Kellék
filozófiai folyóirat

    folyóiratok   » Kellék
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 23. szám, 2003 ( „Szövegek és körülmények”) »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Pár hálátlan szó

Pár hálátlan szó. Válasz Gáll Ernőnek

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Nem valami elegáns dolog, ha az ember pro domo sua bölcselkedik. Gáll Ernő kétségtelenül tiszta szándékú, jóindulatú ésjóakaratú írása – ezeket a jelzőket komolyan gondolom – a Korunk 1976/12. számában (891–897.) azonban arra késztet,hogy gesztusának, a Szövegek és körülmények (1974) c. gyűjteménnyel indult fiatal szerzők támogatásának és pártolásának,baráti bírálatának az értékét azzal a helyzettel próbáljam megszembesíteni, amelyben az ilyen gesztusok jelentése kiolvasható.

Ez a helyzet pedig a manifeszt ideológiai értékválasztások esélyeinek a helyzete, ami végső soron társadalmi kérdés, sokkalfontosabb, mint barátaim és jómagam fölöttébb problematikusteljesítményének exegézise. Ez utóbbival itt nyilván nem is foglalkozom, hiszen nem is tisztem, de szeretném fölfedni azokat azokokat, amelyek kizárják azt, hogy a mecenatúra nemes szándékának puszta bejelentése helyettesíthesse a kritikát.

Első fejezet: Antikritika

Gáll Ernő írása a következő – jellegzetes, mégpedig tudattalanul jellegzetes – locusokat tartalmazza:

1. Dicséretet kap a kultúra tulajdonjogát technikailag bonyolító és részben megtestesítő közület, a kiadó („járatlan úton indulel”, „fiatal filozófusokat, szociológusokat és esztétákat bocsátszárnyra”, „a fiatal kritikusok és társadalomkutatók lanszírozása”,„a kiadó kísérletét lényegében sikeresnek [...] kell elkönyvelnünk”, „több [...] fiatal filozófus startol”). Már ez a bevezetésvilágosan mutatja, hogy az írás voltaképpeni tárgya nem a szerzők (netán létező) nézetrendszere, hanem az intézményi, kvázihivatalos beavatási aktus, amellyel bárki nézetrendszere a nyilvánosság elé tartozó és az olvasók számára a szokásos kommunikációs csatornákon hozzáférhető valamivé válik. A bátorság érdemea beavatást és a felszentelést végző névtelené, hiszen ebben alocusban a kulturális tény még csak az artikulálatlan, szinte hangtalan „magánügy” peremén tűnik föl, csak aztán kap hangot, aközület varázsvesszejének érintésére.

2. Miért történt, történhetett meg a beavatás, felszentelés? Eztörténelmi játszmák következménye – mutat rá helyesen (és elsőkötetünk címével összhangban) Gáll Ernő –, éspedig: valamikor(nyilván a hatvanas években) „a felsőfokú szakoktatásban, a folyóiratok szerkesztőségében ösztönző légkör kezdett meghonosodni”. Kit (és mire) ösztönzött ez a légkör? Ki honosította meg?Rejtély. Az intézményekben – elnézést –: sieht man, dass es gibt.Gáll Ernő megemlíti, hogy „a fiatalok [...] tanítványaim voltak azegyetemen, több kéziratuk közlésénél pedig szerkesztőként bábáskodtam [...]; problémájuk különféle vetületeivel évek óta viaskodom”. Az intézmény arcot ölt, rokonszenves arcot mutat, amegértő tanárét, szerkesztőét, aki számára gond, probléma „afiatalok” jelentkezése. A gondot föl, a problémát meg kell oldani.Mitől függ ez? Az immár arcot nyert intézmény akaratától.

3. Egyed Péter a Szövegek és körülményekről írott kritikájában – idézi Gáll Ernő – együttes haditettnek nevezi a könyvet.De: „ha azok, akiket [...] a marciális kihívás közvetlen céltábláinak vagy ellenzőinek vél, valójában és többségükben a – kritikaiszempontokat is megfogalmazó – támogatók kategóriájába tartoznak”. Haditett tehát: nem irányul senki ellen; s ha mégis irányulna, csatlakozik. Akkor miért haditett? Az izgalom és a kockázatmentesség együttes előnyei. Háromszori golyóváltás versus jegyzőkönyvi bocsánatkérés: nem mindegy. Noha mindkettőt párbajsegédek intézik. Ha konfliktus nincs, lássuk, hogy néz ki az ellentéte.

4. „A nemzedéki stafétát [...] fejlődést előremozdító tényezőnek tartom; [...] a staféta fogalmához számomra [...] az együttműködésé társul.” Az, hogy a nemzedékek felváltják egymást,nyilván haladó dolog, már amennyire ezt rá lehet mondani egytermészeti jelenségre. Ennek a jelenségnek Gáll Ernő számáravan jelentése: egység a folytonosságban. S ez nem meglepő.Különösen, ha hozzáteszi: „együttműködésen [...] nem kényszeredett hasonulást [...] értek”. De: ki működik együtt? A Szövegekszerzőit – mondja Gáll Ernő Bretter Györgyre hivatkozva – anyelvkritika(i szempont) köti össze: „Amennyire termékenynekígérkezik a nyelvkritikában kifejeződő társadalomanalízis [...],olyannyira kétséges, hogy e feladat teljesítése szinte kizárólagosjelleggel az – egyébként tényleg előnyösebb helyzetben levő –fiatalok hivatása lenne.” A negyedik locus a legárulkodóbb. Arejtett gondolatmenet a következő: a) a fiatalok megkülönböztetőjegye a nyelvkritika; b) a nyelvkritika az idősebbek feladata (id est:megkülönböztető jegye) is; c) a nyelvkritika, amely a fiatalok megkülönböztető jegye, nem a fiatalok megkülönböztető jegye; d)tehát a fiataloknak nincs is megkülönböztető jegye, e) quod eratdemonstrandum. A gondolatmenet elágazása: aa) a fiatalok –akikről bebizonyosodott, hogy nem másak –, előnyösebb helyzetben vannak; bb) megkülönböztető jegyük az előnyösebb helyzet.Kérdés: miért a hátrányosabb helyzetben levőknek kell támogatniuk az előnyösebb helyzetben levőket?

5. A nem-specifikus kritikai álláspontot mégis a kritikai magatartás minősítése írja le: „a kritikai magatartás kialakításánakgörcsös hajszolása” (Gáll Ernő idézi Brettert); a differentiaspecifica nyilván a görcs. Ezen kívül pedig az erkölcsi nonkonformizmus és a műveltség. Az elsőről nem tudom, hogy micsoda,mert egyszerűen tiszta moralitásra kell törekedni, az erkölccselszembeni nonkonformizmus egyszerűen erkölcstelenség, az erkölcstelenséggel szembeni pedig egyszerűen erkölcsösség, a műveltség pedig egyszerűen az értelmiségi kutyakötelessége, szórasem érdemes, természetes, kész. Marad a görcs: „A görcsösigyekezet mint gerjedelem ugyanis nem mindig a legjobb tanácsadó. A radikális bírálat egyébként jogos követelménye sem feltétlenül a minden összefüggésből kiszigetelt, minden szerzői szándéktól, mögöttes vagy implikálható jelentéstől kérlelhetetlenülelvonatkoztatott szöveg boncolgatásával azonos.” Ez a két mondat ismét Karl Kraus ortodox hívévé tesz. Miért egyébként jogosa radikális bírálat követelménye? Miért csak nem feltétlenül jó az– egyébként – elítélt szövegboncolgatás? Hogyan lehet radikáliskritikai szövegboncolgatást (gyakorítva!) a szerzői szándéktól, amögöttes, implicit jelentéstől elvonatkoztatva végezni? Hogyanlehet a szándéktól és jelentéstől (méghozzá kérlelhetetlenül) elvonatkoztatott szöveget boncolni? Mi marad a szegény radikálisszikéje számára? Hiszen mondatokat nem lehet csak fonémákbólrekonstruálni! És végül még egy kérdés (K. Jakab Antal terminusával) a mindennapi kritika pszichopatológiája köréből: hogyanlehet gerjedelem a görcsös igyekezet? És: hogyan lehet értelmes,jelentéses szintagmákat (is) hordozó beszéd közben (s tegyük fel: aSzövegek szerzőinek szövegelése ilyen) bármit, különösen szöveget,minden összefüggésből kiszigetelni? És: a rossz nyelvek szerint„rettegésben tartottuk” az irodalmi életet, ugyanakkor ez saját illúziónk is volt – miért rosszak akkor e nyelvek? Megannyi kérdés –mondja Brecht –, megannyi válasz.

6. „Ami a sablonmentes, egyéni utakon történő járást illeti,ezt a programot, főként az elmélet területén, csak bátorítani lehet. [...] A polgárpukkasztás burzsoák hiányában is adott esetbeneszmegerjesztő lehet, de a kultúra története azt mutatja, nemminden kihívás bizonyult művelődésteremtő aktusnak.” Miértfőként az elmélet területén kell egyéni utakon járni? De hagyjuk... Nem nagyon hihető, hogy a művelődéstörténet olyan kihívásokról is beszámol, amelyek nem tartoznak a művelődéstörténetbe! S ha ezek nem teremtettek művelődést, amaz hogyan tanúskodhat róluk? Ez természetesen azt jelenti, hogy különféleművelődéstörténetek vannak, nincs „a” művelődéstörténet, hogyitt is az értéknyelvek pluralitásáról van szó: akkor pedig ne tüntessük fel úgy, mintha „a” história személyfölötti tekintélye bármimellett tanúskodhatnék, anélkül, hogy céloznánk legalább azokraaz értékekre, amelyek a számunkra csakugyan egyetlen históriáttagolt renddé, tehát megérthető valamivé teszik – így a mondatnak csak az az értelme: szerintem a kihívás... stb. Ami pedig apolgárok nélküli polgárpukkasztást illeti: úgy hiszem, ilyesmi nemlétezik. Ha nincs polgár, nem pukkad. Tertium non datur. „Amásság önmagában még nem érték” – írja Gáll Ernő nyilvánHanák Tibor cikkével (Magyar Műhely, 49., 1976. június, 60.)polemizálva –, csak ha „a rutint megszakítva a jövőt, a holnapüzenetét fejezi ki”. Kicsoda dönti el azt, hogy micsoda a jövő?Melyik jövő? Ha az, amelyiket a bírált fiatal szerzők óhajtanak (serre célzás történik), akkor miért nem érték önmagában ugyanaza „más”-ság, ami ez utóbbiakat jellemzi? Azt a „más”-ságot helyeslem, ami a jövőt közvetíti, amikor a jövő nem más, mint aközelebbről meg nem határozott bizonytalan; és mi az, ami más,mint a bizonytalan? A meghatározott. Ennek éppen az a sajátossága, hogy önmagában megalapozható, amit az imént tagadtunk.Tehát?...

7. Gáll Ernő a „szövegírók” „csoportjának” közös dilemmáitkeresi, ezt két lépésben véli föllelhetni: a) előbb Bretter nyomán a„lét partikularitásának” és az „egyetemesség [...] erősödő tudatá”nak az ellentétében, b) majd a „kisszerű helyi problémák” és a„parttalan általánosságban való felszívódás” egyszerűsített toposzában. Egyiket sem tartom valódi dilemmának. Aki ráeszmélarra, hogy létezik partikularitás és arra, hogy az micsoda, az ítéletet mondott: a partikularitás és az egyetemesség ugyanis értékfogalom, sőt, Molnár Gusztáv szerint egyenesen „mitikus fogalom”(Az elmélet küszöbén. Kriterion, 1976. 96.), akár a nembeliség,az elidegenedés, a történelem – véleményét különben nem tartom kielégítőnek, de első könyveinek attitűdjére meglehetősenjellemző. Ami pedig a helyi és a parttalanul általános szembeállítását illeti, ezt én tartom mítosznak. Helyi terminusok (nevek,események, ideologémák, történelmi-érzelmi rögződések) az általánosságot a legrútabb alakjában reprodukálhatják; mi sem nemzetközibb, mint a nacionalizmus. A társadalomelméleti kutatáskonkrétságát a kritika élessége és a reflexió gazdagsága biztosítja,nem az imaginárius tárgyaknak az az elég kicsiny halmaza,amelyre az elméleti vagy ideológiai szöveg terminusai vonatkoznak. Ugyanakkor teljesen elvont fejtegetések a szerző aznap reggeli bosszúságait szublimálhatják. Ezek nem különbségek, ezeklappáliák.

8. Gáll Ernő bírálja – nevem említése nélkül – az eltérő értékstruktúrák által meghatározott kultúrák monadikus jellegéről vallott elképzeléseimet és az ugyanezeket illető naiv történeti képzeteket bíráló kísérleteimet. Legyen szabad megemlítenem, hogyfölfogásom azóta némiképpen megváltozott (vö. a művelődéstörténet paradoxonairól szóló előadásommal: Híd, 1976/11.,1286–1298.). Ugyanakkor nem hiszem, hogy „az ellentmondások eszmény és tényvalóság, szándék és megvalósulás között”mint „szubjektív élmény” indokolnák csak így szimplán „a tényítéletek s az értékítéletek ugyancsak kategorikus ellentétezését”,továbbá azt sem, hogy ez az ellentétezés „weberi–popperi fogantatású antagonizálás”. Nem itt a helye annak, hogy a Sein–Sollenkérdést egyszer s mindenkorra rendbe rakjuk. De hadd utaljakazért futólag arra, hogy mindennek van némi köze a polgári társadalom szerkezetéhez, ahhoz, hogy az egyetemessé vált érintkezés az egyetemessé vált immanenciát jelenti; s hadd utaljak arra,hogy a transzcendenciának (az értékvilágnak) az immanenciából,a lét önelvéből, az általánosságnak az egyedi autonómián aratottgyőzelméből való levezetése a polgári társadalom alpári igénye,amelyet a polgári szabadságfilozófiák sem képviseltek soha, mégHegel sem, minden ellenkező híresztelés ellenére. Az értékek éstények egyneműségének kozmoszát a szocialista (baloldali, marxista) elmélet nem állíthatja helyre kompromisszummal; egyrésztmert nem lehet, másrészt, mert nem illenék. Teljes mértékbenrokonszenves „a feltevés (a remény), hogy [...] legalább az a nézet elfogadtatik, hogy tényítéleteknek és értékítéleteknek nemmuszáj feltétlenül antagonisztikusan egymáshoz viszonyulniuk”.Elfogadtatik. Valóban nem muszáj, gondolom. Ezt bizonyítanilátszik az a benyomásom, hogy nem élünk valamennyien és folyton a mocsokban és a gyalázatban. De azért talán mégis vannaka filozófiának más eszközei is a kérdés megközelítésére.

9. „Szerzőink – imponáló módon – komolyan veszik magukat”, s ez indokolná, hogy meghatározzák helyüket a hazai magyar kultúrában. Ezzel kapcsolatos állásfoglalásaikból csak aztidézi Molnár Gusztávnak egy hírlapi nyilatkozatából (az emlékezetes közös csíkszeredai happening alkalmával jelent meg), hogy„türelmet kér a tényleges vagy virtuális olvasóktól”. Ez természetes, de kevés. Nem csak türelmet kérünk, nem csak kérünk ésnem csak az olvasóktól. Érdekes módon itt kihagy az intézményihangvétel. Eltűnik a közület, csak az írók és olvasók maradnak.Meg kapcsolatuk: a patinás közérthetőség-probléma. „Az elméletbevitele a mindennapi életbe – írja Gáll Ernő – az elméletírókrészéről is kemény erőfeszítést feltételez.” Azt gondolom, hogyamennyiben van külön elmélet és külön mindennapi élet, s azelmélet bevitele a kommunikációs csatornák tulajdonformáján ésa kultúraközvetítés gépezetének (polgári társadalmakban anonim,kereskedelmi, de ugyanakkor ideologikus mechanizmusának)általánosságán múlik, az adott helyzetben a Gáll Ernő által isemlegetett „kultúrstratégiának” a kommunikáció csatornái felékellene fordulnia, a kulturális intézmények felé. Írók és olvasókközött a modern korszakban nincs közvetlen érintkezés. A közvetítettség általában a modern ipari társadalmak egyik alapelve. Azírónak az olvasó felé tett bármilyen „közvetlen” gesztusa Homérosz óta, az írásbeliség, pláne a könyvnyomtatás kezdete óta csakaz emberiség őskorára visszautaló kegyes csalás. Az utópia semközvetlen, ha közvetlenséget óhajt is. A kultúra, az alkotás, azalkotók társadalmiasításának módja dönti el azt, hogy kicsoda ésmennyire közelítheti meg a kulturális értékeket. Ez pedig nem aszerzők tisztán kulturális erőfeszítéseitől függ.

