Kellék
filozófiai folyóirat

    folyóiratok   » Kellék
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 23. szám, 2003 ( „Szövegek és körülmények”) »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Olvasatok

Olvasatok

Bretter György Magyarországon*

MESTER BÉLA

Olvasni csak „visszafelé” tudjuk a szövegeket, mindig abból ahagyományból, amelyben éppen vagyunk. (Még akkor is, hanagy nehézséget okozna annak eldöntése, hogy mi is az a hagyomány, amelyikben mi vagyunk benne, különösen manapságés tájainkon.) A dolog nem lenne szóra sem érdemes, hiszen jólrendezhető akár egy historista fogalomrendszerben is – egyén ésVilágszellem viszonya ugyanahhoz a történeti időhöz, mondhatnánk –, ha a kétféle viszonyulás, keveredvén, nem kerülne ellentmondásba egymással, és ez az ellentmondás nem vetné föl aszövegértelmezés autoritásának problémáját.

Márpedig a kétféle viszonyulás feltétlenül keveredik: hiszen azértelmező is olvasóként kezdi. Érdemes megfigyelni a hosszúéletű mesterek tanítványait. Ki-ki esküszik a saját interpretációjára, amelyik is persze mindig nagyon elmés, megalapozott, a mester szövegeinek teljesen legitim olvasatán alapul. A különbségáltalában abból ered – ha leszámítjuk más mesterek hatását és atanítványok későbbi önálló rendszereit –, hogy a tanítványokkülönböző időpontokban kapcsolódtak be a mester gondolkodásába, más-más művekkel ismerkedtek meg előbb, és az a kép,amely kialakult bennük erről, meghatározta a többi szöveg értelmezését is. Az út, amelyet a tanítvány bejárt a mester eszméinekmegismerése során, észrevétlenül a mester gondolati útjaként,„fejlődéseként” értelmeződik. Így értelmezik a tanítványok mesterük elemzése által önmagukat.

Én is visszafelé-olvasóként kezdtem – Bretter legelső kötetétolvastam legutoljára. Amikor a nyíregyházi főiskolai könyvtárban megtaláltam a Vágyak, emberek, isteneket, meglepődtem: akötet csak helyben olvasható, bizonyos tanulmányok számos sorasűrűn aláhúzva piros, kék és zöld tollal – akkurátusan, vonalzóval –,a többi szöveg érintetlen. Biztos jelei a kötelező-olvasmánykéntvaló-létnek, az én itt-létem kezdete (1981) előttről. A többi kötet– ha megvan – már csak egy könyv a többi közül, bejegyzések éskülönleges védelem nélkül. (Az efféle apróságok is jelei lehetneka különféle Bretter-olvasatoknak.)

De visszafelé is többféleképpen lehet olvasni. Ha például elegendő számú, a hetvenes években egyetemre járt magyarországibölcsésszel beszélget az ember a „kolozsvári iskoláról”, hamarkiválik egy szűkebb réteg, amely ebben az időben nagy kedvvelolvasta az Echinoxot, ismerte a – sokszor saját véleményük ellenére – Bretter-tanítványoknak tartott szerzők nevét, azután, kedvet kapva, elkezdte magát Brettert is olvasni. Ha egy ilyen emberrel otthonában beszélgetsz erről, előbb-utóbb leveszi a polcróla köteteket is. A legtöbb ugyanis megvan, kivéve az elsőt és azutolsót. Az első hiánya érthető: 1970-ben a házigazda még –legföljebb – gimnáziumba járt. A kortudat kritikájának hiánya márérdekesebb. 1984-re mintha az érdeklődés fogyott volna el. Mostvesszük észre azt is, hogy a beszélgetést észrevétlenül kezdi belengeni valamiféle nosztalgia: a házigazda hálás, amiért emlékeztetemrégi kedvenc szövegeire, de az is nyilvánvaló: ezek egykori kedvencek.

Pedig a nyolcvanas évek elég eseménytelenül teltek egészen avégükig, igazán találó rájuk az orosz kifejezés: a pangás évei.Nem voltak kivonulások, bevonulások, az egyetlen térségünkbelikomolyabb politikai megmozdulást, a lengyelt is „jegelték” 1981től. Senki nem tud olyan fontos dátumot mondani az évtizedvégéig, mint volt a megelőző etapokban 1956, 1968 vagy 1973.Mégis – vagy talán éppen ezért –, szépen lassan átrendeződöttvalami a magyarországi fejekben. Az értelmiségi közgondolkodássajátos módon „előzte” azt, amit Bretter képviselt. Amikor olvasták – körülbelül második kötetétől haláláig, talán a két 1979-esposztumusz válogatásig –, még élt a hatvanas évekből átörökítetteszme arról, hogy a teória valami alapvető dolog az ember számára: abban fogalmazza meg valamiképpen saját lényegét. Tartott még a reform-marxizmus tekintélye is, hiszen Nyugaton semláthatott ekkor olyan nagyon mást még az a néhány szélesebbhorizontú befogadó és alkotó sem.

A filozófia ebben az időben neki is látott antropológiát csinálni, eljutott egészen saját beszédmódja korlátainak felismeréséig,nekirugaszkodott, hogy más hagyományból vagy teljesen elölrőlalkossa újra nyelvét – nem utolsósorban éppen Bretter nyelvkritikájában –, de ez lassan mintha senkit sem érdekelt volna márMagyarországon. Az itteni közgondolkodás elfordult a filozófiátólés annak félbe-szerbe hagyott nyelvi problémájától, és a szociológiában kezdte újrafogalmazni magát. Azután, valamivel később, a közgazdaságtanban. (Voltak is teljes világmagyarázati igénnyelföllépő érdekes és értelmes közgazdasági és szociológiai elméletek, filozófia-pótlékok.)

Mintha a Monarchia szellemi élete tért volna vissza: Eötvösvagy Erdélyi gondolatait nem folytatja senki, hanem belemerülegyfajta pragmatizmusba, olyan, pozitivista vagy más gondolkodásmódba, amelynek alapján jólesően sokat és hasznosan lehetdolgozni – hátha e munka közben nem jutnak az ember eszébe azelmélet meg nem gondolt gondolatai. Mire a századfordulónmegindul valami szellemi pezsgés a teóriában, már nincs mód ottfolytatni, ahol a 19. század közepén megszakadt. Ilyenféle történtmost is: bő évtizedig kimaradt a közgondolkodásból a filozófia, ésmostanában, hogy visszatérni látszik, inkább észrevehető rajta –mondjuk – Hamvas Béla újjáéledése és kultusza vagy a posztmodern divatja, mint az évtizede megoldatlan problémák feldolgozása, ha nem is megoldása, legalább kezelése.

A teória különféle dialektusai vadonatújnak tűnnek az értelmiség új nemzedékeinek; de nem csupán dialektusként tűnnek újnak, hanem sohasem hallott újdonságnak számít a teoretikusbeszédmód puszta lehetősége is. Mintha most találtuk volna föl afilozófiát. Ne tévesszen meg bennünket a szűkebb szakmai körökúj keletű érdeklődése a magyar filozófiatörténet témái iránt: ez atörekvés a filozófia közönségét gyakorlatilag nem is érinti, a publikum más részeit pedig csak filozófián kívüli okokból foglalkoztatja a jelenség. A helyzet nagyjából úgy írható le, hogy örülünk amagyar filozófiatörténet itt-ott felbukkanó, néha újrakiadott tárgyainak, de csak mint muzeális értékeknek, amelyeknek léte vagynemléte pillanatnyi vélekedéseinket, filozófiai ízlésünket és nézeteinket semmiben nem befolyásolja. Ez a helyzet persze nem kellhogy tessék nekünk, hasznosnak sem kell tartanunk, azonbanmindenképpen fennáll.

A magyar filozófia ismét, mint a múltban már annyiszor, elvágja magát elődei nyelvétől – még a kortársaik beszédmódjátostorozó elődök nyelvétől is –, így teremtve újra saját hagyománytalanságának hagyományát. Hogyan is lehetne ma hipotézist alkotni a nemzedékek kettős nyelvéről, ha ahhoz legalábbannyi kellene, hogy az ellentétes nyelvek még érthetőek – azaz:racionálisan elutasíthatóak – legyenek egymás számára. A harmadik nemzedék azonban – a mai – nem csupán megtagadjaapái és nagyanyái nyelvét, hanem egyszerűen nem ismeri fölezeket nyelvként, semmilyen viszonyban nincs velük. Ilyenformána nyelv, amikor elemezzük, mintha már nem is a miénk volna.Talán a saját nyelvvel való szembenézés hiánya teszi hagyománytalanná a magyar filozófiát másik értelemben is. Minthogy kívülről, a legújabb „másodlagos frissességű” filozófiai hagyománynyelvén beszélünk – ha beszélünk – saját elődeink filozófiájáról, abölcseleti tevékenység nemigen válhat önmegértéssé, saját réginyelvünkkel való szembesüléssé. Ha ez a szembesülés ritka esetekben meg is történik, ez mindig csak az egyes filozófus „magántörténelme” lesz, sohasem egy kultúra önértelmezése. (Ilyenszempontból igazuk lesz azoknak, akik szerint nincsen magyarfilozófiai hagyomány. Bölcseletünknek valóban nincsen története,csupán filozófiáról szóló történeteink, töredezett magánhagyományaink és legendáink vannak.)

E történetek egyike a Bretter Györgyről szóló. Szövegei, gondolkodásmódjának dokumentumai részei egy történetnek, magánhagyományok azok számára, akiknek mondani tud valamit aza pár évig tartó legenda, amelyben kialakulni látszott maga afilozófiai tradíció. Az a „nagy tradíció”, amely képes valamiképpen értelmezni a kultúrát, amelyben él, és önmagához, valamintsaját múltjához is van valamilyen meghatározható viszonya.

Érthető a berzenkedés, amellyel a kortársak egy része fogadtaBretter ama kísérleteit, hogy szembesítse a beszélőket nyelvükkel;egy ilyen próbálkozás nemcsak hogy kellemetlen annak, aki úgyérzi – joggal egyébként –, hogy „róla szól a mese”, hanem ellentétben is áll azokkal az elvárásokkal, amelyeket közgondolkodásunk a filozófiának címez. Ezen elvárások szerint egy bölcselő nemagyarázza azt a kultúrát, amelyben él. A filozófia azért ne vizsgáljon efféléket, mert nem része az erre hivatott hagyományrendszernek, és nem is lehet része ennek, hiszen abban csakkultúrkritikai opcióval rendelkező szférák lehetnek jelen. A filozófiával az a baj, hogy nem végez kultúrkritikai, de kárhoztatói szerint nem is lenne szabad neki ezt tenni. Végül is semmit semlenne szabad tennie, hiszen, ha egyáltalán van valami joga a létezésre, az is csak annyi, mint más kultúrjavaké: a puszta önfelmutatás, a tautológia önélvezete.

Mi pedig itt maradunk az így felfogott „kultúrában” nyelvkritika nélkül, dadogva, szinte kitépett nyelvvel. Nem értjük, mi fáj,ha új frazeológiát hallunk régi szintaxissal. Nem tudjuk, mi anyugtalanító abban, hogy nem esik kézről még egy szürke, delegalább érthető nyelv sem. Hogy olyan dolgok, amelyek egyébként megfogalmazhatóak lennének, kicsúsznak a kezünk közül.Nem is beszélünk ilyenekről. (Ehhez sincs meg a nyelv.) És ezértolvasunk kevés Brettert.

Olvasván, még szembesülnénk az arra való képtelenségünkkel, hogy beszéljünk önmagunkról.

(Mindazonáltal – egyebek mellett – ez az írás is megszületett,mi több: számít rá, hogy megértik...)

JEGYZETEK

A Bretter-értelmezés néhány lehetséges kiindulópontjára Kiss Endrehívta föl a figyelmet. (Szempontjai közül néhányat felhasználtam a föntiírásban.)

A magyarországi értelmiségi közgondolkodás beszédmódjait az adottidőszakban Becskeházi Attila vizsgálta behatóbban. Gondolatainak némelyikét volt alkalmam élőszóban hallani tőle. Azóta nyomtatásban is megjelentek e vizsgálódások Kuczi Tiborral közösen írott könyvében(Becskeházi Attila: Szociológia és társadalomdiskurzus; Kuczi Tibor:Szociológia, ideológia, közbeszéd. In uők: Valóság ’70. ScientiaHumana, Budapest, 1992.)

A fönti szövegben a következő Bretter-művekre teszek konkrét utalást: Vágyak, emberek, istenek. Kriterion, Bukarest, 1970; A kortudatkritikája. Kriterion, Bukarest, 1984; Itt és mást. Kriterion, Bukarest,1979; Párbeszéd a vágyakkal. Magvető, Budapest, 1979; különösebbenpedig: Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről. (Első megjelenés: Korunk, 1973/6.)

* Bretter-olvasatok  Magyarországon címmel megjelent a Korunk 1994/5. számában.

 
 
kapcsolódók
» a Kellék honlapja
» impresszum 1994-2004
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék