Kellék
filozófiai folyóirat

    folyóiratok   » Kellék
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 23. szám, 2003 ( „Szövegek és körülmények”) »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bretter György nyelvfilozófiája

Bretter György nyelvfilozófiája

Kísérlet rekonstrukcióra

EGYED PÉTER

A kolozsvári gondolkodó – abszolút meggyőződésem szerint –fogalomalkotásának, argumentációs eljárásainak módszertaniközéppontjába állította a nyelvet, a nyelvi kérdést, a nyelvfilozófiát – ez utóbbi kifejezéssel azonban nagyon visszafogottan kellbánni. A ő nyelvfilozófiája nem egy hagyományos értelembenfelfogott akadémikus nyelvfilozófia volt, hanem az ember társadalmi létével kölcsönösen egyértelmű összefüggésben álló objektivációs rendszer. Ezt így látta Wilhelm Dilthey, Ernst Cassirer,Lukács György és mások is, a sajátos azonban az, ahogyanBretter a nyelvet valamilyen problémamegnyilvánító összefüggésrendszerként láttatta és a nyelvi jelenségeket ennek megfelelőenelemezte. A nyelv egyféle tapasztalatiság a társadalommal kapcsolatban, s ebben a felfogásban egy szabályos fenomenológiaielképzelés él és munkál. Ilyen jellegű írásai összefüggő egészetképeznek, s e hipotézis demonstrációjául elégségesnek vélem azegyes írásokban1 megtalálható azonos érvek létét, természetesenezek más és más rendszerösszefüggésekben tűnnek fel. Az elemzésben nyilván figyelembe kell vennem a kronologikus viszonyokat, ezek azonban előképzik a koncepció terjedelmesebb tartalmistruktúráját. Ugyanakkor annak is tudatában kell lennünk, hogy a korszak terminológiáját – amely persze egy gondolkodási rendszer is – nem lehet „felülvizsgálni” még más nyelvi elképzelésekfelől sem; és furcsa értelmező helyzetben van az, aki „úgy voltbenne, hogy nem volt benne” (gondolatilag, persze), most megmár teljesen másként látja a nyelvi kérdést. Némi könnyebbségetpersze az jelent, hogy mindig is a szemiotikai instrumentáriumbiztosította számára az alapvető perspektívát.

A korszak uralkodó szemléletmódja a nyelvben, nyelviségbenfelépítményi elemet látott, ezen túl persze sokkal alkalmasabb –ámde üresebb, tisztán formális – szemléletmód volt az, amelyikabból indult ki, hogy a nyelv a mítoszhoz, hagyományhoz, kultúrához hasonlatosan – társadalmi objektiváció. Bretter számára atársadalmiság (közege) következmény, ugyanakkor eredet. Egyindividuális gesztusban keletkezik, egy ez típusú rámutatásban –mely rámutatás a modern empirizmus (Bertrand Russell) szerintaz egyetlen valóság-garancia. Ugyanakkor önmagunknak ez aper se definíciója megnevez egy másikat (Te), egyben kijelöli aviszonymóduszt is, az azt, ahogyan – ebben pedig benne kelllennie a Másik akarásának is. Ennélfogva nincs társadalmiságerkölcsi involvement nélkül. Meglehetősen kantiánus jellegű öszszefüggés ez, azonban azon a módon, ahogy Bretter mindig isfelvezette a demonstrációit: soha nem idézetekkel, dogmatikusan,hanem mindig egy autonóm gondolkodási alakzatban, mert számára akár ismert gondolati összefüggések is csak így voltak érvényesek. Erősen platonizáló gondolati megformálásban jön létreez a társadalmiság: „9. A megkülönböztetés: szükséglet. Egyviszony kifejezése: ez a viszony társadalmi. Benne van a fennmaradásnak a célszerű tevékenységben kifejezett szükséglete. Ám amegkülönböztetés: erkölcsi mozzanat. Én és Te között egy viszony van. Ez a harmadik: a Harmadik. A társadalmiság. Nyelviformában ez a viszony csak akkor jön létre, ha magamra mutatok. Gesztusomban erkölcsi tény van: ebben a viszonyban kelllennem.”2

A társadalom konkrét totalitás, amely az erkölcs számára normákat állapít meg – ez az a „totalizáló” fogalomhasználat,amelyben a leginkább felfedezhetjük a hegeliánus–marxista örökséget és fogalomhasználatot. Ez a totalizációs mozgás azonbanvégeredmény, amely objektivációként valóban egy absztrakt viszonyrendszerként szembesül a módszertanilag elvont egyénnel,amely aztán megfogalmazza benne tartalmait. Ezek a tartalmak –ha az erkölcsi szféra realitását tekintjük, valóban a nem és igen,szabályok elutasítása és elfogadása formájában fogalmazódnakmeg, és valóban a nyelvben. A filozófiában ez egy nagyon régihagyományra visszavezethető álláspont, amelynek valóságosságátés jogosultságát voltaképpen csak Friedrich Nietzsche vonta kétségbe, aki a Minden érték átértékelésének számos helyén aztfogalmazta meg, hogy ami a voltaképpeni állítás az emberi folyamatról, az az egyneműsítő és kiegyenlítő nyelven kívül van,valamilyen, az alanyi bensőségességet hangosító valóság, amiállítmányokra kényszerít, a maga bőségét azonban nem meríthetiki, ezért az állítások nem szükségszerűen hamisak, hanem sokkalinkább elégtelenek. A filozófiának az a régebbi hagyománya azonban, amelyre céloztunk, azt mondja, hogy minden létezés (VAN-ás)nyelvi kérdés, és a retorizáltság összefüggésében szembesülünk,találkozunk vele. Ez a hagyomány Arisztotelésztől származik, akiezt elsősorban a sok szempontból igen talányos Retorikában fogalmazza meg.3 A Metafizika és az Organon bizonyos helyein isazzal az elképzelésével találkozunk, hogy az ontológiai kérdésekbizonyos mértékben nyelvi kérdések, lévén a szubzisztencia kijelentésfüggvény. Ezeket a megállapításokat szemmel kell tartani A„sellő” mint alany sokkal bonyolultabb elemzéseinél is.

A társadalom önmagában is egy normatív viszonyt létesít,„tartalmasítja” az embert, aki profiljával „visszaírja” magát a társadalomba. Ennek a viszonynak mértékszerűen beszabályozottösszefüggésnek kell lennie, és ez a norma. Evidencia, hogy enormatív viszonynak nyelvi realitása van, a szubjektivitás a nyelvirealitás. Teljes mértékben a megnevezésem (nevem) vagyok. Aszubjektum egy szabályrendszerben, normatív összefüggésbentalálja fel magát, ennek a szabályozórendszernek alaki formát a„nem” ad, ez világítja át és ez emeli ki, mutatja fel az „igen”-t.„17. Az erkölcsi perspektíva nyelvi tény. Negatív: mert nincslétezése, de mint nyelvi tény mégis létezik, és ebben a létezésbenaz egyetlen tartalmi elem: a tiltakozás. 18. A normákra mondottnem: az elvont erkölcsi mozzanat pozitív tartalma. De ez a pozitivitás nyelvi eredetű.”4 Itt kell megjegyeznünk, hogy más, a következendőkben idézendő tanulmányaiban, nyelvi elemzéseibenBretter konkretizálta is ezeket az elképzeléseit, elemzései azonban nem esetiek, hanem morfologikusan illeszkednek ezekhez azelképzelésekhez. Csupán csak arra a furcsa tényre figyelmeztetek, hogy ezekre az összefüggésekre sem figyelt fel soha senki.

A „nem” csak úgy mondható ki, ahogy egy meghatározottnyelvi közlés megfogalmazható – hangsúlyozza Bretter, és anyelvben többféle kimondandó belső elkülönböződés van, példáula nemzedéki, avagy éppen a nemzetiségi. A nemzedéki nyelvpéldául a stratégiai önmegfogalmazás nyelve, s ilyen értelemben– mint tartalmas eszmény – erkölcsi mozzanatot érvényesít anyelvben, ha a szabadság reális korlátait-határait fogalmazza meg – hangsúlyozza a Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről címűtanulmányában. Persze lehetséges megmaradni a primer nyelvnél, nem eljutni a második nyelvhez, amely – s itt jön a kulcs – aszabadság nyelve, a valódiság, a lényeg, az autenticitás nyelve.Ennek a nyelvnek a használata természetesen szembesül a társadalmi intézmények állásfoglalásával – persze van ennek valamelyes köze a hetvenes évek romániai nemzedéki realitásaihoz,azonban ez vitathatatlanul az európai modernitás sajátos problematikája, s talán a német romantika nyelvi eszményei fejezik ki alegjobban, a das Junge Deutschland mozgalma, a Sturm undDrang nyelvi programja. A klasszikus humanista nyelveszménnyelszemben, amely a nép-nemzet evolúciójához kapcsolja a nyelvfejlődését, s amelynek olyan garanciái vannak, mint a néplelketharmonikusan képviselő folklór, ez utóbbi elképzelés szerint anyelv evolúciója kemény belső ellentmondásossággal írható le,amely a maga során a társadalom belső kollízióival függ össze.Bretter bizonyos empirikus kutatásokat is végzett, amelyek nyelvszociológiai tényszerűségét a következőképpen írta le: „A társadalmiság nyelve a kisközösségben a közvetlen tagadás nyelvévéválik s mint ilyen fellazítja az első nyelvet is. A fellazulás azt jelenti, hogy a negativitás értelmetlenné teszi a kisközösségek hagyományos szókészletének azokat az elemeit, amelyek pozitívpragmatikus tartalomra fordítják le a második nyelv általánoskifejezéseit. Az eredmény? Az első nyelv tartalmatlanságaitól valóelszakadás, és törekvés a második nyelv pozitív megalapozására,vagyis tartalmas kifejezések bevezetésére ebbe a második nyelvbe.”5 Azaz: a nyelv a nyelvfilozófia hagyományos egységes, totalizáló értelmében immár elméletileg kezelhetetlen fikcióvá változott, annak idején ezt leginkább Dell Hymes-nak a beszélés néprajzával, valamint Dennis Lawtonnak a Basil Bernstein nézeteit iskommentáló és bíráló, a nyelvi kompetenciák eredendő társadalmi megosztottságával kapcsolatos véleményei fejezték ki aleginkább. (A nyelv rétegzettségének ez a fajta modellezése azonban mégsem bizonyulhatott nagyon időtállónak, mert akkoribanmár működtek azok a médiák, amelyek e folyamattal ellentétesenigenis egy egységes és egységesen kezdetleges, össztársadalmiméretekben használt szimbolikus-nyelvi struktúra létrehozásátvégezték.) Ebben a tanulmányában Bretter azt is hangsúlyozta,hogy a hatalmi szféra esetleg képes annak a felismerésére, hogyegy új nemzedéki nyelvezet van kialakulóban, amely teoretikusformában fogalmazza meg a kellés etikai parancsait, amelyekaztán képesek átmenni a cselekvés reális parancsaiba, azazhogy akell igenné válhat. Ez az az elképzelés, amelynek a teoretikusleírása a legteljesebb mértékben sikerült a kolozsvári gondolkodónak, s ezen a ponton Bretter a marxi terminológiával le is írtaazt a folyamatot, ahogyan a hatalom a társadalmiságot kifejező totalizáló nyelvi formába rejti saját érdekeit. Az ilyen módon felfogott társadalmiság „felbontása” – nos, ez az ideológiakritikustulajdonképpeni feladata: „[...] a probléma az, hogy a hatalmiszféra képes-e átengedni a reálist a reálisnak, vagyis a lehetségesváltozásnak, változtatásnak.” (Ez az egyik módja lenne a reálisimmanencia létrejövésének, vagyis az immár elsajátított, azegyesbe, a sajátosba, a kisközösségbe visszavett és eredetilegformális, üres társadalmiságnak.) A 2.1.1. paragrafus megállapítja: „Az átengedés nem óhaj vagy vágy kérdése, hanem a társadalom osztályszerkezetének, a társadalmi érdekek dialektikájánakproblémája. Az uralkodó osztály s hatalmi intézményei érdekeiketmint az össztársadalom érdekeit fogalmazzák meg (Marx), ezért atársadalmiságot kifejező nyelv eleve misztifikált nyelv. A kijelentőmondatokat közvetlen normaként fogalmazza meg: a misztifikáltnyelv közérdeknek tünteti fel egy csoport érdekeit.”6 Ennek persze megvannak a „kemény”, jól bejáratott hatalmi eszközei: cenzúra és az ezzel együtt járó öncenzúra. A romániai magyar irodalomban például notóriussá vált a „ló” szavunk betiltása, annakkövetkeztében, hogy a kollektivizálás a gép- és traktorállomásokkiépítésével, a „traktorosítással” járt, s a lóállományt el kellettpusztítani. E sorok írójának emlékei szerint a hetvenes évek közepén például a „gáz” szót irtották a cenzorok, hogy miért, aztma sem tudom. De tiltottak be verseket a nyolcvanas évekbenazért is, mert a „hús” szó szerepelt bennük. Számos kiváló regény (A. Koestler: Sötétség délben; Anatolij Ribakov: Az Arbatgyermekei és persze mások) azt a folyamatot írja le, ahogyan ahatalmi-intézményi szféra szereplői immár semmit nem mondtak,a nyelvhasználat fiktívvé vált, a nyelv ilyen értelemben megszűnt.

Az átmenet a „van”-ról a „kell”-re klasszikus filozófiai probléma. A felvilágosodás filozófusai ezt nem látták megvalósíthatatlannak, azazhogy az emberiség általános fogalma alapján elképzelhetőnek tartottak egy egyetemes etikát. A 20. század végénekfilozófiai szemlélete azonban megszűntnek vélte a kantiánus szubjektumot és mindazt, ami belőle származott, azaz az egyetemesetika lehetőségét. A szubjektivitás-kritika (Axel Honneth), a személyiség disszolúciójának különböző fenomenológiái (különösena Jacques Lacan „iskolájából” származó Félix Guattari és GillesDeleuze), valamint végül elsősorban Richard Rorty (aki a nyelváltalános fogalmából vélte leszármaztatottnak a kantiánus szubjektumot) mind azon az állásponton voltak, hogy bizonyospreskriptív szabályok és az azokat leíró konszenzuális mondatokalapján ugyan létre lehet hozni (ágazati) etikákat, az emberiségfogalmának és realitásának a megszűnte azonban olyan világtörténelmi tény, amellyel nem számolni durva filozófiai hiba. Vége a felvilágosodásnak.7 Ezek a következmények még szembetűnőbben jelennek meg az analitikus filozófiák leíró nyelvezetében.Alasdair MacIntyre nagyszerű elemzéseiben a hagyományos kérdésfeltevés mindenekelőtt egy teleológiai elv feltételezésén nyugodott: „E teleologikus rendszeren belül [amelynek alapstruktúráját először Arisztotelész írta le a Nikomakhoszi Etikában, deamely Hume és részben Kant számára is változatlanul érvényes –E. P.] fundamentális ellentét van »az ember-ahogyan-éppen-van«és »az ember-amivé-lehetne-ha-megvalósítaná-lényegi-természetét«között. Az etika az a tudomány, amelynek képessé kell tennie azembert annak megértésére, hogyan hajthatja végre az átmenetetaz egyik állapotból a másikba. E nézet szerint ezért az etika előfeltételez valamilyen leírást a potencialitásról és az aktualitásról;az ember mint racionális élőlény lényegéről; de mindenekelőtt azemberi teloszról A különböző erényeket megkövetelő és hozzájuk rendre kapcsolódó vétkeket tiltó előírások irányítanak bennünket, hogyan jussunk el a potencialitástól az aktualitásig, azazhogyan valósítsuk meg igazi természetünket és érjünk el igazicélunkhoz. Ha ezeket elvetjük, próbálkozásaink kudarcba fulladnak. Nem jutunk el a teljességig, nem érjük el azt a racionálisboldogsággal járó jót, amelyre törekedni speciálisan az emberifajnak adatott meg.”8 Alasdair MacIntyre módszertanilag is példásprobléma-szintézise tökéletesen érvényesíthető a bretteri kiindulópontra, azzal a megkötéssel, hogy a kolozsvári filozófus számára a télosz nem a földön racionálisan kikombinálható és elérhetőlegfőbb jó volt az emberiség létének közös alapján, hanem atársadalmiság – és ez egy marxi társadalomfilozófiai alapokonépítkező gondolkodó számára nem is lehetett másként. Ez azonban meg is változtatja a kérdéseket, és áthelyezi azokat ama öszszefüggésrendszerbe, amely a középponti kérdést – természetesen a szabadság elgondolását – ismét a filozófiában oly régenmeggyökeresedett és John Rawls, valamint Norberto Bobbio általis egyedüli lehetőségnek vélt igazságossági-egyenlőségi problémacsomag végiggondolásához kapcsolja. Itt az erkölcs perszenem autonóm, hanem jogi garanciák függvénye, helyesebben egyolyan etikai evolúciós folyamatról van szó, amelyben a jó mozaikszerű elemei folyamatosan jogi összefüggéseket involválnak, aracionális gondolkodás pedig leginkább arra hivatott, hogy formális jogi eszköztárban foglalja össze mindazt, amit az állampolgári engedetlenség amúgy is kivitelez. Kétségtelennek vélem,hogy Bretter gondolatainak ez volt a formája,9 s hogy az összehasonlítási lehetőséget biztosítsam, idekapcsolom mindazt, amit akérdésről Joel Feinberg gondol, utalva Patrick Devlin és H. L. A.Hart híres vitájára: „A közös erkölcsi törvénykönyv Devlin szerintelengedhetetlen feltétele egy közösség létezésének. Rendezetttársadalomban a közös erkölcsi meggyőződések »láthatatlan kötelékekként« kötik össze az embereket. Sőt, az egyéneket alapvetően egyesítő erkölcs (másik hasonlattal élve) valamiféle »egyetlenfonálból font háló«, amit elég egy ponton felsérteni, hogy felbomoljon.”10 Kétségtelen, hogy elemzésem e pontján pontosanarra kell utalnom, hogy Bretter elemzéseinek céltársadalma egyáltalán nem demokratikus társadalom volt, hanem a totalitarizmusfelé haladó szocialista színezetű diktatúra, s ezért az erkölcsi tényező nem a kohéziós, hanem a felbomlási aspektusaival voltjelen. Bretter alapvető felismerése pedig az volt, hogy ezek aszimptómák a leginkább a nyelvi összefüggésekben ragadhatókmeg, hogy a nyelv ilyen körülmények között az erkölcs fenomenológiája. Persze igen nehézkes dolog ezt valamilyen rendszerkapcsolat formájában megragadni és olyan analízist végezni –végül is az analízis, nem a konstrukció mellett döntött –, amely azösszefüggés mindkét pólusát figyelembe veszi. Itt még csak annyitkell megjegyeznünk, hogy a nemzedéki konfliktus tehát nemazért jött létre, mert valakik feltétlenül akarták. Ez bele volt kódolva a társadalom önmozgásába, evolúciós tényező volt, az eltérés a nyilvánosság bevett értékeitől előbb „törvénysértő” magatartás, majd bevett gyakorlat kellett hogy legyen. Itt azonbanelhagyjuk a problematika erkölcsi dimenzióit, és a nyelvi kérdésrekoncentrálunk, annak a módszertani elképzelésnek a felidézésével, hogy az erkölcsi konfliktus mindig mint fogalmi konfliktusjelentkezik, s a fogalmi konfliktus mindig a megfogalmazott fogalmak konfliktusa.

A nyelvi formát Bretter invariánsnak tartotta, amelyhez képesta változatok az egyéni akarat kijelentését tartalmazzák. Mindenkijelentő mondatot dilemmatikusnak tartott, az állítmányban pedig a hitszerű elemet konstituálta, azazhogy azon a véleményenvolt, hogy az állítmány mindig „hozzátesz” valamit a tárgyhoz,hozzáteszi az alany meggyőződéseit. Másképpen soha nem lenneváltozás. Nyelvfilozófiai meggyőződéseiben alapvetően BertrandRussellnek a kijelentő mondatról írott elképzeléséből indult ki, akikiemelte, hogy az állításhoz kapcsolódó meggyőződés, hitszerűelem nélkül az igazság és a hamisság elválasztása lehetetlen. Akésőbbi nyelvfilozófia sokkal inkább a beszéd fizikai dimenzióinakelemzése felé ment el, és az ilyenszerű tényezőket illokúciónak(John Searle) vagy performatív erőnek (John L. Austin) nevezte.A nyelvfilozófia evolúciójának ez az iránya azonban azt is bebizonyította, hogy a lokális aktusok elemzésével végül is eltávolodunka nyelv működésének a megértésétől. Ebben az értelembenBretter álláspontja az volt, hogy a nyelvi szerkezetek mindig istársas viszonyokat modellálnak, a fogalmak és a szintaxis a társadalom praktikus és erkölcsi életének instrumentumai és fenoménjei, filozófiai értelemben a nyelvről beszélni azt jelenti, hogy atársadalom cselekvési és erkölcsi dimenzióját értjük meg, a fogalmak pedig ezeknek a dimenzióknak a létesülései – pontosanúgy, ahogyan Hegel gondolta A szellem fenomenológiájában.

A Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről alapjában véve azelsődleges–másodlagos nyelv paradigmát használja. Az elsődlegesnyelv mindaz, amibe beleszületünk: mint emberek, mint természetes primér közösségek (nemzet, nemzetiség, biológiai értelemben vett nemzedék) tagjai. A társadalmiságot, a politikai mimikrit– jóllehet a politikai (tehát a cselekvési intenciókat nyíltan kifejező) attribútumtól Bretter nyilvánvaló okokból tartózkodik – a második nyelv fejezi ki. „1.5. A második nyelv a hatalmi struktúrához való alkalmazkodás nyelve. Ebben fogalmazódik meg, hogyaz emberek miképpen látják vagy miképpen kívánják látni helyüket és viszonyukat ebben a struktúrában, illetve az, hogy miképpen kívánják láttatni önmagukat e struktúra képviselőivel. Vagyise második nem csupán aktuális társadalmiságuk kifejezője (a),hanem illúziók (b) és az illúziók valóságának láttatása (c) is ezen anyelven történik.”11 A második nyelv egyben az alkalmazkodás ésa cél nyelve, ebben valósul meg a politikai-társadalmi-kulturálisértelemben vett nemzedék. Persze ez a nemzedékfogalomBretternél soha nem csak egy csoportot, kisközösséget jelöl,hanem a folyamatosságot, amely persze mindig diszkontinuus. Anemzedék autoreflexív valóság, s ennek az önmagához vett viszonynak három formáját különbözteti meg Bretter, amely végülis egy egységes nyelvezet formájában fejezheti ki az érvényestársadalmiságot, ami alatt értsük azt, hogy van egy értékhordozónyelv, amely nem az intézményeké és az alkalmazkodásé, ésamely a meglévő nyelv analízise révén jöhet csak létre. Egy új,autentikus, kultúrahordozó nyelv persze totalizáló mozgásba kezd,útmutatás a cselekvésre, antitézis, új objektivitás. Nyelvi formájamindennek: új állításokat tesz lehetővé. Ezek után meg kell vizsgálni azt, hogy mi az alanya és mi a tárgya az állítmányoknak.

Az Adalék egy hely- és időhatározó sajátosságaihoz című tanulmány 1971-ben született, tehát a Hipotézist megelőzően.Ebben rövidebb és összefogottabb formában már megvannak anyelvvel, erkölccsel és társadalomontológiával kapcsolatos rendszergondolatok, de egy sajátos, „alkalmazott” fekvésben. BretterGyörgynek, a pedagógusnak egyik szemléltető eszköze, egyikpéldája közismerten a hagyma volt, az Allium cepa, az a vad- éskultúrnövény, amely elképesztően komplex szimmetrikus–aszimmetrikus szerkezetben mutatja meg a biológiai világ rendszerességét, a rétegzettség gondolatának és evolúciójának a hordozója,egy olyan organikus lény, amely a létezés szépséges bonyolultságához áll közel. Amikor a jelzett tanulmányban Bretter ismét csakaz ez mutatószó poliszémiájával fejezi ki a hagyma birtoklójánakés a hagyma különböző megjelenítési módjainak a viszonyát,akkor azt jelzi, hogy valamit állítani olyasmi, ami az alanyiságbensőséges értelmezését jelenti, heideggeri nyelvezetben egyféleDaseins-Analyse, s hogy tehát minden állítmányt, amennyibenegy reális állítást fogalmaz meg, meg kell előznie a szubjektivitásvalamiféle analízisének. Ha van filozófiai értelme az „itt” időhatározónak, akkor az az „itt” vonatkozás-összefüggésként való felfogása, amelyben tehát világossá válnak az alany diszpozicionálistulajdonságai. Ez tehát az időhatározó „jó” értelme. (A „hic etnunc”, itt és most kifejezés értelme: az itteni és jelenlegi helyzetnek megfelelően; az adott helyzetben; azonnal. A filozófiában azadott egyszeri, konkrét esetet jelenti.12 Más szótárak a helyben,azonnal hozott döntések körülményeire vonatkoztatják.)Bretternek nagyon rossz véleménye volt e kifejezés filozófiai jelentéséről, taktikai vonzatairól – feltételezem, hogy ezt ama reflektálatlan másodlagos nyelv puszta alkalmazkodást elősegítőintézményének tartotta. Az intuitív magyarázat ez esetben talánsegít valamit, azazhogy egy személyes élmény. A Bretter Györgyáltal is igen nagyra becsült tanárunk Gaál Gáborról készítettnagymonográfiáját ünnepeltük a Korunk szerkesztőségében,valamikor a hetvenes években. A könyvet művelődési életünkegyik köztiszteletben álló kutatója mutatta be – a személy itt egyáltalán nem lényeges. Mondandóját az itt és most „halhatatlan” kifejezéssel fejezte be, és öklével nyomatékul irgalmatlanul azasztalra csapott. Nem ezért töltött el megmagyarázhatatlan rosszérzés, hanem mert e hic et nunc nyomán betöltött az az érzés,hogy nyilvánvalóan semmi sem fog történni. „3.5. Az »itt ésmost« ideologikus értelemben a konzervativizmus eszköze: a látszatok kodifikálására késztet. Maga a valóság ugyanis mindigmás, mint az, amit most nyelvileg kifejeztünk, ha viszont a kifejezett valóságot tekintjük valóságnak, akkor a »más«, a változás, azalakulás mozzanata eleve kimarad, és ami még rosszabb: erkölcsianatéma alá esik. A »most«, mint láttuk, »az elmúlt most« irányában erősíti a szubjektivizált »itt« helyhatározót. A megnyilvánulókonzervativizmust tehát ebben a nyelvileg abszurd formában fogalmazhatnók meg: »Az én ittem a valamikor volt most.«” Perszea kimondáson messze túl van a valóság, ez az analitikus végeredmény tűnhetne esetleges jelentés-tulajdonításnak, ha nemvolna mögötte az az elképzelés, amely a szubjektum és a kijelentés között fennáll, azazhogy a kijelentés modálisan minősíti aszubjektumot, retroaktíve helyezi bele egy összefüggésbe, amelyettalán ő sem intencionált. Híres tanulmányában – amelynek kijelentés-koncepciójára a Vázlat a „kijelentő mondat” filozófiájáhozgondolatmenete is épül – Bertrand Russell a következőképpenfogalmazta meg ezt az összefüggést: „Ítéletünk igazi szubjektumatehát egy kijelentésfüggvény, azaz egy olyan komplexus, melyegy meghatározatlan összetevőt tartalmaz, és amely kijelentésséválik, mihelyt meghatároztuk ezt az összetevőt.”13 Egy olyanszubjektumban, alanyban és tárgyban kell gondolkodni, amelytehát az „itt és mást” elvének megfelelően valamilyen intenció- ésjelentés-excedenst képvisel, ez a fajta jelentéstöbblet azonbanmeghaladja a pusztán nyelvi kontextus kereteit. „3.8. E következmények – amelyek a nyelv és a valóság metszéspontján helyezkednek el – nem befolyásolhatók pusztán a nyelv segítségével: a köznapi nyelv megváltozása nem jelenti a valóság megváltoztatását is. De a köznapi nyelv is alkalmas arra, hogy pontosabban fejezze ki a valóságot, a valóság pontosabb kifejezésepedig lehetővé teszi annak pontosabb megragadását.”14 A 20.századi filozófiák diskurzus-koncepcióinak, amelyek végül isNietzsche elképzelésére vezethetők vissza, ide értve a pszichoanalitikus genealógiáknak – Freud, Lacan, Gilles Deleuze – aproblematizálásait is, mind az volt a központi problémájuk, hogyegy adott nyelvezeten szólaltassanak meg valami olyasmit, ami azadott nyelvezeten elmondhatatlan. Bretter álláspontja az volt,hogy új jelentések kimondottan csak a társadalmi – és nyilvánpolitikai – cselekvési mezőben keletkeznek, ezek képezik az alanyoknak azt a jelentéstöbbletét, amiről már mást lehet állítani – ha az asszertáció tautologikus jellegét figyelembe véve, az S est Pforma „szentségét” meghaladva mégis azt akarjuk, hogy a predikátum többet állítson, mint ami az alanyban eleve megvolt. Hanem ezt az utat választjuk – azazhogy nem képviseljük a nyelvfilozófia és cselekvéselmélet morfológiai összefüggésének az elvét,akkor jutunk ahhoz a konzervativizmushoz, amely filozófiai értelemben azt jelenti, hogy minden mozdulatlan, és „megáll az ész”.„3.6. A konzervativizmus – esetünkben – nem jelent pusztánavult (vagy annak minősített) tényekhez való ragaszkodást, haneminkább lemondást a reális változtatás igényéről. A csupán formaimódosítások lépnek előtérbe; a látszatigény ezekben teljesenkielégül. A cselekvés, amely eleve átalakítás, megsérti az »itt ésmost« elvont spekulatív kritériumait, marad tehát a már megvoltcselekvés újracselekvése eddig nem volt formákban. A konzervativizmus a liberalitás formáját ölti: új formákat követel, de ez tettellenességén mit sem változtat.”15 A központi gondolat szerinttehát meg kell szabadulni az „itt és most” nyelvi ballasztjától, az„itt és mást” újfajta nyelvi és cselekvési magatartásminta, mitöbb, ezzel Bretter hozzá kívánt járulni azoknak a tevékenységéhez, akik a meglévők kritikájában cselekedtek.

A Vázlat a „kijelentő mondat” filozófiájához – A „sellő” mintalany16 immár a legszigorúbban nyelvfilozófiai eszközökkel igyekszik az eddigi tanulmányok argumentációját leszűkíteni.17 Az alany az adottságok, a reális egzisztenciák jele, intencionális entitás. Ebben a kiindulópontban egyaránt találunk fenomenológiaiés szemiotikai szempontokat, ugyanakkor Bretter arra is figyelmeztet, hogy az alany latensen értékmozzanatokat is tartalmazhat, ez pedig a köznyelvi szemléletben gyökerező világképből,mítoszból származik. Amikor tehát egy kijelentésben az alanyrólállítunk valamit, mindenekelőtt az alany egzisztenciájának módjával kell tisztában lennünk, az egzisztenciának vannak típusai ésfokozatai. A sellőről például csak azután állíthatunk akármit, miután tisztáztuk, hogy empirikus tapasztalataink milyen állításokattesznek ezzel kapcsolatban lehetővé. A másik példa a béke: azezzel kapcsolatos állítások történelmi tapasztalatokat involválnak,ugyanakkor a háború jelentéseit is.18 Bretter itt azzal a problémával szembesül, amit Reinhart Koselleck az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikájának nevezett. Azonban,figyelmeztet Bretter, a mindennapi nyelvhasználatban nem tisztázzuk az alany ontológiai státusát, ehhez teoretikus megfontolások szükségesek, amelyek során elvégezzük az egzisztenciák metafizikai csoportosítását: „a reális és nem reális egzisztencia csupán az állítmányban rá vonatkoztatott tulajdonságokban különbözik egymástól”.19 A kijelentések megfogalmazásában nem azintenciók döntik el az alany metafizikai státusára vonatkozó kérdéseinket, hanem a különböző állítmányokkal való kísérletezésünk, amelyben cselekvési célok fogalmazódnak meg. A mindennapi nyelvhasználatban nem világos az intencionalitás, azintencionalitás tisztázására történelmi spekulációt kell segítségülhívnunk – hangsúlyozza Bretter. (Módszertani megjegyzéseibenKoselleck a következőképpen fogalmazott: „[...] a nyelvi és a politikai-társadalmi tények történetileg más módon kapcsolódnak öszsze, illetve felelnek meg egymásnak, mint ahogyan a beszélők maguk észlelni képesek.”20)

Bretter felfogása szerint minden alany eleve kétféle egzisztenciális meghatározottságban lép be a kijelentésbe, az egyik a részesülés az egyetemes egzisztenciából, amelyet totalitás és realitásjellemez, s ez fejeződik ki a VAN-ban, ami egyetemes totalitásszimbólum. A létezők („sellő”) ambivalenciája abból fakad, hogyaz egyetemes létezésből való részesülése nem igazít el reális egzisztenciáját illetően, s ezt csak bonyolítja az a nyelvi lehetőség,hogy egy ontológiailag ambivalens státusú létezővel kapcsolatbanújabb állításokat tegyünk, s ezzel ismét a „VAN”-ságban részesítsük. Bretter az empirikus valóság kritériumának a kérdésében aBertrand Russell által képviselt álláspontot idéző módon érvel,amely szerint végül is egyetlen eszközünk van arra, hogy valaminek empirikus értelemben vett létezést tulajdonítsunk, hogy bejelöljünk valamit a konkrét valóságban, ez pedig a rámutatási gesztus, az ez. „A reális konkrétban a rámutatás az empíria formája.Persze szó sincs arról, hogy a rámutatásnak feltétlenül ott kelllennie a kijelentő mondatban: a reálissal való emberi viszonyminden esetben tartalmaz mondatkiegészítő hangsúlyokat, és azmár teljesen mindegy, hogy ezek a hangsúlyok érzelmiek-e,avagy az előző tapasztalatok megnyilvánulásai.”21 A további problematika két irányban bomlik ki: az egyik a mondatjelentésigen bonyolult kérdésköre. A második irány egy tipologikus elválasztás.

A mondatjelentés mindig más és több, mint a szintaktikai forma lehetőségei, a szemantikai és a pragmatikai forma is csak egylehetőség a többlet létrehozásában. Ennek a kérdésnek a megközelítésében – a jelentéstan felől – célszerűnek látom a nagyszerűmagyar nyelvtudós, Zsilka János következtetéseit olyan módszertani elvekként idézni, amelyek megvilágítják a Bretter által elemzett kérdések szigorúan mondat-jelentéstani aspektusait: 1. „Anyelv rendszer; a nyelvben az elemek feltételezik egymást,egymáshoz képest azok, amik. Pontosabban: a nyelv nem egymástól független elemekből indul ki, és utólag szerveződik rendszerré – a már készen adott elemekből. A rendszer az elsődleges;az elemek csak mint a rendszer elemei léteznek. A nyelvnek mintrendszernek a leglényegesebb kérdése a rész és az egész összefüggése.”22 2. „A formák rendszerében a szintaxis kitágulásavalósul meg. Ez a folyamat mindenekelőtt a tárgyi viszony fejlődéséből olvasható le. A tárgy prototípusa eleve egy általánosuláseredménye: a nyelv képessé válik eredetileg különböző természetű lokális viszonyokat mint azonos viszonyt felfogni. Ez azáltalánosulás ugyanakkor a valóság tágabb összefüggéseinek amegragadásával (a háromtagú szintaktikai szerkezetek kialakulásával) halad párhuzamosan. [Nos, pontosan ez Bretter problémája – jelentéstani megfogalmazásban! – E. P.] A formák továbbifejlődését is az – eredendően általánosuláson alapuló – tárgyiviszony további általánosulása jellemzi, amely ugyanakkor a tükrözött valóság terjedelmének kiszélesedésével halad párhuzamosan. Vagyis a tárgy tartalmának általánossága és a tárgyat tartalmazó sorok valóság-összefüggéseinek a terjedelme feltételezik egymást.”23 3. „A generatív koncepció alapproblémája: a szintaktikaielemzés egy üres általános formát von el: ebbe a lexikai elemekethelyettesítve be valóságos mondatokat kap. Kérdés, hogyan lehetséges ez – vajon a mondatok jelentése pusztán az őket alkotó elemek jelentéseiből levezethető volna: hogyan képesek az elemekegy üres általános formára épülve rá értelmes mondatokat eredményezni. A megoldás – a fentiek értelmében: a szintaktikai sorokösszefüggései szemantikai síkra tevődnek át; az elemek szemantikaistruktúrája egy sajátos módon – szemantikai formában – mintegymagában hordozza azokat a konkrét szintaktikai összefüggéseket,amelyekhez a maguk valóságos nyelvi létezésében a szemantikaitartalmak kötöttek.”24

