A kopernikuszi fordulat és Kant platonizmusa^*

KELEMEN JÁNOS

Kant önértelmezése és az általános vélekedés szerint a kritikai  filozófia kiindulópontja a kopernikuszi fordulat. A fordulatot a  megismerés alapszituációjának az átértelmezése hozta magával.  Azt a feltevést, hogy ismereteink igazodnak a tárgyakhoz, A tiszta  ész kritikájának egy híres helye szerint Kant azzal cserélte fel,  hogy a tárgyak igazodnak ismereteinkhez: „Mostanáig feltételez­ ték, hogy ismereteinknek mindig tárgyakhoz kell igazodniok; ám e  feltételezés következtében megbukott minden kísérlet, hogy fo­ galmak útján, a priori megtudjunk valamit a tárgyakról, és bővít­ sük ismereteinket. Próbáljuk hát meg egyszer, nem jutunk-e meszszebbre a metafizika feladatainak terén, ha feltesszük, hogy a  tárgyaknak kell ismereteinkhez igazodniok, ami jobban megfelel a  követelménynek, hogy a priori tudással rendelkezhessünk róluk”.¹

Ha az előbbi mondatokat és Kant további magyarázatait szó  szerint vesszük, akkor a fordulat kimerül abban, hogy új perspek­ tívát választunk ismereteink bizonyosságának igazolásához. Már­ pedig azt mondani, hogy a perspektíva megválasztásától függ,  hogy a tárgyak hogyan jelennek meg számunkra, s hogyan érté­ kelhető a róluk alkotott ismeret, nem nagyon különbözik a szoká­ sos idealizmustól. Kant ennek ellenére hangsúlyozza javaslatának forradalmi voltát, s korának „rossz hírbe keveredett” idealizmusá­ val, melyet empirikusnak nevez, szembeállítja a maga eredetinek  gondolt transzcendentális idealizmusát.

Ha Kant jogosan vindikálja magának az eredetiséget, akkor a  kopernikuszi fordulat több annál, mint ahogyan azt maga is jel­ lemzi. S valóban, Kant elveti azt a feltevést, hogy a világ saját  ideáink összessége, s nem használja azt az érvet, hogy mivel kép­ telenek vagyunk ideáinkat a dolgokkal és mások ideáival összeha­ sonlítani, nem dönthető el, vajon ezek hűen reprezentálják-e a  dolgokat, vagy hogy reprezentálnak-e egyáltalán rajtunk kívüli  dolgokat. Számára nem az a probléma, hogy mi a dolgok és az  egyéni tudat részét alkotó mentális tárgyak viszonya, hanem az,  hogy a megismerőnek a tárgyakról alkotott tudata hogyan függ az  egyáltalában vett tudat szerkezetétől és tevékenységétől. Erre a  kérdésre híres „azonossági tétele” adja meg a válasz, amely szerint  „valamely egyáltalán lehetséges tapasztalat a priori feltételei egyút­ tal annak is feltételei, hogy a tapasztalat tárgyai lehetségesek”.² A  tárgyak tehát a tapasztalatban konstituálódnak, a tárgy egysége a  tudat egységéből, vagy ahogy Kant mondja, az appercepció szin­ tetikus egységéből eredeztethető. Minden ismeret előfeltételezi a  képzelőerő a priori szintetikus tevékenységét.

Ez a válasz, mely főként a kategóriák transzcendentális deduk­ ciójára támaszkodik, azt mutatja, hogy Kant a megismerést nem  passzív leképezésként, hanem aktív tevékenységként fogja fel,  ahogyan a standard Kant-interpretáció mindig ki is emelte.  Ugyancsak a standard Kant-interpretáció szerint a megismerés  aktív jellege abban áll, hogy a szemlélet a priori formáinak és az  értelem a priori fogalmainak segítségével a megismerő alany ren­ det visz az érzéki sokféleségbe, s ezzel mintegy megalkotja a jelen­ ségvilágot, pontosabban azt a módot, ahogyan a világ bármely  lehetséges tudat számára megjelenik. Ahhoz, hogy a megjelenő  világot úgy foghassuk fel, mint a tudati aktivitás eredményét, szét  kellett választani a jelenséget és a magában való dolgot, melyet a  megismerés nem érint, s melyről a megismerő nem alkothat képet.

Ezek szerint a kopernikuszi fordulat tartalmát a következő kép­ let fejezi ki: „a tudat aktivitásának tétele plusz a jelenség és a ma­ gában való dolog megkülönböztetése”.

