Olvasatok
Bretter György Magyarországon*
MESTER BÉLA
Olvasni csak „visszafelé” tudjuk a szövegeket, mindig abból ahagyományból,
amelyben éppen vagyunk. (Még akkor is, hanagy nehézséget okozna annak eldöntése,
hogy mi is az a hagyomány, amelyikben mi vagyunk benne, különösen manapságés
tájainkon.) A dolog nem lenne szóra sem érdemes, hiszen jólrendezhető
akár egy historista fogalomrendszerben is – egyén ésVilágszellem viszonya
ugyanahhoz a történeti időhöz, mondhatnánk –, ha a kétféle viszonyulás,
keveredvén, nem kerülne ellentmondásba egymással, és ez az ellentmondás nem
vetné föl aszövegértelmezés autoritásának problémáját.
Márpedig a kétféle viszonyulás feltétlenül keveredik: hiszen azértelmező
is olvasóként kezdi. Érdemes megfigyelni a hosszúéletű mesterek tanítványait.
Ki-ki esküszik a saját interpretációjára, amelyik is persze mindig nagyon
elmés, megalapozott, a mester szövegeinek teljesen legitim olvasatán alapul.
A különbségáltalában abból ered – ha leszámítjuk más mesterek hatását és atanítványok
későbbi önálló rendszereit –, hogy a tanítványokkülönböző időpontokban
kapcsolódtak be a mester gondolkodásába, más-más művekkel ismerkedtek
meg előbb, és az a kép,amely kialakult bennük erről, meghatározta
a többi szöveg értelmezését is. Az út, amelyet a tanítvány bejárt a mester
eszméinekmegismerése során, észrevétlenül a mester gondolati útjaként,„fejlődéseként”
értelmeződik. Így értelmezik a tanítványok mesterük elemzése által önmagukat.
Én is visszafelé-olvasóként kezdtem – Bretter legelső kötetétolvastam
legutoljára. Amikor a nyíregyházi főiskolai könyvtárban megtaláltam a
Vágyak, emberek, isteneket, meglepődtem: akötet csak helyben
olvasható, bizonyos tanulmányok számos sorasűrűn aláhúzva piros,
kék és zöld tollal – akkurátusan, vonalzóval –,a többi szöveg érintetlen.
Biztos jelei a kötelező-olvasmánykéntvaló-létnek, az én itt-létem kezdete
(1981) előttről. A többi kötet– ha megvan – már csak egy könyv a
többi közül, bejegyzések éskülönleges védelem nélkül. (Az efféle apróságok
is jelei lehetneka különféle Bretter-olvasatoknak.)
De visszafelé is többféleképpen lehet olvasni. Ha például elegendő
számú, a hetvenes években egyetemre járt magyarországibölcsésszel beszélget
az ember a „kolozsvári iskoláról”, hamarkiválik egy szűkebb réteg, amely
ebben az időben nagy kedvvelolvasta az Echinoxot, ismerte
a – sokszor saját véleményük ellenére – Bretter-tanítványoknak tartott szerzők
nevét, azután, kedvet kapva, elkezdte magát Brettert is olvasni. Ha egy ilyen
emberrel otthonában beszélgetsz erről, előbb-utóbb leveszi a polcróla
köteteket is. A legtöbb ugyanis megvan, kivéve az elsőt és azutolsót.
Az első hiánya érthető: 1970-ben a házigazda még –legföljebb
– gimnáziumba járt. A kortudat kritikájának hiánya márérdekesebb. 1984-re
mintha az érdeklődés fogyott volna el. Mostvesszük észre azt is, hogy
a beszélgetést észrevétlenül kezdi belengeni valamiféle nosztalgia: a házigazda
hálás, amiért emlékeztetemrégi kedvenc szövegeire, de az is nyilvánvaló: ezek
egykori kedvencek.
Pedig a nyolcvanas évek elég eseménytelenül teltek egészen avégükig, igazán
találó rájuk az orosz kifejezés: a pangás évei.Nem voltak kivonulások,
bevonulások, az egyetlen térségünkbelikomolyabb politikai megmozdulást, a
lengyelt is „jegelték” 1981től. Senki nem tud olyan fontos dátumot mondani
az évtizedvégéig, mint volt a megelőző etapokban 1956, 1968 vagy
1973.Mégis – vagy talán éppen ezért –, szépen lassan átrendeződöttvalami
a magyarországi fejekben. Az értelmiségi közgondolkodássajátos módon „előzte”
azt, amit Bretter képviselt. Amikor olvasták – körülbelül második kötetétől
haláláig, talán a két 1979-esposztumusz válogatásig –, még élt a hatvanas
évekből átörökítetteszme arról, hogy a teória valami alapvető dolog
az ember számára: abban fogalmazza meg valamiképpen saját lényegét. Tartott
még a reform-marxizmus tekintélye is, hiszen Nyugaton semláthatott ekkor olyan
nagyon mást még az a néhány szélesebbhorizontú befogadó és alkotó sem.
A filozófia ebben az időben neki is látott antropológiát csinálni,
eljutott egészen saját beszédmódja korlátainak felismeréséig,nekirugaszkodott,
hogy más hagyományból vagy teljesen elölrőlalkossa újra nyelvét – nem
utolsósorban éppen Bretter nyelvkritikájában –, de ez lassan mintha senkit
sem érdekelt volna márMagyarországon. Az itteni közgondolkodás elfordult a
filozófiátólés annak félbe-szerbe hagyott nyelvi problémájától, és a szociológiában
kezdte újrafogalmazni magát. Azután, valamivel később, a közgazdaságtanban.
(Voltak is teljes világmagyarázati igénnyelföllépő érdekes és értelmes
közgazdasági és szociológiai elméletek, filozófia-pótlékok.)
Mintha a Monarchia szellemi élete tért volna vissza: Eötvösvagy Erdélyi
gondolatait nem folytatja senki, hanem belemerülegyfajta pragmatizmusba, olyan,
pozitivista vagy más gondolkodásmódba, amelynek alapján jólesően sokat
és hasznosan lehetdolgozni – hátha e munka közben nem jutnak az ember eszébe
azelmélet meg nem gondolt gondolatai. Mire a századfordulónmegindul valami
szellemi pezsgés a teóriában, már nincs mód ottfolytatni, ahol a 19. század
közepén megszakadt. Ilyenféle történtmost is: bő évtizedig kimaradt a
közgondolkodásból a filozófia, ésmostanában, hogy visszatérni látszik, inkább
észrevehető rajta –mondjuk – Hamvas Béla újjáéledése és kultusza vagy
a posztmodern divatja, mint az évtizede megoldatlan problémák feldolgozása,
ha nem is megoldása, legalább kezelése.
A teória különféle dialektusai vadonatújnak tűnnek az értelmiség
új nemzedékeinek; de nem csupán dialektusként tűnnek újnak, hanem sohasem
hallott újdonságnak számít a teoretikusbeszédmód puszta lehetősége is.
Mintha most találtuk volna föl afilozófiát. Ne tévesszen meg bennünket a szűkebb
szakmai körökúj keletű érdeklődése a magyar filozófiatörténet témái
iránt: ez atörekvés a filozófia közönségét gyakorlatilag nem is érinti, a
publikum más részeit pedig csak filozófián kívüli okokból foglalkoztatja a
jelenség. A helyzet nagyjából úgy írható le, hogy örülünk amagyar filozófiatörténet
itt-ott felbukkanó, néha újrakiadott tárgyainak, de csak mint muzeális
értékeknek, amelyeknek léte vagynemléte pillanatnyi vélekedéseinket, filozófiai
ízlésünket és nézeteinket semmiben nem befolyásolja. Ez a helyzet persze
nem kellhogy tessék nekünk, hasznosnak sem kell tartanunk, azonbanmindenképpen
fennáll.
A magyar filozófia ismét, mint a múltban már annyiszor, elvágja magát
elődei nyelvétől – még a kortársaik beszédmódjátostorozó elődök
nyelvétől is –, így teremtve újra saját hagyománytalanságának hagyományát.
Hogyan is lehetne ma hipotézist alkotni a nemzedékek kettős
nyelvéről, ha ahhoz legalábbannyi kellene, hogy az ellentétes nyelvek
még érthetőek – azaz:racionálisan elutasíthatóak – legyenek egymás számára.
A harmadik nemzedék azonban – a mai – nem csupán megtagadjaapái és nagyanyái
nyelvét, hanem egyszerűen nem ismeri fölezeket nyelvként, semmilyen
viszonyban nincs velük. Ilyenformána nyelv, amikor elemezzük, mintha
már nem is a miénk volna.Talán a saját nyelvvel való szembenézés hiánya teszi
hagyománytalanná a magyar filozófiát másik értelemben is. Minthogy kívülről,
a legújabb „másodlagos frissességű” filozófiai hagyománynyelvén beszélünk
– ha beszélünk – saját elődeink filozófiájáról, abölcseleti tevékenység
nemigen válhat önmegértéssé, saját réginyelvünkkel való szembesüléssé. Ha
ez a szembesülés ritka esetekben meg is történik, ez mindig csak az egyes
filozófus „magántörténelme” lesz, sohasem egy kultúra önértelmezése. (Ilyenszempontból
igazuk lesz azoknak, akik szerint nincsen magyarfilozófiai hagyomány. Bölcseletünknek
valóban nincsen története,csupán filozófiáról szóló történeteink, töredezett
magánhagyományaink és legendáink vannak.)
E történetek egyike a Bretter Györgyről szóló. Szövegei, gondolkodásmódjának
dokumentumai részei egy történetnek, magánhagyományok azok számára,
akiknek mondani tud valamit aza pár évig tartó legenda, amelyben kialakulni
látszott maga afilozófiai tradíció. Az a „nagy tradíció”, amely képes
valamiképpen értelmezni a kultúrát, amelyben él, és önmagához, valamintsaját
múltjához is van valamilyen meghatározható viszonya.
Érthető a berzenkedés, amellyel a kortársak egy része fogadtaBretter
ama kísérleteit, hogy szembesítse a beszélőket nyelvükkel;egy ilyen próbálkozás
nemcsak hogy kellemetlen annak, aki úgyérzi – joggal egyébként –, hogy „róla
szól a mese”, hanem ellentétben is áll azokkal az elvárásokkal, amelyeket
közgondolkodásunk a filozófiának címez. Ezen elvárások szerint egy bölcselő
nemagyarázza azt a kultúrát, amelyben él. A filozófia azért ne vizsgáljon
efféléket, mert nem része az erre hivatott hagyományrendszernek, és nem is
lehet része ennek, hiszen abban csakkultúrkritikai opcióval rendelkező
szférák lehetnek jelen. A filozófiával az a baj, hogy nem végez kultúrkritikai,
de kárhoztatói szerint nem is lenne szabad neki ezt tenni. Végül is semmit
semlenne szabad tennie, hiszen, ha egyáltalán van valami joga a létezésre,
az is csak annyi, mint más kultúrjavaké: a puszta önfelmutatás, a tautológia
önélvezete.
Mi pedig itt maradunk az így felfogott „kultúrában” nyelvkritika nélkül,
dadogva, szinte kitépett nyelvvel. Nem értjük, mi fáj,ha új frazeológiát hallunk
régi szintaxissal. Nem tudjuk, mi anyugtalanító abban, hogy nem esik kézről
még egy szürke, delegalább érthető nyelv sem. Hogy olyan dolgok, amelyek
egyébként megfogalmazhatóak lennének, kicsúsznak a kezünk közül.Nem is beszélünk
ilyenekről. (Ehhez sincs meg a nyelv.) És ezértolvasunk kevés Brettert.
Olvasván, még szembesülnénk az arra való képtelenségünkkel, hogy beszéljünk
önmagunkról.
(Mindazonáltal – egyebek mellett – ez az írás is megszületett,mi több:
számít rá, hogy megértik...)
JEGYZETEK
A Bretter-értelmezés néhány lehetséges kiindulópontjára
Kiss Endrehívta föl a figyelmet. (Szempontjai közül néhányat felhasználtam
a föntiírásban.)
A magyarországi értelmiségi közgondolkodás beszédmódjait
az adottidőszakban Becskeházi Attila vizsgálta behatóbban. Gondolatainak
némelyikét volt alkalmam élőszóban hallani tőle. Azóta nyomtatásban
is megjelentek e vizsgálódások Kuczi Tiborral közösen írott könyvében(Becskeházi
Attila: Szociológia és társadalomdiskurzus; Kuczi Tibor:Szociológia,
ideológia, közbeszéd. In uők: Valóság ’70. ScientiaHumana,
Budapest, 1992.)
A fönti szövegben a következő Bretter-művekre
teszek konkrét utalást: Vágyak, emberek, istenek. Kriterion, Bukarest,
1970; A kortudatkritikája. Kriterion, Bukarest, 1984; Itt és
mást. Kriterion, Bukarest,1979; Párbeszéd a vágyakkal. Magvető,
Budapest, 1979; különösebbenpedig: Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről.
(Első megjelenés: Korunk, 1973/6.)
* Bretter-olvasatok Magyarországon
címmel megjelent a Korunk 1994/5. számában.