Bretter az empirikus konkrétnak igen sajátos meghatározásátadja: „a kijelentő mondat állítmány a az empirikus konkrét esetében nem terjedhet túl a konkrét alany körén”.25 A következőlépés az, hogy a konkrét alanyt konkrét állítmánnyal jellemezzük,ez pedig olyasmi, ami nem az általános tapasztalat derivátuma,első, egyedi és sohasem volt (tapasztalatot) kifejező állítmány, eztnevezi Bretter konkrét állítmánynak. A következőkben az általános alanyt jellemzi mint olyat, amely egyre entrópikusabb mondatokat hoz létre, azáltal, hogy egyre absztraktabbá válik, mivelegyre általánosabb állítmányokat kér, azért, hogy logikai értelemben mégis határozmány legyen. Itt pedig egy olyan gondolatottalálunk, amely az elrejtettség kérdésével – a posztmodernizáltHeidegger, ugyebár – operál: „Ha viszont újabb általánosításokforrása, akkor az alany (az általános alany) befejezetlenségét sugallja, azt, hogy az általános alany olyan rejtett tulajdonságokkalrendelkezik, amelyek a dolog lényegét fejeznék ki, ha ismernénkőket.”26 Ezt a folyamatot azonban megállíthatjuk. Ennek az egyikeszköze az, ha elméletet hozunk létre, azazhogy az általánosállítmányok összegéből olyan alanyt alakítunk ki, amely bizonyostárgyra vonatkozó koherens kijelentésekből áll. A másik eszköze– és ez Bretternek egyik legnagyobb horderejű gondolata, részben az analitikus filozófia megoldásaira emlékeztet –: „A mindáltalánosabbá váló állítmányok áradását csak akkor állíthatjukmeg, ha a képzelt alanyt hipotézissé alakítjuk át, vagyis megszüntetjük empirikus voltának még a látszatát is, és képzeletbeli tárgyként az állítmányok limeseként, határértékként kezeljük.”27 Ahipotézis az általános állítmány oknak határt szab, visszaállítja atárgyi vonatkozás konkrét jellegét. Ez a folyamat játszódott le amodern fizikában, és ez játszódik le a mindennapi életben, valahányszor az alanyban összpontosított intenciók konkretizálják az(antropomorf) állítmányt, azaz konkrét formát mutatnak a cselekvésnek. A limes-funkció – ez a kiváló bretteri szakterminus – arrahivatott, hogy megkülönböztethetővé tehesse az állítás reális vagyhipotetikus intencionáltságát. Hogy tehát amiről állítunk valamit,az csak a mondatjelentés értelmében jelentéses dolog, avagy van-eempirikus jelentése?

Jeleztem, hogy a megfontolásokban fontos szerepet játszikegy bizonyos tipológia, s ennek értelmében kimutatható egy empirikus, de jelentéssel nem rendelkező mondat. Ebben képzeithipotetikus tárgyak jönnek létre, amelyek egyrészt metafizikaimegfontolásokat kérnek, másrészt nem irányulhat rájuk cselekvés-intenció. Minden kijelentő mondatban megvan ez a kettősség, azazhogy az állítmány létrehozza az alanyt, míg a képzelt-hipotetikus alany meghatározza azt, amit állítani lehet róla. Areális cselekvés azonban csak olyan nyelvi kijelentésformákhozkapcsolódik, amelyekben egy adott típusú állítmány sajátintencionalitása jön létre az alanyban. Amikor tehát a kijelentőmondat analitikájával foglalkozunk – amely nélkül tehát nincskonkrét-empirikus alany és cselekvési tárgyszerűség –, akkor akövetkező szerkezeti kérdéseket, „mozzanatokat” kell figyelembevennünk: a) az állítmány mint intenció, b) az állítmány mint azalanyt létrehozó nyelvi elem, c) az alany mint az állítmányok intencióinak összessége, d) az alany mint az állítmányt meghatározó nyelvi elem.

A gondolatmenetnek van egy parmenidészi fordulata: „Azalany intencionalitása – metafizikai nyelvre fordítva – nem egyéb,mint az alany állítmányokkal való telítettsége, az a helyzet, amelyben az alany mint tárgy konstituálódott. A legáltalánosabbállítmány (amely az alanyról egyáltalán mondható) viszont fellazítja ezt a telítettséget, és az alanyt tágabb körű alanyrendszer részeként a többi (lehetséges) alany irányába perdíti.”28 Azazhogyezentúl a létezők lesznek a lét állítmányai, a vanás egy köztesállítmány az alanyról, s csak ezek után állítható olyasvalami, amikonkrét-empirikus létét meghatározza. Ezek után azonban Brettermeredeken eltér a parmenidészi elképzeléstől, és megnevez egybizonyos „nem van”-t mint a VAN-ban létrehozott „űrt”, amely alétezők ontológiai differenciáját hivatott a létezők határozmányaként használni. Ez azonban már tiszta metafizika, és a továbbiakban Bretter amellett érvel, hogy a cselekvésképtelenség egy bizonyos ismeretelméleti restségnek és a hibás premisszáknak azeredménye, a hibás premisszák legelsőbbike pedig az, hogyadottságnak tekintik az alanyt.

Mindez azonban korántsem egy elegáns nyelvfilozófiaimetafizikai-cselekvéselméleti demonstráció, ellenkezőleg. Mintideológiakritikust, Brettert nagyon is az érdekelte, hogy mikéntlehet megakadályozni mondatunk ideológiai mondattá válását, sehhez kellett nagyon is konkrét instrumentáriumot találnia. Akijelentő mondat szerkezeti elemzéséből közvetlenül adódik azideologikus mondat szerkezetének sajátosságaira vonatkozó észrevétel: ha a mellérendelhető állítmányokat mindig az alanybankifejeződő alapopció értelmében válogatjuk meg – azaz az alanytcsak a közvetlenül adott állítmányokkal „telítjük” –, akkor tulajdonképpen semmit sem mondunk, akkor a nyelvi forma különössége mögött nincs tulajdonképpeni (a tárgy lényegéből következő)állítás, csak azt ismételjük, ami a hipotézis-alanyban eleve adott.Ez az ideologikus nyelv „metafizikája”, a szent elrejtés, ilyen azideológiai mondat szerkezete. Ebben a kérdésben Bretter egytradicionális nyelvanalitikai irányhoz is kapcsolható, hadd utaljunkitt az olasz hagyományra, amely Pareto elemzéseivel kezdődik.

1975-ös nagy összefoglalásában (Trattato di semiotica generale)Umberto Eco foglalkozott az ideologikus mondat szemantikaiszerkezetével, bemutatván, hogy egy termodinamikai összefüggésis „ideológiaivá” – az ő sajátos értelmezésében: egy akármilyenbizonyítás részévé – válik, ha szemantikai struktúrájában bizonyosolyan elemi transzformációkat hajtunk végre, amelyek a mondatjelentését önmagában nem változtatnák meg, a bizonyítás kontextusában azonban már igen. Ferruccio Rossi-Landi egy kitűnőkönyvet szentelt az ideologikus mondat szerkezete szemiotikaielemzésének.29

Mondatunk ideológiaivá válását tehát csak úgy kerülhetjük el,ha biztosítjuk az alany tulajdonképpeni intencionalitását (legyenaz alany továbbra is a reális egzisztenciák jele). Ez azonban akijelentő mondaton belül csak elméletileg érhető el, akkor, haállítmányaink intenciói (a cselekvés tárgyainak intenciói) kimerítikaz alanyt. Természetesen ebben az esetben a kölcsönös egymásra vonatkozásnak (a kijelentő mondat szerkezetének) nem szabadmegváltoztatnia az intenciók minőségi különbségét. Az intenciókkülönbségének megőrzése azonban nem lehetséges az egyneműsítő kijelentésen-mondaton belül ismét a cselekvéshez, a cselekvés eredendő pluralitásához kell nyúlni. Nem választanunk kell alehetséges állítmányok között, hanem rendelkeznünk kell az öszszes lehetséges állítmánnyal (egészében kell megismernünk, megragadnunk tárgyunkat), ha a tárgyra és nem a rá vonatkozó hipotézisünkre van szükségünk. „Csak az egészben megragadott tárgytotalizálja a lehetséges cselekvéseket, és csak az egészben megragadott tárgy válik »értünk valóvá« (csakis a lehetséges állítmányokösszessége biztosítja az alany intencionalitását).”30 SzinténBertrand Russell figyelmeztetett arra, hogy az empíria kérdésétnem lehet denotatív eljárásokkal megoldani, a denotáció nemösszetevője a kijelentésnek – csak abban az esetben, ha tulajdonnevekről van szó.

Ámde mit lehet itt gyakorlatilag tenni? Hiszen nem tét nélkülikérdésekről van szó. „A mondatok demokratizmusa – mindanynyiunk vágyálma. [...] A jelzős szerkezetek feláldozása, a metaforakiküszöbölése, a teoretikus nyelv analitikus lehetőségeinek kiaknázása, az alany metafizikájának helyettesítése az alany struktúrájának leírásával, az absztrakt helyett konkrét állítmányok, a köznyelv megtisztítása, vagyis a mindennapi élet nyelvi kritikája, afrázis leleplezése – mindahány demokratikus követelmény, a társadalmi élet teoretikusának elvi célja.”31

Bretter György töredékességében is nagyon nagy értékű elméleti eszköztárat dolgozott ki: a nyelvfilozófia, a cselekvéselmélet és a metafizika egyugyanazon kérdés három vetülete nála, és nagyon dinamikus összefüggésrendszer. Az is kétségtelen, hogyennek a fajta hegeli–marxi fogalmi elemzésnek briliáns művelőjevolt, azt hiszem, hogy ebben a műfajban az utolsó. De itt egyáltalán nem arra gondolok, hogy a klasszikus filozófiai fogalmi elemzésnek vége, egyáltalán nem. Egyrészt igencsak feledésbe merültA szellem fenomenológiájának az az üzenete, hogy a fogalom ameghatározások legnagyobb bőségét teszi lehetővé, kvázitotalitás. A másik probléma abból származik, hogy a fogalomrólalkotott elképzeléseink – elsősorban George Lakoff nagyszerűmunkáinak nyomán – alapvetően megváltoztak, s ez a fogalom afogalomról sokkal kevésbé operacionalizálható, másfelől a kognitív tudományok napról napra tovább módosítják elképzeléseinket.

Két megjegyzés még ide kívánkozik: a) úgy látom, hogy aBretterről mint kimondottan esszéista alkatról alkotott képet árnyalni kell. Ezeknek az esszéknek a tudományos súlya olyan,hogy az esszé műfaji meghatározása helyett inkább azt mondanám, hogy valamilyen explorációs tanulmányformáról van inkábbszó. b) Továbbra is úgy vélem, hogy e filozófia – amely egyébkéntmélyen és szervesen kapcsolódik az erdélyi gondolkodáshagyományba – szerkezetében és tartalmában egy olyan problematikát formáz, amely nagyon is megfelel nekünk – a marxiszemléletmódból és terminológiából azt lehet megtartani, ami egytársadalomfilozófiához nélkülözhetetlen. Ez a filozófia eredeti,értékes, ma is igen érvényes. Egyszóval: Bretter György a mienk.

1 A nyelvfilozófiai korpuszba sorolom a következőket: Adalékok akonvenciók lélektanához (1970), Újabb adalékok a konvenciók lélektanához (1971), Még újabb adalékok a konvenciók lélektanához (1971), Anyelv és az erkölcs (1971), Adalék egy hely- és időhatározó sajátosságaihoz (1972), Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről(1973), A „sellő”mint alany (1975) – az 1979-es Kriterion-kiadványban (Bretter György:Itt és mást) ez utóbbi tanulmány a Vázlat a „kijelentő mondat” filozófiájához címmel jelent meg.

2 A nyelv és az erkölcs. In: Itt és mást Kriterion, Bukarest, 1979,185.

3 „Ige nélkül pedig nincsen sem állítás sem tagadás; hiszen a van, alesz, a volt, a létrejön és más hasonlók a megállapítottak értelmébenigék – ugyanis az időt is kifejezik.” Arisztotelész: Hermeneutika. KossuthKönyvkiadó, Budapest, 1994, 35.

4 A nyelv és az erkölcs. In: Itt és mást 186.

5 Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről. In: Itt és mást. 340.

6 I.m. 340–341.

7 Ezekről a kérdésekről én is több tanulmányt írtam. Így: A szabadságés a szubjektivitás. In: Filozófia az ezredfordulón. Áron Kiadó, Budapest,2000; Az emberiség „szentsége” és a szubjektivitáskritika. In: A kereszténység és az európai tradíció. Osiris Kiadó, Budapest, 2001; A filozófiaszabadságprogramja és a szubjektivitáskritika – a posztmodern után. In:„Párbeszédben a világ sorsával”. Filozófia a globalizálódó világban. EKFLíceum Kiadó, Eger, 2001.

8 Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában. Osiris Kiadó, Budapest,1999, 79.

9 „7. Az erkölcsi mozzanat célja az, hogy erkölcsi mozzanat legyen.Csak annyiban van erkölcsi mozzanat, amennyiben a célja az, hogyerkölcsi legyen. Nem azért van, mert van. Ez nem lenne meghatározás.Az erkölcs meghatározása a »kell«: a »kell« eleve életet, mozgást tartalmaz; a mozgás, mint emberi levés, célt tartalmaz. Az erkölcs célja már anyelv tényében is benne van: a kell nem külső elem.” A nyelv és az erkölcs. In: Itt és mást. 184.