Úgy vélem, hogy – mint máshol igyekeztem bővebben kifejteni –  ez a képlet nem fejezi ki kellő módon a kopernikuszi fordulat lé­ nyegét.³ Amikor Kant a bizonyos tudás, illetve az a priori megismerés lehetőségét vizsgálja, és sok más elődjéhez hasonlóan a  matematika és a fizika tanúságtételét veszi alapul, akkor nem egy­ szerűen azt mondja, hogy a matematika és a matematikai termé­ szettudomány kijelentéseivel a matematikai és a fizikai tárgyak  megjelenési módját vagy a róluk alkotott képet teremtjük meg,  hanem sokkal inkább azt, hogy magát a megismerendő tárgyat  teremtjük meg. Evidens példa erre a geometria. Egy alakzat meg­ szerkesztése során nemcsak a szó átvitt, hanem valódi értelmében  is létrehozzuk a tárgyat, amely megjelenik intuíciónkban, s amely­ nek tulajdonságait vizsgálni szeretnénk. A matematikus feladata – mutat rá Kant – „abban áll, hogy az alakzatot annak révén alkossa  meg (konstrukció útján), amit fogalmak szerint, a priori módon ő  maga gondolt el benne és ábrázolt”.⁴ Félreérthetetlen kijelentései  szólnak amellett, hogy a Bacon- és Galilei-féle kísérleti fizikára  nézve szintén érvényesnek tartja, hogy „az ész csak azt látja be,  amit maga hoz létre”.⁵ Ezen kétségtelenül azt érti, hogy amikor a  tudós kísérletei során elszigeteli a megmérendő fizikai tulajdonsá­ gokat, akkor mesterséges tárgyakat teremt a megismerés számá­ ra.

Legalább két különböző értelemben mondhatjuk tehát, hogy a  megismerés aktív tevékenység. Az első, általánosabb értelemben a  tudat – a képzelőerő a priori szintetikus tevékenysége révén – megteremti a jelenségvilágot, s a tárgyakat mint tárgyakat érintet­ lenül hagyja. A második, specifikus esetben a tárgyakat ténylege­ sen létrehozza vagy konstituálja. Úgy vélem, a kopernikuszi fordu­ lat szempontjából ez az utóbbi, specifikus eset az alapvető, s a  matematikára való hivatkozásnak pontosan az a szerepe, hogy  megértsük a tudatnak ezt a konstitutív, tárgy-alkotó erejét.  Amennyiben a bizonyosságot és az a priori tudást a matematika  és a matematikai természettudomány példázza, annyiban az is  elmondható, hogy az a priori igazságok lehetősége azon alapszik,  hogy magunk teremtjük meg azt a tárgyat, amelyre a szóbanforgó  igazság vonatkozik.

A fenti képletet a mondottak alapján a következőképpen kell  módosítani: „kopernikuszi fordulat = a tudat konstitutív természe­ tének tétele plusz a tudat általában vett aktivitásának tétele plusz a  jelenség és a magában való dolog megkülönböztetése”.

A kopernikuszi fordulat első két komponensét Kant előtt szá­ mos filozófus kidolgozta. Különösen igaz ez az első komponensre:

Ficinótól Cardanón, Patrizzin, Sanctiuson, Campanellán, Hobbeson át Vicóig szinte a teljes humanista hagyomány vallotta, hogy  arról van tökéletes tudásunk, amit magunk csináltunk, s ezt sokan  a geometria és a matematika példájából szűrték le. Vico, aki en­ nek a hagyománynak késői fejleményét és csúcspontját képviseli,  kijelentette: „veri criterium est ipse fecisse”, „az igazságnak az a  kritériuma, hogy az ember maga csinálta”.⁶

Önmagában azzal, hogy a kritikai filozófiához vezető fordulatot  „kopernikuszinak” nevezte, Kant a filozófia egész addigi történe­ téről kívánt ítéletet mondani, azt sugallva, hogy mielőtt új utakat  keresett volna a múltból örökölt problémák megoldásához, min­ den addig ismert megoldási lehetőséget mérlegre tett. Ennek a  feltevésnek (illetve annak a sugalmazott ténynek, hogy a fordulat  annyira radikális, mint vélte), ellentmondanak az előbbi, inkább  csak emlékeztetőnek szánt megjegyzések: a kopernikuszi fordulat  már az ő fellépése előtt régóta érlelődött. A filozófia történetében  nem ritka jelenség, hogy egy gondolkodó nincs tudatában az álta­ la hirdetett nézetek előzményeinek, vagy egyszerűen nem akar  róluk tudomást venni. Ám abban a nagyságrendben, amelyet a  kanti filozófia képvisel, ez magyarázatot igényel.

Problémánk tehát az, hogy miközben a tudat konstitutív és ak­ tív jellegére vonatkozó tézist a humanisták korábban megfogal­ mazták, Kant a kopernikuszi fordulatot előzmények nélkülinek  tünteti fel. Problémánk történeti: hogyan lehetséges, hogy Kant – bár a humanista tradíció kívül esett látókörén – filozófiájának  egyik kulcskérdésében a humanisták, így nem utolsósorban Vico  folytatójának bizonyult?

Az alábbiakban ennek a kérdésnek a megválaszolásához sze­ retnék egy szempont kiemelésével, mégpedig a platonizmus sze­ repére vonatkozó megfontolással hozzájárulni.

A humanisták etikai elmélete és emberképe mélyen a plato­ nizmusban gyökerezik, s a platonizmushoz, mint a filozófiai gon­ dolkodás egyik állandó pólusához, Kant is komolyan vonzódott.  Kant az idea-elméletet mind az etika, mind a természetismeret  szempontjából pozitívan értékelte, Platón érdemének tudva be,  hogy túlemelkedett „az anyagi világ leképező szemlélésén”,⁷ vagyis  a reprezentacionalista ismeretelméleten. Talán nem véletlen, hogy  éppen az „idea” terminus értelmezése során jutott odáig, hogy  leszögezze: sokszor „jobban megértjük a vizsgált szerzőt, mint amennyire ő értette önmagát”. Ezzel nemcsak egy máig köve­ tendőnek vélt hermeneutikai elvet fogalmazott meg, hanem azt is  kifejezésre juttatta, hogy Platón értő olvasójának véli magát.

Platón-olvasatának lényege az, hogy míg Platón szolgálatai  már a spekulatív gondolkodás terén is „figyelemre méltók”, addig  az erkölcs, a törvényhozás és a vallás terén egyenesen rendkívüliek,  vagyis „egészen különlegesek”. Ez az a terület, ahol – mint mondta  – „az emberi ész valódi kauzalitást mutat föl”, vagyis az ideák kau­ zális hatékonyságát felhasználva az emberek maguk teremtik meg  világukat.

Amikor Kant megkülönbözteti azt a területet, ahol az ideák a  természeti dolgok a priori mintáinak tekintendők, attól a terület­ től, ahol az ideák kauzálisan is hatékonyak, a humanistákhoz ha­ sonlóan jár el. A humanistákéhoz hasonló distinkciót hajt végre a  humanistákéhoz hasonló Platón-olvasatra támaszkodva. Innen  mind a humanisták, mind ő könnyen léphettek tovább ahhoz a  gondolathoz, hogy olyan területeken vannak bizonyos ismerete­ ink, ahol az észnek valódi kauzalitása van, illetve – tovább idézve  Kantot – „ahol az ideák ható okokká (a cselekedeteknek és azok  tárgyainak okaivá) lesznek”.⁹

A platóni ihletés ily módon elégséges magyarázatul szolgálhat  a kopernikuszi fordulat és a korábbi humanista fordulat közötti  kontinuitásra.

 

^* A tanulmány létrejöttét a Magyar Tudományos Akadémia – Támo­ gatott Kutatócsoportok Irodája támogatása tette lehetővé.

¹ Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája. Ford. Kis János. Ictus, Sze­ ged, 1995, 35. [A továbbiakban; TÉK.) Az alábbi néhány hivatkozás során nem veszem tekintetbe a TÉK (A) és TÉK (B) közötti különbséget, mert a tárgyalt probléma szempontjából irreleváns.

² TÉK 652.

³ Kelemen János: A kopernikuszi fordulat és a „humanista Kant”. Az ELTE Filozófiai Intézetének 2004. szeptember 23–25-én megtartott

Kant-konferenciájára készült előadás. Jelen írásomban az előző szöveg  egyik nyitva hagyott kérdéséhez térek vissza.

⁴ TÉK 31.

⁵ Uo.

⁶ Giambattista Vico: De antiquissima italorum sapientia. In Opere  filosofiche. Sansoni, Firenze, 1971, 62–64.

⁷ TÉK 304.

⁸ TÉK 301.

⁹ Uo.