10. Gáll Ernő felteszi a kérdést: „azok, akik az újítók szerepében lépnek fel, tulajdonképpen kiket is képviselnek?” Bevallom,nem tudnék erre egyetlen mondattal felelni. De hadd fordítsammeg a kérdést: azok, akik úgy dönthetnek, hogy támogatják (vagysem) az újítókat, tulajdonképpen kiket is képviselnek? Mert a cikkben a kultúraközvetítés mechanizmusáról ezeket az információkatkapjuk: bizonyos könyvekről alig közöltek (veröffentlichte man)érdemlegeset; egy recenzió nem hivatkozik a recenzált műre: „eznem a szerző hibájából történt” (es geschah nicht...); valamelyikszerző módosította duktusát „a felelősség jegyében”, csakhogy amódosítás időszakában alig publikált valamit; akkor honnan tudni?...

Második fejezet: Metakritika

Mi a bajom tulajdonképpen a Gáll Ernő cikkével? Hiszen csaknem bánt az, hogy a tekintélyes és hírneves filozófiai író barátságosan foglalkozik barátaim s a magam munkájával? – Természetesen nem hibbantam meg, a figyelem megtisztel és megörvendeztet. Ámde. Gáll Ernő cikke gesztus. Gesztus néhányunk felé,ami magában kitűnő dolog, de azzal jár, hogy a cikkíró zárójelbeteszi valamennyiünk voltaképpeni nézeteit, anélkül teszi le a garast működésünk mellett, hogy annak tartalma a legcsekélyebbmértékben érdekelni látszana őt. Gesztusának jellege folytánnéhányunk írásait hasonló gesztussá stilizálja – valaminő elvontújszerűség, elvont műveltségeszmény, elvont világfiság, elvontnonkonformizmus puszta akarásává –, ami sajnos nem igaz. Ezáltal gesztusa pusztán személyes értékűvé válik; ezt persze nemszabad lebecsülni. Csak azzal, hogy személyes gesztusát a nyilvánosság elé bocsátotta, megtévesztheti az olvasókat a kultúraközvetítés szerkezete felől. A cikkíró, mint mindenki, személyesen isközeledni akar ahhoz, amit valamilyen oknál fogva kedvel vagyhelyesel, vagy amire kíváncsi. Gesztusának súlya azonban ékesenbizonyítja, hogy a cikkíró nem magánszemély: módja van a mecenatúra gyakorlására. Ha azonban ennek bejelentésekor a liberális-pluralista személyes viselkedés fenomenológiáját nyújtja ennek tartozékai: az ideologémák visszavezetése ugyancsak hagyományos ideologémákra, az ideológiai elemek semlegesítéseideológiai elemekkel, az univerzáliákra vonatkozó predikációktöbb válfajának egyidejű megtűrése irrealitásuk és irrelevanciájukbiztos tudatában, az intelligibilis szféra függővé tétele egyéni vagycsoportaffektusoktól, a kulturális tényeknek az abszolút szó szerint-től távol eső pragmatikus tipológiája, az antinómiák visszavezetése hagyományos világnézeti toposzok szónoki szembeállítására –, akkor legalábbis gyöngített formában kellene használnia azintézményi nyelv metafora- és érvkészletét ahhoz, hogy a fölkínálttartalmak közületi személytelensége és az őket burkoló gesztusanyag egyszeri személyessége között lehessen valami kapocs. Amodern kultúra közvetítettségének átka, hogy a derekasság valódiértéke a nyilvánosság előtt nem létezhet ideológiai előjel nélkül.Nem lehet teljesen heterogén elképzeléseket egyetemlegesenfelkarolni csupán azért, mert vannak: hiszen az elmélet nempusztán van, nem szabad erre a dimenziójára visszametszeni.Egzisztenciáján túl az elmélet valamit jelent, valamit leír: azt, amivan. Ennek révén túl van azon, ami van, ezért utalhat mindigarra, ami kellő. Az egzisztenciára való visszavezethetetlenségeteszi egyáltalán lehetővé a leírást; a tiszta immanenciában nincsen olyan pont, ahonnan bármit le lehetne írni. Az elméletnekcsupán egzisztenciális szemügyre vételét ezért nem tudom helyeselni. Természetes, hogy az ilyen álláspontot nem lehet koherensmódon megfogalmazni. A szó nemcsak életműködés. A belsőlehetetlenség stigmatizálja a nyelvet, innen fakad önzetlen humora.

Harmadik fejezet: Kritika

Tehát: köszönöm, nem.

 
 
kapcsolódók
» a Kellék honlapja
» impresszum 1994-2004
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék