aminél szó sem lehet a sok elméleti indíttatású
levél közé becsúszott kuriózumról a magyar fordítás előtti újraválogatás
esetén), jegyzeteket is fűz éppen ehhez a mondathoz. A jegyzet pedig,
amely teljes hosszában bekerült a mi kiadásunkba is, így hangzik: „A levélíró
valószínűleg Kant azon véleményére utal, melyet később [megjegyzem,
35 évvel később – Z. D] a Pragmatikus érdekű antropológia
című művében fogalmaz meg: »Ami a tudós nőket illeti,
nekik arra szolgálnak a könyvek, amire az órájuk is, hogy viseljék,
és így mások megbámulhassák, mijük van, még ha rendszerint áll is, és nincs
a naphoz igazítva.«”
Az így gyártott kommentárok kétségkívül nem véletlenek, s az sem, hogy
mindenki olyan fontosnak ítéli ezt a kanti életmű tekintetében jelentéktelen
levelet. Ez utóbbinak indoka, kötetünk szerkesztőinek oldaláról, minden
bizonnyal az, hogy senki sem tud mit kezdeni ezzel a történettel, és így jogosultnak
érzi magát önkényes kommentárokat gyártani. Azonban nem kevésbé indokolatlan
kritikátlanul az olvasó elé dobni olyan eseteket, amelyeknek, miközben azok
nem tartoznak a válogatás meghirdetett szempontjához, minimális értelmezéstörténeti
sokszínűségéről is hallgatnak. Ez a hallgatás persze nem a levelek
hibája, hanem azoké, akik kritikátlanul helyezik őket Kant írásainak
kontextusába.
Talán hamarosan szakirodalma lesz az efféle érdekességeknek, mint ahogy
már van is annak a prekritikai korszaknak, amelyről ez a válogatás szól.
Ez utóbbi azonban még egyfajta orientatív változatban is kimaradt ebből
az óriási anyagot feldolgozó és alapos munkából. Persze inkább ne bonyolódjunk
bele abba, hogy ki miként értelmezi a hiánypótló műfaját.
Zuh Deodáth
* Osiris / Gond–Cura Alapítvány,
Budapest, 2003. Összeállította és a jegyzeteket írta: Ábrahám Zoltán.
1 Lásd: Johannes Brachtendorf: Kants Theodizee-Aufsatz
– die Bedingung des Gelingen philosophischer
Theodizee. Kant-Studien, 93, Heft l.,2002.
2 Lásd ehhez
Vidrányi Katalin: Második fordulat. Világosság, 13(1972)/5,
Melléklet, 29–41., ill. in uő: Krisztológia és antropológia.Osiris,
Budapest, 1998, 43–73.
3 L. Kreimendahl:
Kant – der Durchbruch von 1769. Jürgen DinterVerlag, Köln, 1990.
4
Az ég általános természettörténete és elmélete,
avagy kísérleti vázlat a világegyetem mibenlétéről és mechanikai
eredetéről a newtonialapelvek
szerint. In Kant: A vallás a puszta ész határain belül és másírások. Ford. Vidrányi Katalin. Gondolat, Budapest, 1974, 35–53.
5 Gond, 29–30.
6 Gond, 27–28.
7 Kossuth, Budapest, 1988.
8
Lásd Josef Schmucker: Kants prekritische
Kritik der Gottesbeweise.Franz Steiner GmbH, Wiesbaden – Akademie Mainz,
1983.
9
Ahol a logikai kontradikció fogalmi jegyek
lehetetlen együttállásátjelenti formális logikai elvek alapján (egymás negatívjai),
míg a reálisrepugnancia vagy ellentmondás reális tulajdonságok
egymást kioltó ellentmondását jelenti
materiális oksági elvek alapján (ami alapján egymásprivációi lesznek).
10 Levél Marcus Herzhez 1781. május 11. után (jelen
kötet, 722–724.). Egyébként az
egyik legtöbbet hivatkozott Kant-levél, elsősorban A tiszta ész kritikájára
vonatkozó interpretációkra igénybe véve.
11 Jean-Baptiste Botul: Viaţa sexuală a lui Immanuel Kant. Németből franciára
fordította Frédéric Pagès, franciáról románra Valentin Dumitrescu.
Humanitas, Bucureşti, 2002.
12 A szerzőtől mellesleg nem maradtak fenn
publikációk, sem kéziratos hagyaték,
csupán néhány előadásának lejegyzett változata. Ez a szöveg pedig 1946 májusának valószínűleg 10. és
15. napja között hangzott el Paraguayban
egy Nueva Königsberg nevű, emigráns és a kantiéletritmust követni igyekvő porosz-németek által
alapított kolónián.
13 I. m. 32.
14 Uo.
15 Kants Briefwechsel 1747–1788. Berlin,
1900.