Kanttal, Kant ellenében
A világköztársaság mint a világbéke garanciája
HIMFY JÓZSEF
Endreffy Zoltánnak,
60. születésnapja alkalmából,
szeretettel és nagyrabecsüléssel.
„Midőn a változás szele fújni kezd,
egyesek falakat,
mások pedig szélmalmokat emelnek”
(Ősi kínai mondás)
Az utóbbi években végre elfogadottá vált a nézet, hogy Kantnak igenis
koherens és színvonalas politikai filozófiája, valamint politikai igazságosság-elmélete
van, melynek számos alapgondolata napjainkban is időszerű, különösen
a nemzetközi, illetve globális igazságosság kérdéskörének szempontjából. Kant
gyakorlati filozófiájáról (ha csak az újabb keletű recepciót tekintjük) Németországban
már a hatvanas évektől izgalmas viták folynak, az angolszász világban
pedig, Allen D. Rosen1 értékelése szerint, az elmúlt háromnégy
évtizedben szintén figyelemreméltóan megélénkült iránta az érdeklődés.
Olyan avatott gondolkodók alkották meg jelentős, Kant jog- és politikaelméletének
végre méltó figyelmet szentelő értelmezéseiket, mint a Rawls-tanítvány
Onora O’Neill és Thomas Pogge2, a Columbia egyetem hamburgi származású
professzora, vagy mint Allen D. Rosen, alapvető monográfiájával (amely
azonban a nemzetközi igazságosság, illetve a jog- és békerendszer kanti filozófiájának
összefüggéseit már nem vizsgálja), de még hosszan sorolhatnánk a szerzőket.
Németországban a téma legkiválóbb szakértői között olyan neveket találunk,
mint Reinhard Brandt, Georg Geismann vagy Otfried Höffe. Utóbbi szerző
alapvetően kantiánus indíttatású, 1999-ben megjelent monográfiájával3
a globális igazságossággal, valamint egy jövőbeni világméretű jog-
és békerendszerrel foglalkozó vitákhoz is fontos hozzájárulást tett, hiszen
a már említett Thomas Poggén4 kívül, Charles Beitz5 mellett,
akik kezdettől fogva e diszkusszió meghatározó alakjainak számítottak,
Höffe az, aki a világköztársaság témájának, amelyre alább részletesen kitérünk,
részletes, elemző filozófiai monográfiát szentelt. 1999 egyébként méltán
nevezhető a globális igazságosság körüli viták amolyan „csillagórájának”,
hiszen ebben az évben jelent meg John Rawls utolsó jelentős műve
(amennyiben legutolsó könyve már korábbi előadásainak szerkesztett változata
volt), a The Law of Peoples6 (amely korábbi, 1992-es,
azonos című tanulmányának kiérleltebb verziója), valamint O’Neill monográfiája
{The Bounds of Justice) és még egy fontos mű egy szintén német
szerző tollából: Ulrich Steinvorth Gleiche Freiheit című
munkája, amely az ún. globális osztó igazságosság (global distributive
justice, globale Verteilungsgerechtigkeit) filozófiai problémáira
összpontosít. Az alábbiakban Kant politikai filozófiáját elsősorban abból
a szempontból vizsgáljuk, hogy gondolatai mennyiben bizonyulnak ma is mérvadóknak
egy világméretű, konkrétabban egy világköztársaságban testet öltő
jog- és békerendszer felvázolásának kísérlete szempontjából, és melyek azok
az előfeltevések, amelyek talán bizonyos módosításra szorulnak a Kant
által anticipált fejlődésmenet eltéréseinek, valamint napjaink nemzetközi
rendszere tényleges sajátosságainak tükrében.
Kant gondolkodói művében a világbéke gondolatköre nem valamiféle
alkalmi téma, hanem egyenesen gondolkodása alapmotívumát képezi.7
A nemzetközi igazságosság politikai filozófiájának (a filozófia történetének
egyik legmellőzöttebb témája ez) legjelentősebb gondolkodója ő.
Kant volt az első hatásos megfogalmazója ama normának, hogy, szemben
az „államrezonnal” és hasonló felfogásokkal, a morál érvényességi köre nem
korlátozódik az államokon belüli szférára, hanem az államközi viszonylatokra
is kiterjed.
Ismeretes, hogy Kant politikai igazságosság-elmélete több művéből
rekonstruálható. Közéjük tartozik Az erkölcsök metafizikájának „Jogtan”
része, A fakultások vitája, az Ama közönségesen használt szólásról...,
Az emberi történelem feltehető kezdete, Az emberiség egyetemes történetének
eszméje világpolgári szemszögből Az ítélőerő kritikájának egy
része, valamint az ún. „békeirat”, Az örök békéről. Közismert,
hogy Kant kritikai vizsgálódásai során folyvást a tapasztalati elemektől
független, a priori elveket keresett. A politikai igazságosság, a jog esetében
az ilyen, a jog anyagától elvonatkoztatott elveket kategorikus jogi elveknek
nevezzük. Az ilyen elvek egyetemesek, térben és időben egyaránt érvényesek.
(Emlékeztetnünk kell arra is, hogy a jogi morál esetében az erkölcsnek pusztán
arról a minimális értelmezéséről beszélünk, amely az egyének külső
szabadságára vonatkozik: a morál ama részéről, amellyel az emberek egymásnak
tartoznak, és amelyet egymástól megkövetelhetnek, tehát amely jogi úton kikényszeríthető,
nem pedig az egyén morális érzületéről, amely a jogi kötelességekkel
szemben az ún. erénykötelességek szférájába tartozik.) Ily módon Kant politikai-
és jogfilozófiája a természetjog, azon belül pedig az észjog hagyományába,
a szerződéselméleti gondolkodás körébe sorolható, egyfajta kritikai észjog.8
Helyes tehát, Georg Geismannal,9 Kant világbékéről szóló fejtegetéseit
lényegében „a világbéke jogtanának, pontosabban apriorisztikus jogtanának”
nevezni.
Valamely politikai közösségben, tehát az állami szinten akkor van értelme
politikai igazságosságról beszélni, ha a puszta önkény helyett a jog, a törvények
uralma valósul meg. A társadalmi együttélés e kötelező érvényű szabályai
azonban nem valósulnak meg maguktól, szükségképpen olyan pártatlan harmadikra
szorulnak, aki megállapításukról és betartatásukról gondoskodik. A természeti
állapot fikcióját (ne feledjük, észbeli konstrukcióról van szó, miként egyáltalán
a társadalmi szerződés is az10) Kant átveszi Hobbes-tól, azonban,
Locke (és Rousseau) nyomdokain járva, elismeri bizonyos természetes jogok
eleve fennálló érvényességét, az ember saját testéhez, életéhez és bizonyos
saját javakhoz való eredeti és elidegeníthetetlen jogát (amelyek tehát, Hobbes-szal,
annak államabszolutista szuverénfogalmával és abból következő decizionizmusával
ellentétben, már az állam megalapítása előtt érvényesek). Mindezen, tiszta
észfogalmak szerint elgondolt jogok viszont mindaddig provizórikusak, ideiglenesek,
amíg nincs olyan pártatlan, a kényszer gyakorlásával (Zwangsbefugnis) felhatalmazott
közhatalom, mely e jogokat pontosítani, biztosítani, garantálni, az önbíráskodásnak
véget vetni, ki-ki jogának pedig érvényt szerezni képes. (JT 9. §; 42. §,
EM 355–357.; 411–412.)11 Vagyis az elsődleges monopólium tulajdonképpen
nem az államhatalomé, hanem a jogviszonyoké, az államhatalom monopóliuma csupán
másodlagos, amennyiben kikényszeríti és betartatja a jog uralmát. A természeti
állapot fikciója kiválóan szemlélteti, mi történik akkor, ha mindenki mindenkitől
tartani, állandó készenlétben állni kénytelen. Egyébként, legyenek a kénytelen-kelletlen
együtt élők mégoly kifinomult morális érzületűek is, mihelyt bármiféle
eltérő igényeik támadnak, és azok nézeteltérésekhez vezetnek, ezeknek
pártatlan elintézésére nincsen lehetőség: ilyen körülmények között senkinek
sem lehet igaza. Az ilyen helyzet persze nemcsak kölcsönös bizalmatlanságot
szül, és nemcsak hatalmas energiákat emészt fel. A háborúval, így mindenki
mindenki elleni (legalábbis szüntelenül ott lappangó) háborújával sem „csupán”
az a baj, hogy vad erőszak dühöng, és brutális öldöklés zajlik, hanem
hogy efféle állapot a jogrend fogalmával összeegyeztethetetlen. J. Ebbinghaus
találó megfogalmazásával: a békeállapot megvalósításához nem az emberek harci
kedvének megszüntetésére, hanem (háborús) viszálykodásuk (akár legitim) indokainak
felszámolására van szükség.12 A természeti állapotban tehát nem
az igazságtalanság, hanem a jognélküliség uralkodik (JT 44. §, EM 415–17).
Mármost a közjog problémája Kantnál a következőképpen fogalmazódik meg:
miként lehetséges vajon a veleszületett külső szabadsággal (szabad önkénnyel)
rendelkező jogi személyek együttes szabadságát (Kantnál az egyes személy
egyszersmind minden morális megfontolás kiinduló-, vonatkoztatási- és végpontja13)
törvényekkel biztosítani és garantálni? „A jog tehát azoknak a feltételeknek
az összessége, amelyek között az egyik ember önkénye a szabadság általános
törvénye szerint egyeztethető össze a másik emberével.” (JT B. §, EM
325.14) E meghatározás magában foglalja az egész kanti republikanizmus,
azaz köztársasági eszme magvát, nevezetesen a közakarat főhatalmának,
a népszuverenitásnak a követelményét, vagyis hogy mindenkit egyenlő mértékű
szabadság illet meg, ki-ki szabadsága pedig csakis annyiban korlátozható,
amennyiben ez az általános akarat normája szerint, törvényekkel történik.
Másképpen fogalmazva, mindaz megengedett, ami nem ütközik mások (törvényes)
szabadságába. Ki-ki szabadságának olyan korlátozásáról és törvények általi
pontosításáról van tehát szó, melyhez mindenkinek érdeke fűződik.
Az efféle behatárolás nyomán létrejövő politikai közösség tehát joggal
illethető a res publica névvel, hiszen valóban mindannyiuk közös
javáról, az egyenlő szabadságról van szó. A közakarat, a volonté générale
gondolatát Kant Rousseau-tól veszi át, miként ama gondolatot is, hogy
akkor vagyunk szabadok, ha pontosan azon parancsoknak engedelmeskedhetünk,
amelyeket mi magunk adtunk saját magunknak. Természetesen a közakaratot sem
szabad valamilyen empirikus tényezőnek tekinteni (miként az Rousseau-nál
a helyzet), hanem éppen olyan észeszmének, mint amilyen például a társadalmi
szerződés, amelyet nem kötöttek meg, és nem is lehet megkötni, hanem
amelyet normatív eszme gyanánt kell folyvást szem előtt tartani. E mércék
segítségével határozhatók meg a feltételek, melyek mellett az egyén szabadsága
a többiekével együtt fennállhat úgy, hogy senki ne gyakorolhasson jogtalan
önkényt senki más felett. Kant szerint a személy külső szabadsága (nem
korlátlanként értve, hanem amennyiben mások külső szabadságával összefér,
hiszen csak ez felel meg a jog eszméjének) az egyetlen (jogi értelemben) vele
született emberi jog, amely viszont az összes többi emberi jog mércéjét
alkotja. A pozitív törvényeknek az a priori jogi elvek ítélőszéke előtt
kell megállniuk, szemben a jogi pozitivizmussal vagy a decizionista megközelítésekkel.
Geismann találóan állapítja meg, hogy a jog fogalmának csakis a külső
szabadság puszta formájára szabad vonatkoznia, és csupán egyetlen antropológiai
feltételezésre szabad támaszkodnia, mégpedig ama körülményre, hogy minden
ember szabad cselekvésre (önkényének gyakorlására) képes, valamint hogy elkerülhetetlenül
hozzá hasonlókkal kell közösségben élnie. Minden olyan konstrukció, amely
túlmegy ezen a puszta formán, a jog apriorisztikus jellegét csorbítja, és
ezért megengedhetetlen követelményeket támaszt.15 Az állam feladata
Kant szerint a külső szabadság általános törvények szerinti kikényszerítésében
áll, hiszen feladata nem a „jó” valamiféle ideájának megvalósítása, hanem
a jog, mindenki törvényes és egyenlő külső szabadságának garantálása
(melynek keretei között aztán mindenki a maga feje szerint keresheti boldogságát).16
A kanti republikanizmusnak ez a magva, amely magukat kantiánusnak valló társadalomfilozófusok
elméleteinek is mércéül szolgál (bárhogyan legyenek is azok megalkotva, és
bármennyire is eltérően „betűzik ki” a szóban forgó ideát; így
például Jürgen Habermas17 diskurzusetikája számára is).
Az egyes államok szintjén a jogrendet, más néven polgári állapotot Kant
(Locke és Montesquieu nyomán) olyan alkotmányos, republikánus politikai közösségként
képzeli el, ahol a hatalommegosztás elve érvényesül (törvényhozói, bírói és
végrehajtó hatalom), és ahol a nyilvános észhasználat jogát is tiszteletben
tartják. E polgári közösségbe lépni, annak érdekében, hogy pártatlan szabályok
alapján rendezzék konfliktusaikat, az egyéneknek a tiszta jogi–gyakorlati
ész szerinti kötelessége. Továbbgondolva azonban a jogi–gyakorlati ész posztulátumait,
azt láthatjuk, hogy a belpolitikai szinten megvalósult jogrend még nem a teljességgel
megvalósult jogi állapot: az egyes államok egymáshoz való viszonyukat tekintve
továbbra is a természeti állapotban vannak, egymásra folytonos potenciális
fenyegetést jelentenek, ami tulajdonképpen folytonos kölcsönös jogsértésnek
tekinthető. Ennélfogva mindaddig nem lehet a jogi állapotnak a jog eszméje
szerinti teljes betetőződéséről beszélni, amíg a természeti
állapot az államközi szinten, magasabb síkon és eltérésekkel ugyan, de mégiscsak
megismétlődik. A tiszta gyakorlati–jogi ész regulatív ideája tehát a
világbéke eszméje, azon, államok közötti polgári állapot, amelyben az egyes,
a személyekhez hasonlóan önrendelkezéssel bíró, önálló akarati egységeket
megtestesítő államok külső szabadsága, szabad önkénye a szabadság
általános törvénye alapján volna összeegyeztethető. Kant világbékéről
szóló jogtanában tehát az egyén mint jogi személy analógiájára az államok
is jogi személyiséggel rendelkező, szabad egységek (igaz, olyan egységek,
amelyeknek belső rendjük szerint az egyes személyek szabadságát kell
garantálniuk, legitimációjukat az individuumok jóvoltából bírják, mintegy
„alulról fölfelé” nyerik). Persze népekről és államokról (például olyan
kifejezésekben, mint „népszövetség” vagy „népszuverenitás”) itt közjogi értelemben
(civitates) van szó, nem pedig etnikai–kulturális egységeket (gentes)
kell értenünk rajtuk.18 Az olyan jogi kötelességekre, amelyek az államközi szférát
elmérgesítő feszültségek eliminálását célozzák, és jövendőbeli háborúk
kitörésének veszik elejét (előcikkelyek), valamint a tartós békét biztosítják
(végleges cikkelyek), továbbá a ius in bello kérdéskörére most nem
kívánunk részletesen kitérni. Ehelyett inkább Kantnak azzal az előfeltevésével
kívánunk bővebben foglalkozni, amely, az individuum és az állam mint
jogi személy analógiájára támaszkodva, az államokat elkülönült, autonóm, korlátlanul
szuverén egységeknek tekinti. Az államot is jogi személyiségként tételező
analógiából következik, hogy valamely államot nem lehet a dologi jog alá tartozó
tárgyként örökölni, eladni vagy elajándékozni, leigázni stb. Pártatlan bíró,
valamint a jogot kikényszerítő főhatalom hiányában nem lehet valamely
állam belügyeibe tettlegesen beavatkozni, reá önkényes döntéseket kényszeríteni
(így például más, még akár szabadelvűbb alkotmányt sem), alattvalóit
sem szabad felszabadítani a rájuk kényszerített iga alól, hanem csakis tőlük
várható, hogy ezen munkálkodjanak. (Az individuum–állam analógia persze nem
jelenti azt, hogy valamiféle organikus egységnek kellene tekintenünk az államot.)
A világot felölelő jog- és békerendszer kanti koncepciójának e feltevés
az egyik legvitatottabb pontja. Amenynyiben abból indulunk ki, hogy valamennyi
államnak köztársasági alkotmánya van, nincs túl sok okunk az aggodalomra,
az ilyen államokban ugyanis a politikai igazságosság követelményei nagyjából
megvalósultak. Ez persze sem Kant idejében nem volt így, sem a mai helyzetnek
nem fel meg egészen, noha napjainkban jóval több alkotmányos, liberális demokráciával
találkozunk. A korlátlanul autonóm, egymástól elkülönült államok ily módon
elképzelt világa azonban problematikus előfeltételezés, amennyiben arra
gondolunk, hogy az államok elsődleges feladata mégiscsak az egyének emberi
jogainak védelme. Akadnak viszont olyan országok, ahol közönséges gonosztevők
uralkodnak, és saját polgáraikat, kisebbségeiket öldösik, emberi jogaikat
lábbal tiporják (lásd pl. Ruanda). Márpedig a kanti konstrukció nem engedi
meg például a humanitárius intervenció lehetőségét.19 Az egyén–állam
analógiának is megvannak a maga határai, ezért megfontolandó, mikor érdemes
mégiscsak eltérni tőle, ha pedig szem előtt tartjuk, hogy az állam
legitimációjának egyetlen forrása az emberi jogok (az emberiség magunkban
hordott jogának20) védelme, akkor súlyos megsértésük esetén ez
egyenesen jogi kötelesség (humanitárius intervenció). A humanitárius intervenció
alapelveiről általában annyit érdemes mondani, hogy legdrasztikusabb
formáját, az erőszakos beavatkozást ultima ratio-nak tekintve
mindig el kell kerülni, hogy több bajt okozzon, mint amennyit elháríthat.
Mindig mérlegelni kell a jogsértések súlyosságát és a rendelkezésre álló egyéb
eszközöket (nyomásgyakorlás gazdasági embargóval stb.). Kívánatos volna persze,
hogy mindig pártatlanul, és ne szelektíven kerüljön rá sor.
Nos, az államok egymás közötti természeti állapota nem csupán párhuzamba
állítható az egyénekével, hanem ugyanakkor jelentősen el is tér az egyes
állam létrejöttét megelőző helyzettől. Az államoknak arra is
gondot kell fordítaniuk, hogy a szabadság és a társadalmi béke, valamint a
fejlődés belpolitikailag elért mértéke ne csorbuljon, már meglévő
vívmányaikat el ne veszítsék. Mármost napjainkban az egyébként régóta tartó,
és nem csupán a gazdasági, hanem a kulturális, tudományos és egyéb szférákra
is kiterjedő, ám az utóbbi időben kétségkívül felgyorsuló globalizáció
kapcsán kétségkívül elmondható, hogy a fejlett, alkotmányos demokráciák, nemzetállamok
esetleg veszíthetnek már elért politikai és jóléti szintjükből, amennyiben
demokratikus vívmányaikat nem sikerül ugyancsak globális szintre emelniük.
Ugyanakkor a globalizáció az emberiség javára is fordítható: ama lehetőséget
is magában hordozza, hogy, már akár világméretű elosztási viszonyok kismértékű
javításával is, az eddig (nem ritkán önhibájukon kívül) keserves szegénységben
élő országok végre esélyt kapjanak emberibb életre:21 vagyis
a globális igazságtalanság orvoslásának lehetőségét, a globális gazdasági
interdependencia okán létrejött egyenlőtlenségek kiegyenlítését. 22
Jóllehet az utóbbi időben elterjedt sirámok az állami szuverenitás veszendőbe
meneteléről nem állják meg a helyüket (éppoly szuverén módon döntenek
ügyeikről, mint korábban, kivéve, ahol önként átadták szuverenitásuk
egy bizonyos részét). Cselekvőképességük viszont kétségkívül csökkent,
és olyan új, immár az egész földgolyóra kiterjedő fenyegetések (szervezett
bűnözés, ezen belül emberkereskedelem, pénzmosás, adócsalás, adóparadicsomok,
szerzői jogok és szabadalmak megsértése) tűntek fel, amelyek kézenfekvővé
teszik, hogy az együttműködés különféle új, globális formái után nézzenek.
Nem csupán a tiszta gyakorlati jogi ész követeli meg, de az említett alkotmányos
demokráciáknak, mi több, az egész emberiségnek érdeke, hogy ne regresszió
következzék be, hanem a republikánus eszmékhez igazodó globális jogrend jöjjön
létre.23 Ilyenkor az embert általában 24 máris ama kanti
passzusokhoz utalják, ahol világméretű despotizmustól és türannisztól
óv,25 és ez okból csupán egy, a törvényes kényszerre való felhatalmazást
nélkülöző, szabad és bármikor felmondható föderációt enged meg. (JT 61.
§, EM 458.) Visszakanyarodva tehát Kanthoz, az előbbi ellentmondás a
következőképpen oldható fel: az államok közötti természeti állapot az
egyének közöttihez képest csupán amolyan „maradvány-természeti-állapot”, hiszen
az államokon belüli jogrend már, így vagy úgy, de megvalósult. Ráadásul az
államközi szférában is egy sor olyan, eltérő fejlettségű csírával,
kezdeménnyel találkozunk (például szupranacionális államszövetségek, mint
pl. az EU, vagy – akár kötelező erejű – döntőbíróságok, mint
a Nemzetközi Büntetőbíróság, de akár olyan, szinte valamennyi államot
tömörítő szervezetek, mint a – persze a pártatlanság és az egyenlő
részvétel irányában igencsak reformokra szoruló – ENSZ), amelyek már igencsak
egy, a törvényes kényszer felhatalmazásával is rendelkező világköztársaság26
felé vezető út állomásainak is tekinthetők. Nem egyedül Otfried
Höffe az a politikai filozófus és Kant-szakértő (nem is ő az első),
aki, különben messzemenően a kanti tervezet intencióit követve, de mégis
egy föderális világköztársaság gondolatával állt elő (amelyet
Rawls, ugyancsak Kantra hivatkozva, elvetett); igaz, Höffe dolgozta ki legalaposabban
e „realisztikus víziót”. Többek között Wolfgang Kersting, Georg Geismann és
Peter Koller27 is hasonló, többszintű, föderális világköztársaság
felvetésével él (a dologra később még visszatérünk). Mivel tehát az egyes
államokban a jogrend már megalapításra került, ezért a világállam (amely természetesen
csak világköztársaságként legitim) illetékességi köre kizárólag azon
nehézségek megoldására korlátozódik, amelyekkel az egyes államok nem tudnak
megbirkózni, ahol közös cselekvésre van szükség, illetve azon jogviták elrendezésében,
amelyek az egyes államok között (valamint polgáraik között, illetve valamely
állam polgára és egy másik állam között) támadhatnak; a jól ismert, hagyományos
állami feladatok az egyes államok illetékességi körén belül maradnak. Ezen
a ponton segít a szubszidiaritás fogalmának (Höffe, Koller) bevezetése, amely
az egész koncepció „sarokvasa”, zsanérja gyanánt szolgál, és azt jelenti,
hogy minden egyes feladatot azon a –lehetőleg legalacsonyabb – szinten
kell hagyni, ahol az egyének és a belőlük szerveződő közösségek
a leginkább abban a helyzetben vannak, hogy képesek legyenek vele megbirkózni.
Ez tehermentesíti az államot, ugyanakkor elejét veszi a jogtalan állami beavatkozásoknak,
túlkapásoknak, az illetékességi körök túllépésének. Mindez megfelel az egyes
szintek önrendelkezésére vonatkozó kívánalomnak is, és olyan többszintes,
többfokozatú föderális berendezkedést tesz lehetővé, amely, a legitimációs
individualizmus elvének megfelelően, természetesen az egyének felől
nyeri legitimációját, és az egyéni sajátosságokat leginkább képes figyelembe
venni; ugyanakkor az állami önrendelkezés elvének is megfelel.28
Mivel azonban a jog uralmának pártatlan kikényszerítése, a hatalmi ágak igazságos
és pártatlan működése nem lehetséges egy, a legmagasabb szintű főhatalom
nélkül, amely a törvényes kényszer felhatalmazását is birtokolja, ezért a
világköztársaságnak is állami jelleget kell öltenie, még ha csupán egy minimális,
azaz éjjeliőr-államét is. Ezzel az államok önrendelkezése csupán annyiban
csorbul, hogy jól meghatározott mértékben és csak bizonyos szinten és területeken,
tehát részben, önként lemondanak szuverenitásukról, vagyis kölcsönösen
korlátozzák szabadságukat, hogy cserébe garantált közjogi biztonságot nyerjenek.
Nem valamiféle, szerkezetét tekintve homogén világállamról van tehát szó –
melynek egyébként szintén vannak szószólói, az úgynevezett „globalisták”29,
akik, elvetve az egyén–állam analógiát, a közvetlen legitimációs individualizmus
híveiként nem helyeznének közbülső síkokat (a fennálló államokat) az
egyén és a világállam közé –, nem is valami világbirodalomról vagy szuperállamról.
Ugyanakkor viszont nem is a Kant által elképzelt laza, bármikor felmondható
államszövetségről: hiszen, mint már rámutattunk, az ennek keretében kötött
megállapodások jogszerű szavatolásához hiányoznának a megfelelő
intézmények; jóllehet átmeneti állapotként egy ilyen államszövetség nagyon
is elképzelhető és kívánatos. A folyamatos, lépésről lépésre megvalósuló
reformoknak viszont végül mégiscsak el kell vezetniük a világköztársasághoz,
amelyben horizontális és vertikális hatalommegosztás valósul meg: horizontálisan
az egyes államok törvényhozó, bírói és végrehajtó hatalma; vertikálisan a
szubszidiaritás és a föderalizmus. Miként Höffe is hangsúlyozza, a világköztársaság
megalapítása aligha történhet meg egyetlen jogi aktussal, és talán az egész
világot átölelő republika nem egyéb, mint a lassanként létrehozott jogi
alakzatok összessége.30 Mivel a világbéke elősegítésének jogi
kötelességéből (az egyén-állam analógia folytán) nem következhet, hogy
valamely állam ennek érdekében erőszakot gyakorol valamely másik államon,
ezért kizárt a háború mint a világbéke előmozdításának lehetősége
is.31 Általános alapelvnek tekinthető, hogy a fejlődés
mindenkori elért szintjét sohasem szabad veszélyeztetni, és békés, jól megfontolt
eszközöket kell alkalmazni.
Egyébként talán kevesen olvassák olyan alaposan Kant műveit, mint
a kiváló Kant-szakértő (és filológus) Georg Geismann; különben talán
gyakrabban kerülne legalább említésre és megfontolásra ama tény, hogy maga
Kant több helyen is beszél egy, a törvényes kényszer felhatalmazásával rendelkező
főhatalomnak alárendelt politikai közösség lehetőségéről,32
arról, hogy az önkéntes alapon szerveződő államok lassacskán, az
önkéntességen fokozatosan (folyvást ideiglenes és átmeneti népjogi állapotok
sora formájában) túllépve egészen lemondanának szuverenitásukról külpolitikai
ügyeik tekintetében. Geismann úgy érvel, hogy azok a helyek, ahol Kant a népjog
(vagy nemzetközi jog, Völkerrecht) terén is törvényhozásról és kényszerítő
hatalomról (Zwangsgewalt) beszél, túlságosan is számosak és
egyértelműek ahhoz, hogy ne lehessen róluk tudomást venni,33
noha inkább csak utalásoknak tekinthetők, és korántsem bizonyulnak perdöntőnek
(sőt, talán inkább az eddig járt út mellett szólnak). Annyi bizonyos,
hogy Kant semmiképp sem valamiféle egységes, homogén szerkezetű államként
(Einheitsstaat) képzelte el e történelmi fejlődés eredményét,
a világállamot, hanem szabadon szövetségre lépett népek olyan köztársaságaként,
amelyben „önigazgató”, államjogilag független és ennyiben szabad népek, mintegy
„autonóm régiók” vannak, vagyis a „világállami akarat-egységekké összekapcsolódott
egyes akarategységek ugyanakkor kollektív akaratot megtestesítő egységek
is”. Az önigazgatás mértéke oly nagy volna, hogy a világállamnak magának csupán
az „éjjeliőr-állam” feladata jutna, vagyis az, hogy a népek jogi értelemben
vett szabadságát egymás viszonylatában garantálja. Ilyenformán, állapítja
meg Geismann, ugyanúgy egy népszövetség állna az út végén, miként az elején,
tagjai szabadságának biztosítása céljával. Csakhogy az ilyen népszövetség
többé már nem provizórikus, ideiglenes, hanem peremptórius, végleges és univerzális
érvényű volna. A háború kitörésének végképp elejét vennék, a népek folyvást
kényes békéjéből örök világbéke válna.34 Lehet, hogy mégsem
kell eretneknek éreznünk magunkat, amikor, változatlanul „kantiánusnak” gondolva
magunkat, a világköztársaság dolgában (az említett szerzőkkel) Kanttal,
Kant ellenében érvelünk? Ha túlzás volna is talán azt állítani, hogy nyitott
kapukat döngetünk, mégis, meglehet, a világköztársaság gondolatával korántsem
távolodtunk el olyannyira a königsbergi professzor szellemiségétől, mint
első pillantásra tűnhetett.
1 Allen D. Rosen: Kant’s Theory of Justice. Cornell University
Press,London/Ithaca, 1993, vii.
2
Thomas Pogge: Kant’s Theory of Justice. Kant-Studien, 79, 4,407–33.
3
Otfried Höffe: Demokratie im Zeitalter der Globalisierung. Beck,München,
1999. Lásd még az e könyvről szóló konferencia anyagát tartalmazó tanulmánykötetet:
Stefan Gosepath – Jean-Christophe Merle(Hrsg.): Weltrepublik: Globalisierung
und Demokratie. Beck, München,2002, valamint Höffe könyvéről írott
ismertetésemet: Mérleg, 2002/2.,221–224.
4 Thomas W. Pogge: Realizing Rawls. Cornell
University Press, Ithaca,1989.
5 Charles Beitz: Political Theory and International
Relations. Princeton University Press, Princeton, 1979.
6 John Rawls: The Law of Peoples. Cambridge, Mass.
7
Vö. Otfried Höffe: Die Weltrepublik als Minimalstaat. In ReinhardMerkel –
Roland Wittmann (Hrsg.): ‘Zum ewigen Frieden’: Grundlagen,Aktualitäten und Aussichten einer Idee von Immanuel Kant, 156.
8
Otfried Höffe: Immanuel Kant Beck,
München, 1992, 210.
9
Georg Geismann: Kants Rechtslehre vom
Weltfrieden. Zeitschriftfür philosophische Forschung, 37
(1983), 363–388.
10 Ugyanakkor, mint Rosen rámutat, a természeti állapotnak
Kantszámára reális aspektusa is
van, hiszen mindazon „politika előtti” állapotban lévő társadalmi alakulatokban, ahol a
törvényes, az egyénekjogainak kikényszerítésére
alkalmas jogrend megalapítása még nemtörtént meg vagy összeomlott, valamint (részlegesen)
az államközi szférában ténylegesen
is a természeti állapot uralkodik. Vö. Rosen: i. m. 9.
11 Jogtan. Az erkölcsök metafizikája (EM).
Ford. Berényi Gábor. Gondolat, Budapest, 1991. A továbbiakban: JT.
12 Idézi Geismann: Kants Rechtslehre vom Weltfrieden. Id. kiad. 366.
13
Vö. Georg Geismann: Warum Kants Friedenslehre für die Praxistaugt und warum
die Friedenslehren von Fichte, Hegel und Marx schonin der Theorie nicht richtig
sind. Kritisches Jahrbuch der Philosophie, 1(1996), 37–51. Geismann
helyesen mutat rá arra is, hogy az untig ismételgetett vádak, amelyek szerint
Kantnál a jogi alany „atomisztikus” volna, vagy izolált individuumokat tételezne
fel, szintén nem állják meg ahelyüket, hiszen valójában univerzális, amennyiben
a valamennyi eszes lényt (az emberiséget
minden bizonnyal) magában foglaló világpolgári jogközösségre vonatkozik, és a minden egyes ilyen lényre kiterjedő
„célok birodalmát” tartja szem előtt.
14 Vö. Immanuel Kant: Ama
közönségesen használt szólásról, hogy ez talán igaz az elméletben, ám a gyakorlatban
mit sem ér. Ford. Mesterházi Miklós. In Kant: Történetfilozófiai
írások Ictus, 1997, 185.
15 Ugyanakkor Allen D. Rosen imént hivatkozott, fontos könyve (Kant’s Theory of Justice. Id.
kiad.) zárófejezetében („Justice and Social Welfare”,
173–218.) meggyőzően mutatja ki, hogy Kantot nem szabad az egyes állam, politikai közösség tekintetében a
minimális állam gondolkodói közé
sorolni. Az általános akarat fenntartásának feltétele gyanánt az államnak bizonyos mértékig gondoskodnia kell polgárai
(mint ezen akarat alkotórészei) alapvető, esetleg azon túlmenő jólétéről,
és ez szintén a priori jogi kötelességnek
tekintendő. Az egyes polgár ugyanis sohasem teheti maximájává, hogy önfenntartásáról ne gondoskodjék,
márpedig az általános akarat a polgárok akaratának összessége.
16 Ezért viszont értelmetlenség az állam elhalásáról
(Absterben desStaates)
beszélni, ahogyan Marxék vagy az anarchisták és más
társadalomutópiák képviselői
tették. Mivel „a joghoz a kényszer felhatalmazásakapcsolódik” (JT D. §, EM 327.), amelynek garantálására csakis az államképes,
a jog uralmát szavatoló közhatalom szükségszerűen tartozik hozzávalamennyi
jogrendszerhez.
17 Habermas
Kant örök-béke-tervezetéről: Kants Idee des ewigenFriedens – aus dem historischen Abstand von 200 Jahren.
In uő: DieEinbeziehung
des Anderen. Suhrkamp, Frankfurt
am Main, 1997, 192–236.; a nemzetközi
igazságosságról: uő: Die postnationale Konstellationund die Zukunft der
Demokratie. In Die postnationale Konstellation.Politische Essays. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 91–168.
18 Vö. Otfried Höffe: Die Weltrepublik als Minimalstaat.
Id. kiad. 163., valamint Geismann: i. m. 366–67.
19 A jelenleg elérhető
legkitűnőbb, legtartalmasabb kötet a témában: J. L. Holzgrefe – Robert O. Keohane: Humanitarian Intervention: Ethical, Legal and Political Dilemmas. Cambridge University Press,
2003; lásd még: Höffe: Demokratie im Zeitalter der Globalisierung. Id.
kiad. 393–398., valamint Walter Pfannkuche: Humanitäres Interventionsrecht.
In Gosepath – Merle: Weltrepublik. Id. kiad. 244–254.
20 Immanuel Kant: Az örök
békéről. In Történetfilozófiai írások. Id. kiad. 259.
21 Vö. pl. Thomas Pogge: Eine globale Rohstoffdividende.
In Christine Chwaszcza – Wolfgang Kersting (Hrsg.): Philosophie der internationalen Beziehungen. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1998,
325–362. Persze, Peter Singer híres cikkére (Famine, Affluence, and Morality.
Philosophy and Public Affairs, Vol. 1. No. 3., Spring/1972; 229–243., valamint in Charles
R. Beitz – Marshall Cohen – Thomas Scanlon et al. [eds.]: International Ethics. Princeton, 247–261.)
és Onora O’Neill az előzővel
azonos kötetben napvilágot látott tanulmányára (O’Neill, Onora: Lifeboot
Earth. In: Charles R. Beitz – Marshall Cohen – Thomas Scanlon et al. [eds.]: i. m. 262–281.) gondolva, igencsak vitatott, vajon a világ éhezőinek megsegítése
a kanti értelemben vett szigorú
jogi kötelességek vagy pedig pusztán az erénykötelességek körébe sorolható-e.
Ehhez lásd még pl. Höffe: Demokratie im Zeitalter der Globalisierung.
Id. kiad. 410., ill. 409–418.
22 A globális osztó igazságosság egyik nagy vitája
Rawls és egykoritanítványai között
zajlik: lehetséges és kívánatos-e a differencia-elv globális síkra való kiterjesztése? Létezik-e globális
„basic structure”? (Rawlsálláspontja
elutasító.) Lásd ehhez Beitz, Pogge és Rawls hivatkozottműveit, valamint Wolfgang Kersting: Weltfriedensordnung
und globaleGerechtigkeit. Kants
Konzeption eines vollständigen Rechtsfriedens unddie
gegenwärtige
politische Philosophie der internationalenBeziehungen.
In `Zum ewigen Frieden’: Grundlagen, Aktualitäten undAussichten einer Idee von Immanuel Kant, 72–212.
23 Az e nézettel szembeni kommunitárius bírálatokkal
szembe lehetszegezni, hogy az egyes államokban nem teljességgel különböző
emberekélnek: az emberi együttélés legalapvetőbb elvei mindenütt
azonosakVannak fundamentális, interkulturális jogi–eljárásjogi alapelvek.
Azokívül az államokat és népeiket nem lehet valamiféle organikus, autochtonegységeknek
tekinteni. Az idők során kialakult közösségeknek és pluralizmusnak pedig
kedvez a szubszidiáris–föderális szerkezet.
24 Mondjuk az „etnocentrizmus” vádjára és hasonlókra hivatkozva.
25 Például Kant: Ama közönségesen használt szólásról, hogy
ez talán igaz lehet az elméletben, ám a gyakorlatban mit sem ér. Id. kiad.
209.
26 A „Zwangsbefugnis”-ról nem lehet lemondani: a jog uralmát
biztosító legitim uralmat nem helyettesítheti semmiféle „erőegyensúly”,
„soft power” vagy „hálózati kormányzás”, jóllehet az utóbbi kettőnek
kisegítő szerepe lehet a világköztársaság politikai rendjében. Vö. Höffe:
Demokratie im Zeitalter der Globalisierung. Id. kiad. 267. skk.
27 Vö. Geismann: Kants Rechtslehre
vom Weltfrieden. Id. kiad. 382–384., különösen a 84. lábjegyzet;
Wolfgang Kersting: Wohlgeordnete Freiheit Frankfurt, 1993, 75., valamint Peter Koller: Frieden und Gerechtigkeit in einer geteilten
Welt. In Reinhard Merkel – Roland Wittmann (Hrsg.): ‘Zum ewigen
Frieden’: Grundlagen, Aktualitäten und Aussichten einer Idee von Immanuel Kant, 219, 221, 235. (Igaz, Koller,
megemlítve e lehetőséget, azután mégis inkább olyan
szupranacionális szervezetek hálózata mellett érvel,
melyek a globális igazságosság érvényesítése érdekében a beavatkozásra
és a kényszerre is felhatalmazással bírnak. Koller: i. m. 237., ill.
Koller: Soziale Rechte und globale Gerechtigkeit. In Gosepath – Merle: Weltrepublik Id. kiad.
208–219.)
28 Ez a megoldás Kant azon
empirikus ellenérvének is elveszi az élét, amely az egész glóbuszt
felölelő állam kormányozhatatlanságát állítja. Egyrészt az államok a közöttük
előforduló extrém méretkülönbségek ellenére (gondoljunk az
olyan törpeállamokra, mint Liechtenstein, szemben olyanokkal, mint az USA)
kormányozhatóaknak bizonyulnak, másrészt, a szubszidiaritás elve alapján,
olyan köztes, akár kontinentális méretű szupranacionális egységeket is
el lehet képzelni, amelyek megkönynyítik a világállamra háruló (amúgy
is korlátozott) feladatok ellátását. Vö. Höffe: Demokratie im
Zeitalter der Globalisierung. Id. kiad. 306.
29 Charles Beitz (lásd hivatkozott
művét); Christoph Horn: Philosophische Argumente für einen
Weltstaat. Allgemeine Zeitschrift für Philosophie, 21, 229–251.; Kai Nielsen: World Government, security and global justice. In
S. Luper-Foy (ed.): Problems of International Justice. Westview Press,
Boulder, Col., 1988, 263–282.
30 Höffe:
Die Weltrepublik als Minimalstaat. Id. kiad. 170.
31 Geismann:
Kants Rechtslehre vom Weltfrieden. Id. kiad. 380.
32 Kant: Ama közönségesen használt szólásról, hogy
ez talán igaz lehet az elméletben,
ám a gyakorlatban mit sem ér. Id. kiad. 209.;Gemeinspruch. Akad.
Ausgabe, Bd. 8., 311.
33 Geismann:
i. m. 382., 84. lábjegyzet. Lásd pl. Kant: Az emberiségegyetemes
történetének eszméje világpolgári szemszögből. In Történetfilozófiai írások. Id. kiad. 51.; Die Religion innerhalb der Grenzen
derblossten Vernunft. Akad. Ausgabe, de Gruyter, Berlin, 1968, Bd. 6., 34.(1 St. III.); Vorarbeiten zur Rechtslehre.
Akad. Ausgabe, Bd. 23., 352.skk.; Ama közönségesen használt szólásról... Id.
kiad. 209.
34 Geismann: Kants Rechtslehre vom Weltfrieden. Id. kiad. 383–384.