10 Feinberg azonban igen fontosnak tekinti H. L. A. Hart PatrickDevlin fölött gyakorolt bírálatának azt a részét, amely az erkölcs szükségszerű változásának folyamata mellett érvel, és ennek a formáját mutatjabe. Pontosan ez az az argumentáció, amelynek Bretter-magyarázataink­ban revelatív ereje van: „Az erkölcs bírálata egyáltalán nem zárja ki, hogyelismerjük, a társadalom nem létezhet valamilyen erkölcs nélkül, miközben azt állítjuk, hogy nagyon is jól meglenne enélkül az erkölcs nélkül (haezt helyettesítené egy jobb).” Lásd Joel Feinberg: Társadalomfilozófia.Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 60. P. Devlin hivatkozott munkája: TheEnforcement of Morals. Oxford University Press, London, 1965, a H. L.A. Harté pedig: Jog, szabadság, erkölcs. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

11 Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről. In: Itt és mást. 335.

12 Győri Gyula: Nota bene. Ariadné Könyvek, 1988, 69.

13 Tudás ismertség révén és tudás leírás révén. In: Miszticizmus és logika. Magyar Helikon, Budapest, 1976, 372.

14 Adalék egy hely- és időhatározó sajátosságaihoz. In: Itt és mást. 268.

15 Adalék egy hely- és időhatározó sajátosságaihoz. In: Itt és mást. 268.

16   A továbbiakban sellő-tanulmányként hivatkozom rá. Itt kell jeleznem (Angi István, a kiváló zeneesztéta, filozófus, Bretter György barátjaés szellemi örökségének hű őre hívta fel rá a figyelmemet), hogy a különböző kiadásokon végigvonul egy makacs és igen zavaró sajtóhiba. Afelőrlődés logikájában közölt változatban (Ister Kiadó, 1998, 278.): „Adolog többé nem lehet MAG” helyett „A dolog többé nem lehet MAGA”olvasandó.

17   A kiindulópont: két klasszikus nyelvfilozófiai irány alapkérdései; haBretter a szó szűk értelmében (szak)nyelvfilozófus lett volna, ezzel a kezdet kezdetén szembe kellett volna néznie. Nevezzük az egyik irányt intenció-vonalnak. A pszichológus Brentano, a fenomenológus Husserl ésaz esztéta Ingarden nyelvi reflexiójában közös elem, hogy az alany szerepéről kettős értelemben szólnak: az alanyról mint mondatfunkcióról ésarról a szubjektumról, aki az alany metafizikai alapjaként a mondat jelentéséhez mint tárgyhoz viszonyul. Ez a tárgy (kijelentés) „intencionálisanbenne létezhet a szubjektumban” (Brentano), „a tudat számára intencionálisan objektivált lehet” (Husserl) vagy „a mondat tisztán intencionáliskorrelátuma lehet” (Ingarden). Ez a nyelvfilozófiai irány nem szakít az ontológiával: a mondaton belül ugyanolyan (intencionális) viszonyok létezhetnek, mondat és tárgy között. Ezzel szemben a másik irány – amelyetleginkább Russell–Wittgenstein–korai Carnap vonalnak nevezhetünk –szakít az alany és a metafizikai szubjektum összekapcsolásával; itt az akérdés, hogy lehetséges-e antinómiáktól mentes nyelv, ideális nyelv,amelyben a minden reálisan létező leírására alkalmas mondatok létre-

hozhatók legyenek. Az intenció-vonal szempontjából ez a kérdés elsősorban technikai, míg a második vonal szempontjából az intencionálisvonal elvetendően metafizikus. (Egyébként a probléma természetét illetően a két irány között – amint azt a kutatás azóta kimutatta – igenis vannak homonímiák.) Bretter nem akarta a nyelvfilozófiát az ontológiától ésa cselekvéselmélettől elválasztani, tehát arra kényszerült, hogy az ideálisnyelv kérdését fogalmazza meg az intenció-vonal kérdésfelvetésének azalapján. A feladat nehézsége óriási, és Bretter nem is közeledett volnahozzá így, ha – ismételjük – csak a nyelvfilozófia alapján kísérelte volnameg a fenti irányokat integrálni. A kísérlet azonban a szűkebben vettnyelvfilozófia szempontjából is értékelhető, illetve mindenesetre jogosbizonyos kérdések (például az ideális nyelv problémája, azaz e tanulmánysajátos átfordítása szerint: az ideologikus nyelv szintaxisa) kutatásánál anyelvfilozófiai reflexió korábbi stádiumait módszertani szempontból feleleveníteni. Ebből a szempontból messzemenően érdekes lenne annak asok meglepő párhuzamnak az elemzése, amely Ingarden híres művének,Az irodalmi műalkotásnak a 19–20. paragrafusaiban foglalt gondolatai ésa Vázlat gondolatmenete között kimutatható. Ez azonban szaktanulmányfeladata lenne. Érdemes külön kiemelni azt, hogy Bretter nyelvfilozófiaigondolatmenetei is erőteljesen kritikaiak; a kortárs metafizikák számáraugyanis a „fennállás”, az „érvény”, a „létezés”, a „szükségszerűség”,valamint a „jelentés” kategoriális egyeztetése nem probléma. Ha kutatásainkban dogmatikus módon kiindulópontnak tekintenénk a világlét/jelentés dichotómiáját, akkor számos bretteri probléma fel sem vetődne. Példa egy ilyen nem-kritikai fogalom-összekapcsolásra: „Számunkra minden létezési mód (Seinsweise) a jelentés módja, de egybenszükségszerű jelentés-mód”. (Karl Jaspers: A világ. In: Egzisztencializmus.Budapest, 1972, 126.) Mivel a szükségszerűség egyetemes állítása mindig dogmatizmust jelent, e mondat kritikai megfogalmazása így hangzana: „minden létezési mód egyben szükségszerű jelentés-mód.” Bretterszempontjából még hozzá kellene tenni ehhez, hogy éppen az alanycselekvése nyújtja e mondat kimondhatósági kritériumát. Bretternél adogmatikus lét/jelentés dichotómiával szemben a hangsúly éppen akritikai jelleget is biztosító praktikus-szintetikus mozzanaton van, azegyébként oly veszélyes totalitás itt a kritikai perspektíva lehetősége.

18 Nem térhetek ki itt egy történelmi epizód felidézése elől, amely rávilágít arra, hogy milyen abszurd kontextusba lehet helyezni látszatra nagyon is egyértelmű fogalmakat: az elmúlt század nyolcvanas éveinekvégén népünk legagyonlőttebb fia megszavaztatta a békét. Románialakosságának 99,999%-a megszavazta a békét. Ebből az alkalombólvalóban el kellett gondolkodnunk azon, hogy mi baj is van a békével! Ésmi van a háborúval?

19 Vázlat... In: Itt és mást 481.

20 Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történetipolitikai szemantikája. Jószöveg Műhely Kiadó, 1997, 10.

21 Vázlat... In: Itt és mást. 483.

22 Zsilka János: Nyelvi rendszer és valóság. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971, 26.

23       I. m. 154.

24 Zsilka János: A jelentés szerkezete. Akadémiai Kiadó, Budapest,1975, 262.

25 Vázlat... In: Itt és mást 484.

26 Uo.

27 I. m. 485.

28 Vázlat... In: Itt és mást. 491.

29 Semiotica e Ideologia. Valentino Bompiani, Milano, 1972.

30 Vázlat... In: Itt és mást. 491.

31 A mindenesek kálváriája. In: Itt és mást. 464.

 
 
kapcsolódók
» a Kellék honlapja
» impresszum 1994-2004
 
további folyóiratok

» A Hét
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Web

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék