A fakultások vitája

VAJDA MIHÁLY

Megkísérlem összefoglalni, miként írja le Kant az egyetem  struktúráját.¹ Van a három magasabb fakultás, s az egyetlen al­ sóbb. A magasabbak a kormányzat törvényhozásának vannak  alárendelve, az alsóbb ezzel szemben az ész törvényhozásának.  Az, hogy a magasabb fakultások a kormányzat törvényhozásának  alárendeltek, Kant szerint sem jelenti azt, hogy azt, amit taníta­ nak, (formája és tartalma szerint) közvetlenül a kormányzat hatá­ rozná meg, mintegy a kormányzat írná elő. A kormányzat csak  azt a jogot tartja fenn magának, „hogy saját kezűleg szentesítse a  magasabb fakultások tanait. [...] Ám ha mindjárt szentesíti is a  tanokat, azokat mégsem ő (a kormányzat) tanítja; annyit akar  csupán, hogy az érintett fakultások bizonyos tanokat nyilvános  előadásban hirdessenek, míg az azokkal ellenkezőket a nyilvános  előadásból kirekesszék”.² A professzorok mégsem egyszerűen  csak literátorok (egyházi személyek, igazságügyi hivatalnokok  és orvosok), akik csupán a fennálló kormányzat céljait és elképzelése­ it képviselik. Minthogy azonban céljuk a közjó előmozdítása,  minthogy azt tanítják, ami a közösség számára hasznos – feltéve,  hogy eme feladatukat sikeresen teljesítik –, segítenek a kormány­ zatnak – erre vannak kötelezve –, hogy az a maga hatalmát zavar­ talanul fenntarthassa: a nép ugyanis, „mely is idiótákból áll”,³  „[...] legfőbb üdvét [...] nem a szabadságban látja, hanem termé­ szetes céljaiban, e három dologban tehát: hogy halála után üdvö­ züljön, embertársai közt élve a magáét közjogi törvények révén  biztonságban tudja, s végül, hogy a puszta életet fizikailag élvezni remélhesse (hogy jó egészségre és hosszú életre számíthasson tehát)”.⁴ A magasabbakhoz tartoznak tehát: a teológiai, a jogi és az orvosi fakultás: „Álljon bármiképp is a dolog az igazsággal.”⁵

A magasabbakkal ellentétben az alsóbb fakultás célja az igazság előmozdítása. „Igencsak kívánatos, hogy az egyetem tudós közösségéhez egy olyan fakultás is hozzátartozzék, melynek – tanaiban a kormányzat parancsolataitól független lévén – szabadságában áll nem ugyan a parancsolás, ám hogy mindent megítéljen, aminek csak a tudomány, azaz az igazság érdekéhez⁶ köze van; mert ily fakultás híján az igazság (kárára a kormányzatnak is) soha nem kerülne napvilágra, ám az ész természete szerint szabad, s hogy mit tartson igaznak, abban nem fogad el parancsokat (nem fogad el semmiféle credét szabad credo helyett).”⁷

A hasznos tudásnak az igaz tudással való szembeállítása természetesen nem jelenti azt, hogy a hasznos tudás igazsága a tudósi rend szempontjából is közömbös lenne. Az a, már idézett felfogás ugyanis, hogy a hasznosat támogatjuk, „álljon bármiképp is a dolog az igazsággal”, csak a kormányzaté lehet; de ha ez utóbbi kellően okos, akkor ő is azt akarja, hogy a számára hasznos egyben igaz is legyen, még ha a „teljes igazságot” nem is kívánja a legszélesebb nyilvánosság számára is elérhetővé tenni. A magasabb fakultások képviselőinek azonban el kell (vagy legalábbis el kellene) fogadniuk az alsóbb kontrollját. „A három magasabb fakultás tekintetében ő [az alsóbb fakultás – V. M.] az ellenőrzésükre szolgál, s épp azért lehet hasznukra, mert az igazságon múlik minden (az egyáltalában vett tudományosságnak e lényegi és legelső föltételén); míg a hasznosság, mellyel a magasabb fakultások a kormányzat szolgálatában állva kecsegtetnek, csak másodrendű mozzanat. [...] A filozófiai fakultás tehát bármely tan igazságát vizsgálatnak vetheti alá.”⁸ Mint már hallottuk, végső soron a tudásnak az igazság szempontjából való ellenőrzése a kormányzat szempontjából is hasznos: „[...] ha az igazságról van szó [...] lennie kell egy ellenzéki pártnak (baloldalnak) is, s annak padsorában a filozófiai fakultás ül, mert szigorú vizsgálódásai és ellenvetései híján a tekintetben, mi lehet áldásos, és mi hátrányos számára, a kormányzat sem okulhatna kellőképp”.⁹ A teológiai és a filozófiai fakultás viszonyának példáján Kant elmagyarázza ugyanis, hogyan is áll a dolog azokkal az – állítólag hasznos – bibliai tanokkal, amelyek nem állják ki az igazság próbáját. „Az írás ama helyeit, melyek bizonyos, szentnek mondott, ám az ész minden felfogóerejét (még a gyakorlati észét is) meghaladó elméleti tanokat foglalnak magukban, szabad a gyakorlati ész javára magyaráznunk, ellenben  nemcsak szabad, de így is kell magyaráznunk azokat a helyeket,  ahol a gyakorlati ésszel ellenkező tételekre találunk.”¹⁰

Már csak azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy miért éppen  az a fakultás az alsóbb, amely egészen szabadon, a hatalom paran­ csait tekintetbe nem véve, az igazságot kell hogy kutassa, s megfele­ lő körülmények között képes is erre. „Hogy azonban e fakultást,  feledvén (a szabadság) fölényét, mégis alsóbbnak mondják, annak  oka az emberi természetben föllelhető: hogy tudniillik aki parancsol,  még ha valaki másnak alázatos szolgája is, előkelőbbnek képzeli  magát annál, aki, bár szabad, nem parancsolhat senkinek.”¹¹

Hát így áll a dolog. A kanti dualizmus ideális esetben az egye­ temek struktúrájában is visszatükröződik. Kant azonban politikai­ lag a legcsekélyebb mértékben sem naiv. Egészen pontosan tudja,  hogy a kormányzatot az igazság egyáltalában nem, s a közjó is  csak annyiban érdekli, amennyiben „segélyével a nép fölött a  legerősebb és legtartósabb befolyásra tehet szert”.¹² Kant szeretne  az egyetemeken egyszerűen menedékhelyet találni az igazság  birodalma számára, még ha tisztában van is azzal, hogy a tudósok  is emberek, akik – többnyire maguk is alázatos szolgák ugyan – a  legjobban parancsolni szeretnek. A tudósok is emberek, s az em­ berek két, egymástól különböző birodalom alattvalói. „Az ember  rendeltetése két egészen különböző világra szól, az érzékek és az  értelem birodalmára, e földi világra tehát, ám még egy másik  világra is, melyet nem ismerünk – az erkölcsök birodalmára.”¹³ Ez  utóbbi mondatok azonban nem magától a Mestertől valók; az első  szakasz utolsó függeléke, a „Függelék a tiszta vallási misztikáról”,  nem más, mint Carol Arnold Willmans levele Kanthoz; ebben a  levélben szerzője megpróbálja összefoglalni a kanti tanokat, s a  végén hozzáteszi ehhez: „Idáig jutottam, tiszteletre méltó Atyám,  írásainak tanulmányozásában, midőn megismerkedtem azoknak  az embereknek az osztályával, kiket szeparatistáknak hívnak, kik  azonban önmagukat misztikusoknak nevezik, s akiknek körében  csaknem szó szerint az Ön tanainak gyakorlatára leltem.”¹⁴ Igaz,  Kant egy ironikus megjegyzés kíséretében idézi a levelet, mely így  hangzik: „Amit alább, engedelmének a birtokában, s elhagyva az  udvariasság diktálta bevezető és záró fordulatokat, közlendő va­ gyok, egy fiatalembernek a disszertációjához – De similitudine  inter Mysticismum purum et Kantianam religionis doctrinam,  auctore CAROL. ARNOLD. WILLMANS, Bielefelda–Guestphalo,  Halis Saxonum 1797 – mellékelt leveléből való, mely a magát ma  az orvosi tudományoknak szentelő ifjút olyasvalakinek mutatja, kitől a tudomány más szakaiban is sokat várhatni még. Amúgy  evvel a szóban forgó hasonlóságot a magam elgondolása és az  övé között még nem föltétlenül szándékozom megvallani.”¹⁵ Nem föltétlenül, valamiképpen azonban mégis ez a szándéka.¹⁶ Ha a  szöveg nagyon ellenére lett volna, akkor bizonyára még csak nem  is említette volna meg, nemhogy teljes egészében idézné. A levél­ ből mindenfajta köntörfalazás nélkül az következik, hogy az igaz­ sággal nem olyan egyszerű a dolog. Vannak ugyanis érzéki és  értelmi igazságok, melyeknek segítségével az ember kiismeri ma­ gát a természetben, a külső dolgok világában, és élni képes a  világban. „Ám mi is az élet? A test világon való létezésének és a  külső dolgokhoz való viszonyának fizikai elismerése; azáltal él,  hogy külső dolgokra reagál, azokat a maga világának tekinti, és a  maga szándéka szerint használja föl, anélkül, hogy a továbbiakban  lényegükkel törődnék. Külső dolgok híján a szóban forgó test nem  volna eleven test, és a test cselekvőképessége híján a külső dolgok  nem alkotnák az ő világát.”¹⁷ A test e reakcióképessége a külső  dolgokat illető valamifajta „tudás” nélkül lehetetlen lenne. Ennek a  tudásnak azonban semmi köze sincsen az arisztotelészi értelem­ ben vett igazsághoz. Ez a tudás még valamifajta állati tudás, „igaz­ sága” pedig valami teljesen pragmatikus. A jelenségek ismerete  azonban már valami egyértelműen emberi tudás, melynek eseté­ ben már beszélhetünk igazságról és nem-igazságról. Ezek az isme­ retek az értelem produktumai. „Ugyanígy áll a helyzet az érte­ lemmel”¹⁸ – folytatja Willmans. „Csak a külső dolgokkal való öszszetalálkozása által keletkezik ez az ő saját világa; külső dolgok  híján halott volna – értelem híján azonban nem volnának képze­ tek, azok híján pedig nem volna ez a világ, az ő világa; ahogy más  értelemmel egy más világ volna a helyén, amint azt az eszelősök  példája mutatja.”¹⁹

Vajon ezeket az értelmi igazságokat, melyek ugyan feltétele­ sek, az élet szempontjából azonban feltétlenül hasznosak, sőt  nélkülözhetetlenek, vajon ezeket a jelenségekre vonatkozó igaz­ ságokat a filozófiai vagy éppenséggel a magasabb fakultásokon  kell oktatni? Kant nem teszi fel a kérdést ebben a formában. De  megkülönböztet a filozófiai fakultáson belül két osztályt, „az egyik a történeti ismereteké (hová a történelem, a földrajz, a tudós  nyelvismeret és a humaniórák tartoznak mindazzal egyetemben,  amit a természetrajz tapasztalati tudományai nyújtanak), a másik a  tiszta észismereteké (a tiszta matematikáé és tiszta filozófiáé, a  természet és az erkölcsök metafizikájáé), s rá tartozik a tudomá­ nyosság két felének kölcsönös egymásra vonatkoztatottsága is. E  fakultás ennélfogva átfogja az emberi tudás minden részét (törté­ netileg a magasabb fakultásokat is következésképp), csak éppen  nem úgy bánik velük mind, mintha vizsgálódásának és kritikájának  tartalmát alkotnák (nem ekként tekint tudniillik a magasabb fakul­ tások tanaira és parancsolataira), hanem, a tudományok javát  tartva szem előtt, vizsgálódásának és kritikájának tárgyává teszi  őket”.²⁰ Ez az egész mű egyetlen helye, ahol Kant ilyenfajta törté­ nelmi ismeretekről beszél, s úgy tesz, mintha minden további  nélkül világos lenne, hogy ezeknek esetében is – ellentétben min­ denekelőtt a bibliai teológiával – az igazságra menne ki a játék:  hiszen ezeket az ismereteket is a filozófiai fakultásnak kell taníta­ nia. Ezen a ponton mutatkozik meg a hasznos és az igaz tudás  szembeállításának problematikus volta. Sőt, még egy lépéssel  továbbmennék, s azt mondanám, hogy itt derül ki, mennyire tart­ hatatlan az a beállítódás, mely szerint a tudás tradicionális elemé­ nek semmi köze sincs az igazsághoz, a felvilágosodásnak ez a  tipikus beállítódása, amelyet Kant – még akkor is, ha úgy véli,  hogy ez a tudás is nagyon hasznos lehet ²¹ – száz százalékig oszt.  Még ha feltételezzük is, hogy a tiszta észismeretek (azaz a mate­ matika és a logika – hogy van-e még manapság is olyan, aki a  tiszta filozófiát, a természet és az erkölcsök metafizikáját tiszta  észismeretnek akarja tekinteni, az több, mint kérdéses) semmit  nem tartalmaznak, amit csupán a hagyomány szentesít, annyit  kénytelenek vagyunk belátni, hogy általában az emberi tudás ese­ tében a hagyomány alapvető szerepet játszik (lásd a kései  Wittgenstein álláspontját A bizonyosságról-ban).

A fakultások vitája három különböző dolgozatot tartalmaz,  amelyeket Kant utólag egyesített. Az a szakasz, amely vitán felül a  legtisztábban mutatja Kant felfogását a hagyomány és az igazság  viszonyáról, az első, melynek címe A filozófiai és teológiai fakultás  vitája. A biblikus teológia a hagyományhoz (a Biblia szövegéhez)  kötődik, ezzel szemben a filozófus észelvekből vezeti le a morál  igazságát: az erkölcsi állítások érvényességének a vallási hagyo­ mányhoz és egyáltalában a hagyományhoz semmi köze sincsen.  Az erkölcs törvényeit a zsidó – keresztény hagyománnyal megala­ pozni nem, legföljebb, hogy a nép számára is érthetővé tegyük őket, illusztrálni lehet a Biblia szövegével. A vallás érvényességét  (az Istenben való hitet) a morális törvény érvényességéből kell  logikai szükségszerűséggel levezetnünk, nem pedig fordítva.²² Ezt  azért fontos hangsúlyoznunk, mert Kant, mindenekelőtt a francia  felvilágosodással ellentétben, nem akarja a vallás érvényességét  vitatni, csakhogy a hagyomány helyett az ész segítségével akarja  megalapozni azt. Tehát a tradicionális tudást is mintegy racionali­ zálni akarja, s éppen ezáltal lesz a modem tudás-felfogás igazi  megalapozójává. Az emberi tudás igazságát illetően végső soron  csakis az ész játszhatja a döntőbíró szerepét; ez azonban Kant  szemében semmiképpen sem jelenti azt, hogy fel kellene számol­ nunk a tradicionális, az empíriára, a tapasztalatra alapozott tudást:  nem, csupán újból, s ezúttal racionálisan meg kell alapoznunk.  Kantnak azért volt valami sejtelme arról, hogy ez az újraalapozás,  nevezetesen egész hagyományos európai kultúránk racionalizálása  tévútra, éppenséggel az igazságnak a hasznossággal való azonosí­ tásához vezethet. Ez a sejtés a mű második részében jelentkezik,  amely A filozófiai és jogi fakultás vitája címet viseli, ott, ahol a  francia forradalomról van szó, s Kant arról beszél, hogy a forrada­ lom során az eszményi, az észből levezett jogszerű összeütközésbe  kerülhet, vagy már éppenséggel került is az empirikus valósággal.  Az egyik oldalon a nézők kedélyének elragadtatottsága – „minden  nézőjének [...] kedélyében a részvételnek oly vágyára lel, mely  majdhogynem az elragadtatottsággal határos”²³ –, a másikon az a  tudat, hogy a forradalmat „meglehet, oly sok nyomorúság s  szörnytett borítja el, hogy ily áron érett gondolkodású ember, ha  másodjára vállalkozva rá²⁴ sikerrel bevégezni remélhetné is, nem  döntene e kísérlet kockáztatása mellett”.²⁵ Az észelvekből levezet­ hető természetjog és a belőle következő republikánus alkotmány  érvényességét a történelem véletlen empirikus adottságai nem  cáfolhatják meg: „[...] ha a cél, mely után e fejlemény során áhí­ toztak, nem volna most sem elérhető, ha végül elbuknék ama nép  forradalma vagy alkotmányának változtatása, avagy ha némi idő  multán mégiscsak visszazökkenne minden a korábbi kerékvágásba  [...], e filozófiai előrejelzés a hatályából mit sem veszítene”.²⁶

Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról-jában elvég­ zett elemzése Kant számára semmiféle bizonyító erővel nem ren­ delkezett volna (hogy olvasta-e a könyvet, nem tudom). Kant sze­ mében az észelvek erősebbek a hagyománynál, Burke egész érve­ lése ezzel szemben azon a felfogáson alapul, hogy az emberi ész  konstrukciói, legyenek bármilyen „racionálisak” is, tehetetlenek a  hagyománnyal szemben. Kant után néhány évtizeddel voltak már  olyan nagy gondolkodók, akik világosan látták a hagyományokat  semmisnek tekintő felvilágosodás árnyoldalait. Talán azért, mert  látták már, vagy legalábbis sejtették az „igazság” hagyományok  feletti győzelmének eredményét. Láthatták már, hogy „a szabad­ sággal felruházott lény”, ha már megszabadult a hagyományok  jármától, Kant felfogásával ellentétben beéri pusztán az élet olyan  kellemetességeinek élvezetével, amelyekben akár mások segítsé­ gével is részesülhet; számára nem az elv a fontos, melynek alapján  azokat megszerezheti.²⁷ Ahogy mondottam, Kant – minden elragadtatottsága ellenére is – túl okos volt ahhoz, hogy ne sejtette  volna a kibontakozó modernitás belső ellentmondásait, különösen  a francia forradalom nyomorúságai és szörnytettei közepette. Az  elv és a jólét viszonyáról a következőket mondja: „A jólétnek [...]  nincsen elve, sem annak a számára, aki elnyeri, sem annak, aki  osztogatja (hisz az egyiknek ez, a másiknak az számít): mert itt az  dönt, ami az akaratban anyagi, ez pedig empirikus, és alkalmatlan  rá, hogy egy szabály általánossága alá foglaljuk. Egy szabadsággal  fölruházott lénynek ilyen formán, épp annak tudatában, ami őt az  oktalan állattól előnyére megkülönbözteti, akaratának formális  elve alapján szabad és kell a nép számára, melyhez tartozik, épp  azt a kormányzatot megkövetelnie, melyben a nép maga is tör­ vényhozó: azaz a törvényeknek engedelmességgel tartozó embe­ rek joga előbbre való a jólétet illető tekinteteknél, oly szentség,  amely minden ár (a hasznosság minden ára) fölött áll, és amelyhez  egyetlen – mégoly jótékony – kormányzat sem nyúlhat.”²⁸ Eddig  Kant az igazságot észelvekből vezette le. De folytatja: „E jog  azonban mindenkor eszme csupán, s kivitelét eszközeinek a mora­ litással való összhangja korlátozza föltételként, melyet egyetlen  nép sem hághat át; nem hozhatja el forradalom, mely mindenkor jogtalan. Az autokratikus uralom, s mégis köztársasági, azaz a republikanizmus szellemében fogant és azzal hasonszabályú kor­mányzás az, ami a népet állapotával megbékültté teszi.”²⁹ Republikanizmus, de nem demokrácia. Ha már egyszer a nép  nem akarja belátni, hogy a szabadság elvek nélkül nem szabadság.³⁰

A két gondolkodó, akik szemem előtt lebegnek, s akik a felvilágoso­ dásnak, az egyetlen és egyedüli észigazságban való hit végső alakjá­ nak ellentmondásait már látni tudták: Kierkegaard és Nietzsche.

Egy érdekes lábjegyzetet szeretnék még idézni és elemezni,  amely a kanti ész-gondolat problematikus voltát igen pregnánsan  mutatja. Egy helyen, ahol amellett szeretne érveket felsorakoztat­ ni, hogy a morális törvény előbbre való a Biblia szent szövegeinél,  melyek állítólag a kinyilatkoztatáson alapulnak, azt mondja Kant,  hogy az ember sohasem tudhatja, hogy vajon Isten-e az, aki hozzá  beszél: „[...] hogy akinek hangját hallani véli, aligha lehet Isten,  arról némely esetekben meggyőződhet az ember: mert ha amit  a hang parancsol, ellenkezik a morális törvénnyel, akkor legyen bár  mégoly fenséges is a jelenés, tűnjék föl bár mégannyira a termé­ szet fölött állónak – mégis káprázatnak kell őt tartanunk”.³¹ Ehhez a  lábjegyzet: „Példaként szolgálhat amaz áldozat mítosza, melyet  Ábrahám akart hozni isteni parancsra, levágni és elégetni akarván  egyetlen fiát (szegény gyermeket, aki gyanútlanságában maga  gyűjtötte hozzá a fát). Az állítólagos isteni hangnak Ábrahám ek­ ként kellett volna hogy feleljen: »hogy szerelmetes fiamat nem  szabad megölnöm, az egészen bizonyos, ám hogy Te, aki megje­ lentél nekem, Isten vagy-e, abban biztos nem vagyok, s felőle meg  sem bizonyosodhatnám, még ha hangod a (látható) égből dörög is  le rám«.”³² Ha csak egyetlenfajta igazság létezik, nevezetesen az  észigazság, s a vallási tudás mégis érvényes tudás, akkor nincsen  más út, mint hogy a vallást egyszerűen a morális törvényből ve­ zessük le. Ha azonban a magasabb tudásnak más forrásai is van­ nak,³³ ha a modernitásnak az a meggyőződése, hogy világunk  egységes és ésszerű, problematikusnak bizonyul, akkor már nem  ilyen egyszerű a dolog. Bizonyára nem véletlen, hogy Kierkegaard  ennek az Ábrahám áldozatáról szóló mítosznak egy egész művet  szentel (Félelem és reszketés). Nem azt akarja állítani, hogy min­ den istenhívőnek követnie kell Isten szörnyűséges parancsát. Csak  azt akarja megmutatni, milyen óriási volt Ábrahám rizikója: éppen  mert nem tudhatta, hogy valóban Isten hangját hallja-e, döntésé­ nek és alkalmasint tettének teljes felelősségét magára kellett ven­ nie, azt kellett kockáztatnia, hogy megeshet: nem a hit lovagja ő,  hanem kegyetlen, megszállott gyilkos. Mindig vannak világunkban  pillanatok, amikor semmi és senki sem segíthet nekünk, amikor  cselekedetünkért vagy éppen nem-cselekvésünkért teljes egészében egyedül mi magunk vagyunk felelősek. Ábrahám története azért  olyan faszcináló, azért kitörölhetetlen és alapvető része európai  kultúránknak, mert minden másnál erőteljesebben mutatja: az ész  egyáltalán nem mindenható. Nem söpörhetjük félre ezt a mítoszt  egy gondtalan kézmozdulattal.

Nos, mi köze mindennek korunk egyeteméhez? Vajon korunk  alaptendenciája, mely szerint a hasznos az egyedül ésszerű, ennél­ fogva teljesen felesleges, hogy a filozófiai fakultás a magasabb  fakultások tanait felülvizsgálja, Kantot támasztja-e alá, aki az ész  törvényhozását akarta védelmezni a kormányzat törvényhozásával  szemben? Attól félek, hogy éppen az ellenkezője áll. A hagyomá­ nyoknak az ész nevében történő félresöprése csak ahhoz vezethet – ez az, amit Nietzsche már olyan világosan látott –, hogy a hasz­ nos nihilista uralmát segítjük elő. Egyedül a szó szűkebb értelmé­ ben vett kultúra, valami, ami megőrzi és továbbalakítja a hagyo­ mányokat, képes talán még az ésszerű hasznosság sivár világával  szembehelyezkedni. Azt szeretném remélni, hogy az egyetem  továbbra sem csak eszes szakembereket képez, hanem az embe­ rek egy olyan csoportját is ki akarja és ki tudja képezni, akik az  önmagában ésszerűtlen, mert haszontalan hordozói. Természete­ sen éppen ez a cél lebegett Kant szemei előtt is. Manapság azon­ ban az ésszerűség és a hasznosság szembeállítása csak a hasznos­ ság szószólóinak segít. Amit a hasznossággal szembeállíthatunk,  az éppenséggel valamifajta ésszerűtlenség: egy olyan világ, ahol a  haszontalan – a szépség és a nyugalom – (is) uralkodik.

 

¹ Immanuel Kant: A fakultások vitája. In uő: Történetfilozófiai írások. Ictus, 1997.

² I. m. 349.

³ I. m. 348.

⁴ I. m. 361.

⁵ I. m. 349.

⁶ Az én kiemelésem – V. M.

⁷ I. m. 350.

⁸1. m. 359. sk.

⁹ I. m. 367.

¹⁰   I. m. 372.

¹¹ I m 350.

¹² I. m. 349

¹³ I. m. 409.

¹⁴ I. m. 413.

¹⁵   I. m. 408.

¹⁶   Kant elhatárolódását Willmanstól véleményem szerint mindenek­ előtt azzal magyarázhatjuk, hogy Willmans azonosítja Kant tanait a szeparatistákéval-misztikusokéval. Kant és a miszticizmus témáját itt sajnos nem tárgyalhatom.

¹⁷   I. m. 410.

¹⁸   Ez a mondat sajnos kimaradt a magyar fordításból. „Ebenso mit dem Verstande.” Lásd: Der Streit der Fakultäten. In Immanuel Kants Werke in acht Büchern (Hrsg. von Dr. Hugo Renner). Weichert, Berlin, o. J., Achtes Buch, 54.

¹⁹ Kant: A fakultások vitája. Id. kiad. 410.

²⁰ I. m. 359. sk.

²¹   „Hogy e könyv [a Szent Könyvről van szó – V. M.] a vélemények minden változásával dacolva még sokáig tekintélynek örvendjen, azért a kormányzat bölcsessége szavatol, hisz ez az állam népének békéje és nyugalma okán nagyon is érdekében áll.” I. m. 406.

²² Ezt Kant A vallás a puszta ész határain belül című könyvében igen  plasztikusan fogalmazza meg: „Ha [...] a morális törvények legszigorúbb  követése gondolható a legfőbb Jó (mint cél) előidézésének okaként, akkor –  mivel az embernek nem áll tehetségében a világban való boldogságot az  arra való érdemesség arányában megvalósítania – fel kell tenni egy min­ denható morális lényt a világ uraként, aki gondoskodik erről; a morál tehát  elmaradhatatlanul a valláshoz vezet.” In Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Ford. Vidrányi Katalin. Gondolat, Budapest, 1974,  139.

²³   A fakultások vitája. Id. kiad. 422.

²⁴   A forradalom ugyanis tán győz, tán elbukik. Uo.

²⁵   Uo.

²⁶   I. m. 426.

²⁷ Lásd i. m. 424.

²⁸ Uo. A fordításon alakítottam – V. M.

²⁹ Uo.

³⁰ Lásd ezzel összefüggésben írásomat: A politika dicsősége és hanyatlása. In Dénes Iván Zoltán (szerk.): A szabadság értelme – az értelem

szabadsága. Filozófiai és eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum,  Budapest, 2004, 384–398.

³¹   Kant: i. m. 401.

³²   Uo.

³³   Max Scheler például Probleme der Soziologie des Wissens című munkájában a magasabb tudás három fajtáját különbözteti meg: a vallási, a metafizikai és a technikai–tudományos tudást. Max Scheler: Die Wissensformen und die Gesellschaft. Francke, Bern/München, 1980, 81.