Kozmológia és kozmogónia

ÁBRAHÁM ZOLTÁN

Az ég általános természettörténete és elmélete¹ című írást abból a szempontból szeretnénk itt szemügyre venni, hogy miképp kapcsolódik össze benne szükségszerűen a kozmológia és a kozmogónia, azaz miképp bukkan föl benne kiküszöbölhetetlen elemként a történetiség eszméje. Az írás a mechanikus törvények működését elsősorban a bolygórendszerben ábrázolja – tekintettel arra, hogy ezek a törvények univerzálisak, és hogy a természetben kontinuitás érvényesül, Kant természetesen nemcsak a bolygórendszert veszi figyelembe, a mű azonban programját tekintve az egész világegyetem, a naprendszerek alapos okkal feltételezhető sokaságának perspektívájából ad leírást a mechanika törvényeiről. Jelen írás szempontjából azért szükséges különválasztani ezt a problémakört az elemi fizikai jelenségek leírását tárgyaló művek által kijelölttől, mert az idő fogalma szempontjából releváns eltérések érhetők tetten az anyagban benne rejlő erők működésének síkja és az anyagot, a világmindenséget kormányzó erők síkja között. Ha az előbbi területen az idő olyan változó volt, amelynek csupán a kalkulálásban van jelentősége, akkor itt az idő az evolúció-gondolat megjelenése miatt – ez az előbbi esetben nem volt meg² – a világegyetem létének és megismerhetőségének egyik igen fontos elvévé válik.

Kant művének eme vonása legélesebben Lambert Kozmológiailevelek című művével való összevetésből rajzolódik ki. Ez az összevetés önmagától adódik: Lambert – egy levelének tanúsága szerint³ – azon a véleményen volt, hogy Kant „az a filozófus, aki mindenki közül az övéivel leghasonlóbb gondolatokat” fogalmazta meg.

A hasonlóságokat összevetve csak még élesebben rajzolódik ki a műveik közötti alapvető szemléleti különbség. Az egyik a világegyetem mechanikai elvek alapján való kifejlődését hangsúlyozza, míg a másik teleologikus szemléletű: a világegyetem minden pillanatában tökéletesen elrendezett.⁴ Kant magyarázatában mindig a mechanika törvényeire hivatkozik, míg Lambert az egyes bizonyításokban felhasznált érveket a teremtés szándékaiból vezeti le.⁵ Lambert azonban szembesülni kényszerül a teleologikus érvelés azon hiányosságával, hogy az nem kényszerít ki olyan jellegű egyetértést, mint a mindenkire kötelező érvényű matematikai bizonyítások⁶ – majd látni fogjuk, hogy erre Kant érvelési stratégiája sem képes –, sőt, a világ térbeli végessége miatt elvi nehézségbe is ütközik alkalmazhatósága: az egésznek határai vannak, melyek a teleologikus érvelések általánosságát mindig megtörik anynyiban, hogy az adott érvhez mindig hozzá kell tennünk az „ameddig legalábbis a világ terjed” megszorítást.⁷ A világ csak az idő szerint végtelen, tehát csak e dimenzió tekintetében alkalmazható megszorítások nélkül a teleologikus módszer.

A lamberti teleológia az általánosan érvényes szabályok tökéletességének elismerésén alapul. Ebből következik, hogy minél speciálisabb egy törvény, annál kevesebbet magyaráz; ezért csakis azokat a törvényeket fogadja el, amelyek alól nincs kivétel.⁸ A szabályok tökéletessége mellett azonban természetesen a változásoknak is értelmezhetőknek kell lenniük ebben a világban. E változások vizsgálata nem nélkülözheti az emberi lépték figyelembevételét, hiszen a bolygók ember által való elvi lakhatóságának szempontját a teleologikus érvelésnek mindig szem előtt kell tartania. A változások eszerint ebben a világegyetemben csakis olyan mértékűek lehetnek, hogy még ne veszélyeztessék a bolygók elvi lakhatóságát.

A tér- és időbeli változások szoros és kölcsönös függésben vannak egymással a világegyetem minden szintjén, a kontinuitás törvényének megfelelően: ,,[...] összevetettem az időt és a teret, és az egész világ arra szolgált példaként, hogy a kettő összenő, és hogy a kis változások összességükben akkorák, amekkora egyetlen egyszerű nagy változás. A kis változás gyorsan lezajlik, de a legtöbb esetben további változásokat szenved, és tekintélyes számú változatai vannak. A port lépéseink fölkavarják, és az e porfelhőt alkotó kis világok újabb kis világokká alakulnak át. A városépítés vagy erdőtelepítés azonban éveket vesz igénybe; és az az idő, ami alatt az égitestek megfordulnak a Nap körül, a térbeli távolság nagysága miatt több évszázadra is kiterjedhet. Még ennél is ezerszer nagyobb lesz az az időtartam, ami alatt az égitest egyik Naptól a másikig jut el, és már nem fejezhető ki megfelelően a mi nagyságrendjeinkkel, ha az egész naprendszer változásait akarjuk meghatározni”.

A lamberti kozmológia természetesen spekuláció eredménye –ugyanúgy, mint az epikuroszi-lucretiusi vagy a kanti: az ember által nem láthatóra a láthatókra vonatkozó törvények segítségével következtet bizonyos alapelvek szerint, a véges képességekkel rendelkező ember sajátlagos képességére, a fantáziára támaszkodva.¹⁰ Ugyanilyen spekuláció eredménye a gravitációs erő feltételezése is, „ami mindent összeköt, és a világot teljes egésszé teszi, melyben a részek kölcsönösen össze vannak kapcsolva egymással; az a harmónia és tökéletesség, ami összefogja a teret és az időt, és ezért kiköveteli a mozgás létét [...]”.¹¹

A gravitáció előfeltételezi egy tökéletlenség, az űr meglétét. Egy teleologikus világképben valaminek szükségszerűen kompenzálnia kell ezt. Ez a kompenzáció jelen esetben a gravitáció okozta állandó mozgás,¹² amely révén kialakul a világrend egyre strukturáltabb – egyre nagyobb léptékű, s ennek megfelelően egyre egyszerűbb és egyszersmind egyre többet magyarázó – harmóniája. Ennek a minden tekintetben megnyilvánuló végtelensége csodálattal tölti el a szemlélőt: a motívum irodalmi toposz Cicerótól Fontenelle-ig: „Idő és tér a világ szerkezetében úgy vannak összekapcsolva minden test mozgása által a világegyetemben, hogy a megnyilvánuló rend a legegyszerűbb legyen, és hogy, amint komplexebb rendet veszünk, annak az időnek a tartama is nagyobb legyen, melynek elteltét össze akarjuk vetni az előző rendre jellemző tartammal. [...] Egyetlen óra sem pontosabb, mint minden egyes állócsillag napi pályája! De hosszabb tartamú periódusokat is szükséges feltételezni. Ha az üstökösök és a bolygók pályáját kell mérésekkel megállapítanunk, amelyek a leghamarabb észrevehető és legnyilvánvalóbb igazi kivételek, akkor a következő hajtókereket kell figyelembe vennünk, és annál a fenséges rendnél állapodhatunk meg, amit Kopernikusz állapított meg számunkra. Sok évszázad alatt azonban új deviációk keletkeznek, amelyeket megint új rendbe szükséges foglalni. A következő hajtókerékig kell továbbmennünk, mely forgásának a tartama platóni évben mérhető. Így a megnyilvánuló rendeken át az órák, napok, évek, évezredek méréséhez pontos órákkal rendelkezünk, és minden további, más nagyságrendű periódushoz is, melyek lépésről lépésre nagyobbak lesznek, mint a közvetlen megelőzők. [...] Minden rend legösz-szetettebbjének nagyon egyszerű formát kell mutatnia, melynek segítségével megmérhetjük, feloszthatjuk és helyesen alkalmazhatjuk z idő méréséhez szükséges mértékegységeinket.”¹³

Kant kozmogóniai/kozmológiai műve szerint van fejlődés a világegyetemben, sőt, elsősorban a fejlődés jellemzi azt: az univerzum nem egyszeri tökéletes alkotás eredménye. (Jóllehet természetesen ő maga is több helyen utal a megváltoztathatatlan isteni törvényekre és a tökéletes harmóniára is.) Fejlődés játszódik le benne, vagyis a világegyetem az időnek alávetett, a világegyetemnek csakugyan története van.

Ezt sugallja már a cím is, bár kétértelműen. A „Geschichte” kétértelmű: e korszakban általában annyit tesz, mint „-rajz”, vagyis a tudás bizonyos területeivel kapcsolatos tények összessége,¹⁴ vagyis a „Naturgeschichte” vagy „natural history” általában „ter-mészetrajz”-ot jelent.¹⁵ Ebben az írásban azonban a természetnek mégis „története”, nem pedig csak „rajza” van, mivel a világegyetem mindig csak létrejövésében tapasztalható. A természet rendszere pontosan ezért nem érthető meg csupán a mindenkori állapotot vizsgálva; csakis úgy érthető meg, ha a természet néhány alaptörvényének figyelembevételével az időbeli eredet állapota is feltárható.¹⁶

Az Általános természettörténet problémaköre módszertanilag speciális helyzetben van: tárgya „történelmi”, vagyis „nem teljesen meghatározott”. Mégsem arról van szó, hogy észellenes¹⁷ ismeret lenne. Hiszen az a boldog, aki a dolgok okait ismeri meg, s az ilyen jellegű ismeret a legnemesebb fajtájú:¹⁸ ebben a műben is ez a legfontosabb motívum. Az ismeretek alá- és fölérendelése ily módon kiegészíti egymást: a világépítmény, bár „historikusan” leírható, tárgya miatt nem nélkülözheti az okok ismeretét.

Elsősorban azonban nem módszertani megfontolások tették különlegessé a mű helyzetét, hanem az, hogy Kant meglehetősen nyíltan elfogadja az epikuroszi–lucretiusi természetfilozófia egyes elemeit: „Ha a világegyetem a maga teljes rendjében és szépségében csupán az önnön általános mozgástörvényeinek átengedett anyag műve [...], akkor teljesen erejét veszti az isteni okozó ama bizonyítása, amelyet a világegyetem szépségéből alkotnak. A természet elégséges önmagának, nincs szüksége isteni kormányzásra, a keresztény világ szívében feltámad Epikuros [...].”¹⁹

Noha Kant nyilvánvalóan nem tartozott a felvilágosodás úttörői közé az epikuroszi-lucretiusi kozmológia újrafelfedezésében, mégsem teljesen ok nélkül hangsúlyozta művében azt a lehetőséget, hogy az általa adott leírás alapján esetleg epikureizmussal lesz megvádolható, s nem teljesen alaptalanul védekezik előre e lehetőséggel szemben,²⁰ különösen ha figyelembe vesszük, hogy műve a spinozizmus-vita előtt íródott.

Az „Epikurosz” név Kantnál leggyakrabban egy modell megjelölésére szolgál: Epikurosz a vegyítetlen szenzualista rendszert testesíti meg, vagyis a név egy lehetséges rendszerszerű filozófiai álláspontot jelöl. Ez a névhasználati mód pregnáns értelemben A tiszta ész kritikájának „A tiszta ész története”²¹ fejezetében nyilvánul meg, valamint az antinómiákban is az egyik oldal megtestesítője volt.²² Az Általános természettörténetben viszont a tényleges filozófiatörténeti epikureizmussal egybehangzó tanokkal találkozunk. „A bolygórendszer, melynek középpontjában a Nap áll,mely körül – hatalmas vonzereje miatt – forognak, örök köreiketróva, a lakott bolygók, teljesen [...] a világanyag eredetileg szétterített alapanyagából keletkezett.”²³ A világegyetem kialakulása nemlezárult folyamat: folyton-folyvást valamivé válás (Bildung,Ausbildung) megy benne végbe. A bolygók eszerint csak bizonyosidő után érik el stabil formájukat, így azok esetében, amelyek egy ilyen állapotot még nem értek el, megváltozhat pl. a tengely helyzete a keringésük síkjához képest.²⁴ Az egyes bolygók kialakulásának időpontja tekintetében több évszázados eltérések lehetségesek; ez a motívum teljes egészében epikuroszi–lucretiusi hatást tükröz.²⁵ Kant megjegyzéseiből az is nyilvánvaló, hogy az epikuroszi kozmológiát többek között pontosan azért fogadta el – bár fenntartásokkal –, mert bizonyos elemeit a newtoni rendszerrel összeegyeztethetőnek gondolta.²⁶ A gravitáció az Eleven erőkben és A metafizikai megismerés első alapelveinek új megvilágításában is végső soron isteni eszköz volt a világ rendezettségének biztosítására. Kozmogóniai művében is emiatt nem tartható Kant epikureistának,²⁷ hisz, jóllehet a mechanikus törvények saját természetüknek megfelelő működését elfogadja, de a folyamatok a leírás szerint isteni tervnek megfelelően zajlanak le:²⁸ „A matériát, amely minden dolgok ősanyaga, biztos törvények kötik tehát [...] Nem áll szabadságában, hogy eltérjen a tökéletesség e tervétől. Mivel ily módon egy mindenekfeletti bölcs szándéknak van alávetve, szükségszerű, hogy valamely rajta uralkodó első ok állítsa egymással összhangban lévő viszonyokba, és ez Isten, éppen azért, mert a természet még a káoszban is csak szabályosan és rendezetten járhat el ”²⁹

Az az elképzelés, hogy ebből az ősanyagból épül fel nemcsak a naprendszer, hanem az egész világegyetem is, a panteizmus többé-kevésbé erős megnyilvánulását hozza magával az ezt egyébként elkerülni kívánó Kantnál is: „Minden állócsillag, amit csak az emberi szem az ég üres mélységében fölfedez, s amelyek száma a természet egyfajta tékozlására látszik utalni, nem más, mint megannyi nap, s így hasonló bolygórendszerek középpontjai. Az analógia nem engedi meg a kételkedést abban, hogy ezek ugyanúgy, mint a mi rendszerünk, az elemi anyag legkisebb részeiből épültek föl és teremttettek, mely az üres teret, az isteni jelenvalóság kiterjedését betöltötte.”³⁰

Az idézett passzusban világosan tetten érhető Newtonnak a térről mint Isten érzékszervéről (sensorium Dei) vallott elképzelése.³¹

Newton hatása más tekintetben is teljesen nyilvánvaló: kétségtelen a tömegvonzás és az üres (és ennek megfelelően abszolút) tér lehetőségének elfogadása: „Ha [...] a teret megvizsgáljuk, amelyben naprendszerünk bolygói keringenek, akkor azt látjuk, hogy az teljesen üres, és minden anyagtól megfosztott, ami ezeknek az égitesteknek a kölcsönös egymásra hatás általi közösségét okozhatná és mozgásuk megegyezését maga után vonhatná. Ez a körülmény teljes bizonyossággal bizonyíttatott [...]. Newton [...] nem engedhetett meg egyetlen anyagi okot sem, mely a bolygók rendszerében kiterjedve a mozgások közösségét fenntartaná.” ³²

Ez a leibnizi-wolffi szemszögből a qualitas occulta elfogadását jelenti. Kant néhány sorral alább arról ír, hogy mindkét oldal (ti. Newton és Wolff) nézetei mellett egyformán erős érvek szólnak, s arra igyekszik rámutatni – az Eleven erők módszertanához képest már kissé reflektáltabban –, hogy kell lennie valami közös alapnak, amelyről tekintve mindkét nézet megérthetővé és egymással kibé-kíthetővé válik.³³ A nyomokban állandóan föllelhető wolffiánus réteg többé-kevésbé állandó jelenléte ellenére elmondható, hogy Kant ekkor már sokkal közelebb állt a newtoni rendszerhez, hiszen elfogad olyan elveket, amilyeneket egy wolffiánus sosem fogadna el; newtoniánus szempontból viszont a megmaradt wolffiánus elemek nem perdöntő fontosságúak.³⁴

Az a világegyetem, amit a newtoni tömegvonzás tart össze, mint láttuk, az ősanyag mechanikus kifejlődésével jött létre, és folytonos alakulásnak van alávetve. Ahhoz azonban, hogy ez a folyamat jobban érthető legyen, fel kell figyelnünk egy biológiai metaforára: „[...] a kifejlődés, a forma, a szépség és tökéletesség a szubsztanciák közül is a legfontosabbaknak a feltételei [...]; az isteni bölcsességhez is leginkább az illik, hogy a szubsztanciák ezekből a beléjük oltott általános törvényekből szabadon fejlődtek légyen ki. És ezért mondhatjuk jó okkal azt, hogy a világrendszer elrendezése és kialakítása a teremtett természeti anyagból az idők folyamán lépésről lépésre történik”.³⁵

Az általános törvények a kanti megfogalmazás szerint tehát mintegy be vannak oltva (eingepflanzt³⁶) a szubsztanciákba, ami egyfajta organikus gondolkodásmód részbeni jelenlétére engedhet következtetni:³⁷ az adott tulajdonságoknak az anyagtól való elválaszthatatlanságát és természettől fogva adott megváltoztathatat-lanságát hangsúlyozza.³⁸

A newtoni törvények elfogadásával együtt Kant – ellentétben Lamberttel – az abszolút tér végtelen kiterjedését is elfogadja. A tér végtelensége mellett nem bizonyos premisszákból kiindulva, hanem analogikusan, azaz rávezető módon érvel: „Ha ezek az urak³⁹ a szám és határok nélküli nagyság állítólagos lehetetlensége miatt nem tudnak megbarátkozni a tér végtelenségének gondolatával, akkor csak futólag szeretnék mellette érvelni: vajon az örökkévalóság jövendő idősora nem a sokféleségek és változatosságok igazi végtelenségét fogja-e tartalmazni magában? S nincs-e jelen máris egyszerre ez a végtelen sor az isteni elmében? Márpedig, ha lehetséges az, hogy Isten a végtelenség fogalmát, ami az ő elméje számára egyszerre jelen van, egy egymást követő sorban valóságossá tegye, akkor miért ne tudná ugyanő egy másik végtelenség fogalmát egy tér szerinti összekapcsolódásban megjeleníteni és a világ kiterjedését határtalanná tenni?”⁴⁰

Bármennyire igaz is az, hogy a kiterjedés érzékelhető világa csakis az örökkévalóság analógiája alapján fogható föl, bizonyos szempontból ennek megfordítása is érvényes: az örökkévalóság csakis akkor fölfogható az emberi értelemmel fölruházott lények számára, ha térbelileg érzékeltethető: „Az örökkévalóság azonban nem elégséges ahhoz, hogy a legfőbb lény tanúságtételeit felfogjuk, ha az nem kapcsolódik össze a tér végtelenségével.”⁴¹ A térnek pedig szigorú értelemben végtelennek kell lennie, mert az ember „nem jut a végtelen isteni teremtőerőhöz közelebb, ha az isteni kinyilatkoztatás által teremtett teret akár olyan kiterjedésű gömbbel határolja, melynek az átmérője a Tejút, mint ha egy hüvelyknyi sugarú gömbbe akarná belefoglalni”.⁴²

A tér minden megszorítás nélkül végtelen, ami az eszmetörténeti toposznak megfelelően az emberi képzelőtehetségre is hat: „Ha egy bolygórendszer nagysága, amelyben a Föld csak egy porszem, csodálattal tölti el az emberi értelmet, milyen döbbenettel fog az ember ámulatba esni, ha a világok és rendszerek azon végtelen halmazát tekinti, amelyek a Tejút fogalmát teszik ki; de hogyan fokozódik majd ez az ámulat is tovább, amikor az ember tudatára ébred annak, hogy az összes, mérhetetlenül nagy csillagrendszer újra csak egy még nagyobb szám egységnyi mennyiségét teszi ki, amelynek a nagyságát nem ismerjük, s amely talán ugyanolyan mérhetetlenül nagy, mint az előző, s mégis újra egy nagyobb számmal leírható rendszernek csak egy egységnyi része! Világok és rendszerek végtelen sorát látjuk, s e végtelen sornak már az első tagja alapján megismerhetjük, hogy milyen sejtésünk lesz valószínűleg az egészről. Itt nem határ van, hanem az igazi megmérhetetlenség szakadéka, amelyben elsüllyed az ember képessége, hogy arról fogalmat alkosson. [...] Végtelen az ily módon kinyilatkoztatott bölcsesség, jóság és hatalom, s ugyanilyen mértékben termékeny és mindig teremtő; kinyilatkoztatása tervének éppen ezért végtelennek és határtalannak kell lennie.”⁴³

Ezzel a leírással Kant a klasszikus teológiai kérdésfeltevésben, hogy a teremtett lények végtelensége vagy végessége illik-e inkább Istenhez, egyértelműen az első opció mellett voksol. A teremtőerő bármifajta korlátozása Isten hatalmának korlátozását jelentené.⁴⁴

A végtelenségnek egy korlátozása mégis van, szükségképpen: az idő nem egyszerűen végtelen, hanem csakis a jövő szempontjából.⁴⁵ Ennek az a következménye - mivel a különböző lehetséges világok ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskednek –, hogy az idő egydimenziós és irreverzibilis: Isten egy adott pillanatban helyezte bele a szubsztanciákba azokat a jellegzetességeket, amelyek aztán az idők folyamán mechanikai törvények szerint, mintegy állandó teremtés révén kibomlanak. Így tehát az idő aszimmetrikus szerkezetű. A teremtés egy adott pillanatban elkezdődött, befejeződése viszont nincs: a tér másképp végtelen, mint az idő. Az időnek a parte post végtelensége azt jelenti, hogy – egy Boéthiustól származó megkülönböztetéssel élve – a világ, bár örök, de nem örökkévaló.⁴⁶

Az idő végtelensége, azaz az örökkévalóság és a teremtés befe-jezetlensége ellenére megfigyelhető egyfajta periodicitás, azaz végesség is, mégpedig amiatt, hogy a létezés nagy láncolata⁴⁷ lezáródhat (amit talán kissé következetlenül⁴⁸ hangsúlyoz): „[...] amikor egy világrendszer tartamának hosszú során az összes sokféleséget kimeríti, amit magába foglalni képes, azaz ha a lények⁴⁹ láncolatában felesleges taggá vált; ekkor semmi sem illik jobban hozzá, mint hogy az univerzum állandó változásainak színpadán eljátssza az utolsó szerepet, ami minden véges dolgot megillet, ti. hogy lerója adóját a múlandóságnak”.⁵⁰

A periodicitás azonban nemcsak az időben figyelhető meg, hanem a térre is leképeződik. Az isonomia antik elvét⁵¹ használja fel Kant, mely szerint mindig, minden tekintetben végső soron egyensúly van a világban. Az elv kanti változata szerint a világ egyes részei nem ugyanabban a fejlődési stádiumban vannak: a centrumhoz közeli részek pusztulása következik be fejlettségük folytán a leghamarabb, míg a centrumtól távol eső részek a kialakulás állapotában lehetnek: „A kifejlődött világ ezeknek megfelelően a szétbomlott természet romjai és a ki nem fejlődött természet káosza között van középre szorulva.”⁵³

A világegyetem mesterremeke, az ember sem kivétel a világegyetemben érvényesülő törvények alól.⁵⁴ Az, hogy a természetnek története van, és az ember a természet része, magában rejti egy lehetséges történetfilozófia alapjait, amennyiben a végtelen előrehaladás fogalma majd a jóval későbbi írásokban értelmezhető lesz az emberi történelemre is, ez azonban a prekritikai korszakban csírájában sem történik meg. Az antropológiai nézőpont azonban – tehát a kanti történetfilozófia minimális előfeltétele –ebben az írásban is jelen van: a világegyetem végtelensége nemcsak fizikai adottság, hanem, mint már láttuk, az emberi képzeletet is megmozgatja: „A világ építménye mérhetetlen nagyságánál, végtelen sokféleségénél és szépségénél fogva, ami belőle minden oldalról előtűnik, a szemlélőt csendes ámulatba ejti. Amikor pedig ennek a tökéletességnek az elképzelése megérinti a képzelőtehetsé-get, akkor az értelmet másfelől egy másfajta ámulat ejti hatalmába, amikor elgondolja, hogyan folyhat ily sok pompa, ily sok nagyság egyetlen általános szabályból, örök és helyes rend szerint.”⁵⁵

E motívum bizonyos mértékig rokonítható a Megfigyelések a szép és a fenséges érzéséről, illetve Az ítélőerő kritikája fenségesfelfogásával,⁵⁶ azonban, mivel más esztétikai megfontolások nem játszanak szerepet a műben, itt valószínűleg inkább csak egy irodalmi minta követéséről van szó. A képzelőtehetség közelebbi vizsgálata során bebizonyosodik, hogy e kozmogóniai műben valóban elsősorban nem esztétikai szerepe van ennek a fogalomnak: „[...] amikor [...] a rendszer termékenységétől s az elgondolható legnagyobb és legcsodálatraméltóbb tárgyak kellemességétől csábíttatván, bár az analógia és az értelmes hihetőség fonalán maradva, de mégis bizonyos merészséggel fejtegetem tovább tanrendszerem következményeit; amikor az egész teremtés végtelenjét [...] s a káosz korláttalan terét ecsetelem a képzelőtehetség számára – a tárgy kellemessége s az élvezet, amelyet egy elmélet átfogó összhangja láttán érzünk, remélhetőleg elnézést kelt az olvasóban, s nem ezért nem fogja ezeket a fejtegetéseket a maximális matematikai szigorúság mércéjével megítélni [...]”.⁵⁷

Kant a leírandó jelenségeket az analógia segítségével jeleníti meg a képzelőtehetség számára, mely nem a matematikai bizonyítás hatókörébe tartozó módszer, inkább csak rávezető, sejtések megfogalmazását lehetővé tevő, de semmiképpen sem elvetendő eljárás.⁵⁸

A képzelőtehetség számára alkalmazható analogikus módszer a mű módszertani alapelvének is tekinthető, amennyiben Kant a bolygók rendszere alapján alakítja ki a csillagok rendszeréről alkotott elképzelését is; így könnyen érthető, miért terjeszti ki vizsgálódásait a végtelenre, amiről – egyébként epikuroszi szellemben– szintén csak hipotézisek alkothatók, szigorú, matematikai bizonyítás nem.⁶⁰ Az ember ugyanis korlátainál fogva nem képes a végtelent megragadni.⁶¹ (Ugyanez az időbeli végtelenségre, azaz a világ keletkezése előtti időre is igaz.⁶²) Bár a matematikai bizonyítás egy bizonyos pontig – egészen pontosan addig, amíg a végtelenség problémája föl nem vetődik – képes pótolni az emberi gyengeségből fakadó hiányosságokat, ezen a ponton túl csak analogikus bizonyítási módot használhatunk. (Ugyanígy kell eljárnunk azokban az esetekben is, amikor az emberi tapasztalat számára gyakorlatilag hozzáférhetetlenre vonatkozó ismeretet szeretnénk nyerni, pl. a Nap felszínén végbemenő folyamatokról.⁶³) Az analogikus eljárásmód képessége a képzelőtehetség jellegzetessége. Az, hogy e módszert alkalmazni kényszerül, az emberi képességek korlátolt voltából fakad. Itt azt érdemes rögzíteni, hogy az emberi megismerőképesség korlátaiból fakadó következmények valószínűleg ebben a kozmológiai/kozmogóniai kontextusban bukkannak föl először.⁶⁴

Kant kozmológiájában, mindezeknek megfelelően, eliminálha-tatlanul jelen van az antropológiai réteg. A véges elme számára csakis analogikusan kezelhető a végtelen sorok csírájában fölbukkanó problematikája; ez a probléma a gondolkodás belső ellentmondásai felfedezésének egy e műben még nem tematizált kiindulópontja lehetett, mely az antinómia-problematika felé mutat.

¹  Immanuel Kant: Az ég általános természettörténete és elmélete,avagy kísérleti vázlat a világegyetem mibenlétéről és mechanikai eredetéről a newtoni alapelvek szerint. In uő: A vallás a puszta ész határain belülés más írások. Ford. Vidrányi Katalin. Gondolat, Budapest, 1980.

²  Az evolúció-gondolat és e tanulmány összefüggéseihez lásd: Paul Menzer: Kants Lehre von der Entwicklung in Natur und Geschichte. Georg Reimer, Berlin, 1911, 71–155.

³  A Lambert-levél vonatkozó részét Blumenberg idézi. Hans Blumen-berg: Die Genesis der kopernikanischen Welt Suhrkamp, Frankfurt amMain, 1989, 666.

⁴  Szemléleti különbségük leírható úgy, hogy a világegyetemre vonatkozóan két különböző metaforát alkalmaznak: „Ha Kant kolosszálisfestményén a vezérmotívum a világok keletkezése és a keletkezés a világok pusztulásában, akkor ugyanez Lambertnél a körük – mondhatnivégzetszerű – körforgása a körökben, egy óraműszerű berendezés tökéletes funkciója; így a két gondolkodó kozmológiai intuíciói mintegy metaforákként tűnnek elő [...].” Blumenberg: i. m. 670.

⁵  E tekintetben Leibnizre és Maupertuis-re hivatkozik, vö. GerhardJackisch: Johann Henrich Lamberts „Cosmologische Briefe” mitBeiträgen zur Vorgeschichte der Kosmologie. Akademie-Verlag, Berlin,1979, 90. A teleologikus érvelést azonban a newtoni tömegvonzás esetére nem tartja alkalmazhatónak. (I. m. 91.)

⁶ Uo.

⁷ Uo.

⁸ Im. 119.sk.

⁹        I. m. 120. sk.

¹⁰   „Mire alapozzuk jogunkat, hogy a spekulációkat kötelező érvényűkonklúziókként, fantáziálásokat igazságokként mutassunk be, és különö-sen: honnan vesszük a jogot arra, hogy oda helyezzünk nagy égitesteket,ahol sosem láthatjuk őket, s következésképpen ahol azt sem fogjuk látni,hogy nem pontosan az ellenkezője-e a helyzet, vagy nem valami ettől iseltérő teljesen új helyzet van-e? Hol vannak a bizonyítékok, ha már egyszer anélkül hiszünk, hogy látnánk, és ha ezek a feltételezések hasonlófeladatot töltenek be, mint a látás?” I. m. 186.

¹¹ I. m. 164.

¹² I. m. 180.

¹³       I. m. 178. sk.

¹⁴  A Vizsgálódás a természetes teológia és a morál alapelveinek világosságáról című tanulmányban szereplő tudományfelosztás szerint akövetkezőképpen osztályozhatók ismereteink: „Minden tulajdonképpenmegtanulható tudomány két nembe sorolható: vannak történelmi,és vannak matematikai tudományok. [...] mindent, ami történelmi,saját tapasztalat vagy mások tanúsága alkot, a matematikait azonban aszembetűnő fogalmak és a cáfolhatatlan bizonyítás [...].” (AA [KantsGesammelte Schriften. Königliche Preussische Akademie der Wissen-schaften, Berlin, 1910-től] II., 306. sk.; vö. Physische Geographie, AAIX., 156.) Kant később egy előadásában ezt a különbségtevést specifikálja a subordinatio és a coordinatio fogalompárjával: a matematika eljárásmódjára a fogalmak alá rendelés jellemző, míg a történelmi jellegűmegismerés egyes ismeretek egymás mellé helyezését jelenti. „Ami a sorvagy pontosabban az egymás mellé helyezett ismeretek korlátait illeti, azok, bár valóban vannak, de nem teljesen meghatározottak. Ide tartozik a természetrajz és a történelem egyáltalán.” (AA XXVIII., 171.)

¹⁵  Vö. Klaus Weyand: Kants Geschichtsphilosophie. Ihre Entwicklungund ihr Verháltnis zur Aufklärung. Kölner Universitáts-Verlag, Köln,1963, 8. sk. A szerző arra utal, hogy a felvilágosodás nem választottaszét határozottan a „történelem” kétféle jelentését. Az egyik jelentés azemberi cselekvések tartományára vonatkozik, a másik pedig annyit tesz,mint „tényekkel kapcsolatos”. Ez utóbbi értelemben pl. a „minden testnehéz” kijelentés is történelmi, azaz ténykijelentés. A „Geschichte” ,,-rajz”-ként való értelmezése egybevág a szó klasszikus latin értelmével, pl. historianaturalis, histaria animalium. Kantnál is van Geschichte-je a szárazföldnek, forrásnak, szélnek; a kétéltűeket és a rovarokat „nach derGeschichte ihrer Natur" írja le. (AA II., 5. sk.) Kant azonban terminoló-giailag nem teljesen következetes, amennyiben a különböző emberi fajokleírása kapcsán szembeállítja egymással a Naturbeschreibung és aNaturgeschichte kifejezéseket. (Vö. Menzer: i. m. 111. skk.; e két, egymást kiegészítő fogalom szembeállításának a tulajdonképpeni értelembenvett történelem és a földrajz viszonyának feltárásában lesz értelme aFizikai geográfiában, vö. AA IX., 160. skk.) A problémakörhöz lásdKisbali László: Lehetséges-e, és ha nem, hogyan? BUKSZ, IX (1997)/3,286–301, 295. skk.

¹⁶   „A metafizikailag korábbi és az időben korábbi a Geschichte és aTheorie összekapcsolódásában azonosultak [...]” – fogalmazza meg frappánsan Tonelli, hogy miért kozmogóniai (és miért nem csupán kozmológiai) mű az Általános természettörténet. Giorgio Tonelli: Elementimetodologici e metafisici in Kant dal 1745 al 1768. Saggio di sociologiadella conoscenza. Edizioni di „Filosofia”, Torino, 1959, 76.

¹⁷   „Az ember az egész világegyetem alkotmányát történelmileg ismeri. [...] Bár ez az ismeret csak történelmi, de nem észellenes. Az észelle-nesség ugyanis nemcsak egy hiányosság az ész alkalmazásában, hanemaz észellenes erők használata; pl. amikor történelmet pusztán képekalapján tanulok.” R 1728.

¹⁸ R 1724.

¹⁹       Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások Ford. Vid-rányi Katalin. Gondolat, Budapest, 1974, 36. AA I, 222.

²⁰  Vö. Tonelli: i. m. 68.

²¹  Kant: Kritik der reinen Vernunft Hrsg.: Raymund Schmidt. FelixMeiner, Philosophische Bibliothek 37a, Hamburg, 1976 (revideált kiadás). A 852–856/B 880–884.

²²  Jacobi emeli ki nagy súllyal annak jelentőségét, hogy Kant a szen-zualizmus megszemélyesítőjeként Epikuroszi emelte ki A tiszta ész kritikájának hivatkozott részében: „Kant A tiszta ész kritikájának emlékezetes, alegteljesebb mértékben figyelemre méltó utolsó fejezetében, azAristotelés-követő racionalistákat és a szenzualistákathelyezi mérlegre, s egyformán egyoldalúnak és következetlennek találjaőket. Az ott levont következtetéssel teljesen egyetértek: Epikuros puszta,vegyítetlen szenzualizmusát mint rendszert előnyben részesítemnemcsak Locke kevert szenzualizmusával szemben, hanem Leibniz megcsonkított platonizmusával szemben is, ami e megcsonkítás által aspinozizmussal egybeesik.” (Friedrich Henrich Jacobi: David Hume überden Glauben, oder Idealismus und Realismus. In uő: Werke II.Wissenschaftliche Verlagsbuchhandlung, Darmstadt, 1968, 3–310, 29. Aspinozai és leibnizi rendszer azonosíthatóságával kapcsolatos problémakörrel kapcsolatban vö. Arthur O. Lovejoy: The Great Chain of Being. MITPress, Cambridge/Massachusetts, 1936, 144–182. ÉrtelmezésébenLovejoy is a Jacobi-féle hagyományt követi. Gurwitsch joggal bíráljaazonban Lovejoy fölfogását, mondván, hogy értelmezése nem veszifigyelembe a hipotetikus és az abszolút szükségszerű közti különbséget,ezért gondolhatja úgy, hogy Leibniznek csak az intellektuális bátorsága hiányzott rendszere következményeinek radikális levonásához. Vö. Aron Gurwitsch: Leibniz. Philosophie des Panlogismus. Walter de Gruyter, Berlin/New York, 1974, 100. sk.

²³ AAI., 306.

²⁴ AA I., 289. A Berlini Akadémia 1754. évi pályadíj-kérdése is azt a kérdést veti föl, hogy lehetséges-e, hogy a bolygók tengely körüli forgásában változások történtek. Jelen írás szempontjából az a figyelemreméltó mozzanat a válaszban, hogy Kant, miközben fölveti, hogy az ember e kérdés megválaszolásához történeti vizsgálódást is végezhet, a „historisch” szót a mai értelemben használja. (AA I., 185.)

²⁵ AA I.,289. sk.

²⁶ I. m. 226. sk.

²⁷ Uo.

²⁸ Vagyis, szemben az epikuroszi kozmogóniával, a káosz is az isteniterv része. Blumenberg találóan mutat rá, hogy a rendnek a kozmoszbólvaló levezetése nem azt jelenti, mint amit a pogány kozmogónia diktálna,ti. „az ésszerűtlenből levezetni az ésszerűt”, hanem: az Isten számáraésszerű állapotból levezetni azt a rendet, amely az ember számára isésszerű. Blumenberg: i. m. 679.

²⁹ Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Id. kiad. 43. sk. (AA I., 228.) Ennek az elképzelésnek a legpregnánsabb megfogalmazásával néhány oldallal később találkozunk, az emberi értelem végességéből adódó gyengeségére kihegyezve a problémát: „Ha igaz is az, hogy Isten a természet erőibe a káoszból tökéletes világrendszerré fejlődésének titkos művészetét helyezte [...], hogyan lehetne képes arra a legegyszerűbb kérdéseknél is oly ügyefogyott emberi értelem, hogy ily nehéz tárgyon kimutathassa a rejtett tulajdonságokat? Az ilyesféle vállalkozás épp olyan, mintha valaki így szólna: Adjatok nekem puszta anyagot s világot építek belőle nektek” (I. m. 44. sk., AA I. 229. sk.) Kant a problémát a newtoni törvények alkalmazásával föloldhatónak vélte. Korábban Voltaire-nek a newtoni fizikát népszerűsítő művében bukkan föl ugyanez a motívum, éspedig a Descartes-i fizika ellenében, a Newtonra nagy hatást gyakorló Henry More álláspontjával teológiai szempontból teljesen megegyező módon: „Mihelyt valaki Descartes nyomán elfogadja, hogy lehetetlen, hogy a világ véges és hogy a mozgás mennyisége állandó; mihelyt ezt mondja: »Adjatok mozgást és anyagot, világot fogok belőle alkotni«; el kell ismernie, hogy ezek az eszmék – nagyon is jogos következtetések segítségével – kizárni látszanak egy egyedüli végtelen lény, a mozgás egyedüli létrehozójának és a szubsztanciák egyedüli ösz-szerendezőjének fogalmát.” Voltaire: Éléments de la philosophie de Newton. In Les oeuvres complétes de Descartes. Vol. 15. Eds.: Robert L. Walters – H. W. Barber. Alden Press, Oxford, 1992, 197.

³⁰ AA I., 306.

³¹ Newton az Optika három könyvéhez csatolt kérdések között, a 28. kérdésben fejtette ki ezt az elképzelését (vö. Newton: Opticks. A Treatise of the Reflections, Refractions, Inflections & Colours of Light Dover Publications Inc., New York, 1952, 370.); eredetileg minden megszorítás nélkül, majd pedig egy „tanquam” megszorítással, amit Clarke az angol fordításban is meghagyott. (A probléma történetéhez vö. Koyré – Cohen: The Case of Missing Tanquam: Leibniz, Newton & Clarke. Isis, 51 (1961), 555–566. Akár vallotta Newton aktuálisan ezt a felfogást, akár nem, a hatástörténetben ilyen Newton-kép élt, különösen a Leib-niz–Clarke vita folyományaként, s Kant is több helyen említi ezt a motívumot Newtonnal kapcsolatban.

³² AA I., 262.

³³ Uo.

³⁴ Vö. i. m. 308., ahol a kiterjedés a tömegvonzás hatókörével azonosként jelenik meg. A newtoni tér- és időkoncepció bírálatával kapcsolatban e tekintetben ugyanezt a taktikát követi Az érzékelhető és az értelemmel fölfogható világ formájáról és elveiről is, vö. AA II., 403. sk.

³⁵ AA I., 310.

³⁶ I. m. 332.

³⁷ Newtonnál is jelen van ez a szóhasználat: az anyagba bele van oltva az erő (vis insita est), amely által arra törekszik, hogy vagy megtartsa nyugalmi állapotát, vagy pedig folytassa egyenletes egyirányú mozgását. Isaac Newton: Philosophiae naturalis principia mathematica. Eds.: Alexandre Koyré – Bemard I. Cohen. Harvard University Press, Harvard, 1972, 40. Def. III.

³⁸ A biológiai metaforák megléte Tonelli megfigyelése. (Tonelli: i. m.57. sk.) Ebben azonban nemcsak a 17–18. századi biológiai tudományokhatása nyilvánulhat meg. Lucretiusnál a világegyetem legkisebb alkotórészei„magok” (semina) (Lucretius: De rerum natura. Clarendon Press, Oxford,1947, II/284.); Boéthiusnál Isten a változékony anyagba oltott legfőbb jóformájával irányítja az univerzumot. (De consolatione philosophiae. InBoethius: The Theological Tractates and the Consolation of Philosophy.Eds.: H. F. Stewart - E. K. Rand. Harvard University Press, Cambridge,1968 (reprint), 3M9, 5. sk.) Voltaire, szintén a newtoni törvényekrőlírván, az inkább mechanikus képzeteket keltő imprimer igét használjaugyanerre a jelenségre. Vö. Voltaire: i. m. 246.

³⁹ Ti. akik tagadják a tér végtelenségének lehetőségét.

⁴⁰ AA I., 309. sk.

⁴¹ Uo. Az a kitétel, hogy a térben is meg kell nyilvánulnia a kinyilatkoztatásnak, még neutrális kijelentésnek is tekinthető. De Kant máshol egészen közel kerül a spinozizmus vádjának alapul szolgálható, Newtonra emlékeztető megfogalmazáshoz: „Az istenség az egész világtér végtelenségében mindenütt egyaránt jelen van; mindenütt egyformán közel van, ahol olyan teremtmények vannak, amelyek képesek arra, hogy a teremtményekre jellemző függőségen túl a legfőbb lénnyel való közösségig felemelkedjenek.” AA I., 329.

⁴² AA I., 319.

⁴³ AA I., 256. Adickes pontosan e hely kapcsán megjegyzi, hogy itt szigorúan véve tulajdonképpeni végtelenségről, nem pedig csupán mérhetetlen nagyságról van szó. Erich Adickes: Kant als Naturforscher I–II. W. de Gruyter & Co., Berlin, 1924/25, II/221. sk.

⁴⁴ AA I., 309.sk.

⁴⁵ Leibniz a Clarke-kal folytatott levelezésében a vákuum létezése ellen a világegyetemben általánosan érvényesülő kontinuitás elve alapján érvelt, amire Clarke azzal replikázott, hogy ha ez így van, akkor a világnak az idő szempontjából is végtelennek kellene lennie. „A kiterjedésről a tartamra non valet consequentia” – feleli erre Leibniz. „Ha a természetnek a maga egészében egyformán tökéletesként kell elképzelhetőnek lennie, akkor a teremtmények univerzumának valamikor el kellett kezdődnie.” Ahhoz, hogy a teremtő végtelenségét fenntartsuk – aki létezé-sének a parte ante és a parte post sincs határa, vö. Ézsaiás 44,6 –, inkább az szükséges, hogy időbelileg határoljuk (az idő a parte post végtelen) és térbelileg megszorítás nélkül végtelennek hagyjuk meg, mint hogy vagy az időt kiterjesszük a parte ante végtelenné – s ekkor az a következmény, hogy a teremtmények tökéletessége nem érthető –, vagy pedig a teret határoljuk – ez esetben pedig Isten nem tudna mindent megvalósítani, tehát az ő tökéletessége szenvedne csorbát. Vö. André Robinet: Correspondance Leibniz–Clarke. Présentée d’après les manuscrits originaux des bibliothèques de Hanovre et de Londres. Presses Universitaires de France, Paris, 1957, 160.

⁴⁶ Vö. „quoniam uero manere non potuit, infinitum temporis iterarripuit eoque modo factum est ut continuaret eundo uitam cuius pleni-tudinem complecti non ualuit permanendo. Itaque si digna rebus nominauelimus imponere, Platonem sequentes deum quidem aeternum, mun-dum uero dicamus esse perpetuum.” Boéthius: i. m. 5P6, 13–14.

⁴⁷ Ezt az elvet Kant leibnizi hatásra (vö. pl. Leibniz: Principes de laNature et de la Grace. In C. I. Gerhardt (Hrsg.): Die philosophischeSchriften von G W. Leibniz. Berlin, 1875–1890, § 4.) elfogadta, vö. R3704. A fogalom történetéhez lásd Lovejoy: i. m.

⁴⁸ Amiatt látszik következetlennek, hogy lezáródhat egy ilyen láncolat, mert ha in na tura non datur saltus, mindig kell hogy legyenek újabbés újabb átmenetek. Tonelli (i. m. 74.) azt hangsúlyozza, hogy az idő- ésa térfogalom is strukturált, azaz a kozmológiai idő és tér végtelenségemellett az egyes világok esetében végességről van szó.

⁴⁹ Kant a létezés nagy láncolatának elképzelését itt kozmológiai síkravetíti ki. Az epikuroszi–lucretiusi fölfogással ez annyiban összhangbanvan, amennyiben ez a kozmológia a bolygókat is élőlényekként kezeli,tehát a bolygóknak is vannak korszakaik, ugyanúgy, mint minden másélőlénynek. (Vö. Lucretius: De rerum natura, V. 470. skk. Az égitestek eszakaszban corpora viva, 476. [A motívum Platónnál is fölbukkan:Timaiosz, 30c5 skk.] A bolygók mint élőlények témájához lásd DavidFurley: Cosmic Problems: Essays on Greek and Roman Philosophy ofNature. Cambridge University Press, Cambridge, 1989, 231., 16.j.) Ezösszhangban van Tonelli megfigyelésével is, aki – mint már említettük –kiemeli ebben a műben a biológiai metaforák használatát. (Tonelli: i. m.57.) A Berlini Akadémia kérdésére adott válaszában is azt hangsúlyozza, hogy a Föld nem képes végtelen ideig folytatni körforgását, s bár a „végzetes pillanat” még igen messze van, „mégis az előttünk álló végzet bizonyossága és a természetnek ehhez a ponthoz való állandó közeledése a csodálat és a kutatás méltó tárgyai.” AA I., 186.

⁵⁰ AA I., 319.

⁵¹ Azt, hogy Kant valóban az isonomia antik törvényében gondolkodott, a reflexiókból is kitűnik a kezdettel (Anfang) és a legfőbb lénnyelkapcsolatban. Mindkét idevonatkozó reflexió későbbi, mint az Általánostermészettörténet, az egyik azonban még a szélesebb értelemben vettprekritikai korszakból származik, bizonyosan az érzéki és az intellektuálisszigorú elkülönítése utánról, az első antinómia probléma-szituációjátleírva. Vö. R 4708. (Vö. Kant: Kritik der reinen Vernunft. Id. kiad. A182/ B 224 skk.) Egy későbbi reflexióban morális kontextusban bukkanfel újra ez az elv, a Minden dolgok vége (In Kant: Történetfilozófiai írások. Ictus, 1997, 235–251.) motívumait megelőlegezve. (R 6206.)

⁵² Ez magára a Földre is vonatkozik, vö. AA I, 200.

⁵³ AA I, 319.

⁵⁴ I. m. 318. o. Blumenberg értelmezése szerint az ember mint mesterremek kivétel a törvények alól Kantnál, aki az ő interpretációja szerint elmarad Lambert mögött abban a tekintetben, hogy nála volnának a pusztulástól nem érintett részei a világegyetemnek. (Blumenberg: i.m. 681. sk.) Mint láttuk azonban, Kant ebben a korszakban a Földre is értelmezte a lehetséges pusztulást.

⁵⁵ AA I., 306.

⁵⁶   Vö. Tonelli: i. m. 119., 234. j.

⁵⁷   Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások Id. kiad.51.sk.; AA I., 235. sk.

⁵⁸   Vö. R 3916. Annál kevésbé elvetendők a heurisztikus elvek általában véve, melyeknek tapasztalati alkalmazás szolgál alapul, mert –mint a jóval későbbi Tájékozódni a gondolatok között: mit is jelent ez?(In Kant: Történetfilozófiai írások Id. kiad. 23–39.) című írásában ismegjegyezi – az absztrakt gondolkodás is fel tudja őket használni. (AAVIII., 133.)

⁵⁹   Vö. Menzer: i. m. 49.

⁶⁰   AA I., 237.⁶¹ I. m. 229.

⁶² Uo.

⁶³ I. m. 237.

⁶⁴ Vö. Tonelli: i. m. 423.