Az erkölcsi belátás fogalma és az etika megalapozása
Franz Brentanonál
KELLER GYÖRGY
E kis írás célja, hogy rámutasson a Franz Brentano leíró pszichológiája
és az erkölcsiség megalapozásáról szóló tanítása között – tézisünk szerint
– fennálló lényegi (bizonyos vonatkozásban megalapozási) összefüggésre. Az
alábbiakban ezért oly módon szeretnénk (a legáltalánosabb módszertani elvektől
a szűkebb diszciplínák felé haladva) kérdéseket intézni a brentanoi szöveghez,
hogy ezáltal láthatókká váljanak a lélektan és az etika/értékelmélet viszonyát
illető, ki nem fejtett előfeltevések és konzekvenciák.
Brentano a filozófia történetét egyrészt tudományos törekvések organikus
kialakulásának folyamataként, másrészt azonban éppen e tendenciák megtöréseként,
hanyatlásaként értelmezi. A nagy történelmi korszakok, az ókor, a középkor
és az újkor mindegyikében – a filozófiai gondolkodás alakulása szempontjából
– négy egymást követő, illetve egymásba forduló fázis különíthető
el. A virágzás fázisát a hanyatlásba való átmenet követi, ezután pedig két
„dekadens” fázis (egy szélsőségesen szkeptikus és egy kitalációkra építő)
következik. Brentano a filozófia új korszakába történő belépés olyan
időszakának tekinti saját korát, amelyben még jelen vannak a hanyatlás
fázisainak jelenségei. Az etika ekkor hagyja maga mögött az érték relativisztikus
és szubsztancializáló megközelítéseinek doktrínáit. Filozófusunk etikai gondolkodása
ennek megfelelően éppúgy szemben áll az ideális értékvilág koncepciójával,
mint ahogyan az értékek relativisztikus megközelítésével is.
Az újkorban megjelölhető harmadik fázist (gondolkodása legnagyobb
hatású előzményét) David Hume radikális szkepszise, míg a puszta filozófiai
kitaláció korszakát Kant munkássága és az erre épülő klasszikus német
idealizmus jelenti számára. Brentano Kant-kritikájának a kategorikus imperatívuszra
(annak mindhárom megfogalmazására) irányuló gondolatmenetében három elkülöníthető,
de egymással összefüggő érvet hoz fel a feltétlen parancs etikai irrelevanciája
mellett.1
A Vom Ursprung sittlicher Erkenntnis2 14. megjegyzése
Beneke nyomán3 tapasztalati megalapozottság hiányában a kanti kategorikus
imperatívuszt nem az ész tényének, hanem sokkalta inkább pszichológiai kitalációnak
[psychologische Dichtung], puszta fikciónak minősíti. Másrészt
John Stuart Millre hivatkozva úgy véli, Kant elfelejti kimutatni, hogy származnék-e
valamiféle logikai ellentmondás vagy fizikai képtelenség abból, ha az összes
racionális lény erkölcstelen szabályokat tenne cselekvése maximájává. Mill
szerint Kant Az erkölcsök metafizikájában csak annyit mutat ki, hogy
az erkölcstelen viselkedési szabályok elfogadása olyan következményekkel járna,
amelyek megítélése egyetemlegesen kedvezőtlen. Mill a Haszonelvűség4
első fejezetében azt szándékozik illusztrálni, hogy az „apriori moralisták”
számára – legalábbis azok számára, akik egyáltalán érvelnek – elkerülhetetlen
az utilitarista érvek alkalmazása. Brentano harmadik, Mill érveléséhez kapcsolódó,
a kategorikus imperatívusszal mint morális mozgatórugóval szembeni ellenérvében
idézi a letét példáját, amelyre Kant oly szívesen hivatkozott [Az erkölcsök
metafizikájának alapvetésében és A gyakorlati ész kritikájában
is). Kant e példában a következőképpen érvel: arra a kérdésre, hogy
szabade olyan javat megtartanunk, amelyet valaki elismervény nélkül bízott
ránk, a helyes válasz: nem, mert ha az azzal ellentétes alapelv (tehát az
eltulajdonítás) válna törvénnyé, akkor senki sem bízna meg a másikban, és
nem helyezné javait nála letétbe, miáltal egész egyszerűen megszűnne
a letét intézménye, aminek következtében a törvényt (amely a letéttel kapcsolatos
viselkedésünket hivatott szabályozni) – letét hiányában – nem lehetne alkalmazni;
vagyis az immorális törvény önmagát függesztené fel, önmagát érvénytelenítené.
Brentano véleményét, amelynek értelmében Kant frappáns érvelése egyszerűen
abszurd (mivel Brentano szerint egy törvény semmiképp sem érvénytelenítheti
önmagát), a következő gondolatkísérlettel kívánja bizonyítani: a kanti
gondolatmenettel párhuzamban a következő kérdést fogalmazza meg: „Szabad-e
engednem egy vesztegetési kísérletnek?” Természetesen igen. Amennyiben ugyanis
ezzel ellentétes alapelveket tennék maximámmá, s így a megvesztegethetetlenség
általánosan érvényes természeti törvénnyé válnék, soha senki nem akarna megvesztegetni
senkit, vagyis nem lehetne végrehajtani a törvényt (a megvesztegethetetlenség
törvényét!), ezáltal pedig ez a morális törvény önmagát érvénytelenítené az
alkalmazás lehetőségének hiányában.
A klasszikus német idealizmust Brentano fantasztikus konstrukciók alkotásával
és az értékek – minden emberi megismerőképesség túllépésének igényéből
táplálkozó – szubsztancializálásával vádolja.
Másfelől azonban, állítja, a radikális szkepticizmus álláspontjáról
lehetetlennek tűnik bármiféle általános érvényű ismeret, mint ahogyan
az ilyen értékelés is.
Az univerzális kétely jogossága esetén sem logika, sem etika nem volna
lehetséges tudományként. Miközben egyetért a gondolattal, amely szerint az
ismeret semmiképp sem függetleníthető a megismeréstől, az pedig
a megismerő szubjektumtól, úgy véli, hogy az igazság és a puszta szubjektív
vélekedés közé aligha tehetünk azonosságjelet, ez ugyanis értelmetlenné tenné
az igaz ismeret fogalmát, ezáltal pedig az öncélú szofisztika előtt nyitná
meg az utat.
Az ismeret- és értékrelativizmus jogosultságának tagadása és a megismerő,
illetve értékelő szubjektivitás konstitutív tényezőként való figyelembe
vétele azonban nem egymást kizáró gondolkodási igények. Brentano ismeret-
és értékelmélete az ítéletnek és az értékelésnek a szubjektivitáshoz kötődő,
mégis általános érvényű (kétségbe nem vonható) alapját kereső gondolkodás.
Egy értékelés vagy ítélet helyességének közvetlen beláthatósága az a sajátosság,
amely az adott ítéletet, illetve értékelést (tetszést) saját maga alapján
– belső ismérvként – mint helyeset tünteti ki. Mivel azonban a belátás
az ítélő-értékelő szubjektum teljesítménye, a beláthatóság semmiképp
sem lehet független ettől a szubjektumtól. Az evidencia, illetve a beláthatóság
gondolata teremti tehát meg a szintézist a két gyökeresen eltérőnek látszó
attitűd között. Vegyük most szemügyre e gondolatmenet érvényesülését
a brentano-i etika területén! Amennyiben az erkölcsiség értelmesen kétségbe
nem vonható alapjára kérdezünk rá, az önmaga alapján igazolt erkölcsi helyesség
problémáját kell vizsgálnunk, miközben azt is szem előtt kell tartanunk,
hogy ennek a „végső fundamentumnak” mind megismerésünk, mind pedig gyakorlati
szempontjaink számára hozzáférhetőnek kell lennie. Brentano Vom Ursprung
sittlicher Erkenntnis című előadásában az etikait – Arisztotelész
nyomán – a célok szférájaként határozza meg, ennek értelmében az erkölcsi
helyesség kérdését (az etika központi problémáját) a helyes célra irányuló
kérdéssel azonosítja. Nyilvánvaló, hogy az apodiktikusan helyes cél azért
helyes feltétlenül, mert helyessége nem rendelődik alá semmi másnak,
miközben rá minden céltételezés mint legitimációs alapjára irányul. Az etika
által keresett cél tehát „a célok célja”, a legfőbb gyakorlati cél, s
amennyiben a cél mint választásra érdemes határozódik meg, a választásra leginkább
érdemes, tehát a legjobb. A legfőbb gyakorlati cél formális meghatározásának
következő elemét akkor kapjuk, ha figyelembe vesszük, hogy választani
– értelemszerűen – csakis elérhetők közül lehet. Brentano ennek
megfelelően így határozza meg a gyakorlati filozófia legfőbb tételét
Grundlegung und Aufbau der Ethik5 címen kiadott előadásaiban:
„Válaszd a legjobbat az elérhetők közül!”
Itt kell azonban felfigyelnünk – amint azt Oskar Kraus is kiemelte az
Ursprunghoz írott bevezetőjében – az erkölcsi érték és
a gyakorlati cél fogalmi megkülönböztetésének szükségességére. Láthatjuk,
hogy, mivel az elérhető legjobb opció választásának imperatívusza utalást
tartalmaz a „jó” fogalmára, és bár a fenti meghatározás – mint azt Husserl
és Mayer-Hillebrand is állítják – a fenomenológiai etika univerzális érvényű
alaptétele, nélkülözhetetlennek mutatkozik egy fenomenológiai értékelmélet
kidolgozása. Minthogy Brentano az Ursprungban ezen értékelmélet
középpontjába a jó feltétlen, az erkölcsiség egésze számára konstitutív fogalmát
kívánja állítani, a fogalomalkotás közvetlen, definíció szerint belátásból
táplálkozó forrását kell megtalálnia. Így válik nála a fogalmi meghatározás
kérdése az eredetre vonatkozó kérdéssé.
A fogalomalkotás brentano-i elmélete szerint összes fogalmainkat bizonyos
konkrét tapasztalati képzetekből nyerjük. A Psychologie vom empirischen
Standpunkt6 című korszakos jelentőségű
munkájában Brentano megkülönbözteti egymástól a külvilágra vonatkozó tapasztalatot
és a saját lelki jelenségeinkre irányuló belső észlelést. (Fizikai fogalmainkat
az előbbiből, a pszichikaiakat az utóbbiból nyerjük.) Tanítása szerint
reális fennállás csak a belső észlelés adatait, közvetlen beláthatóság
– apodiktikus bizonyosság – csak a saját pszichikai tevékenységünkre vonatkozó
ismereteinket illeti meg. Nyilvánvaló, hogy, bár hitünk tárgyával kapcsolatban
tévedhetünk, tényét illetően sohasem, lévén, hogy a lelki jelenség létének
bizonyossága – mivel e tény közvetlenül belátható – teljességgel közömbös
a pszichikai fenoménben belsőleg adott tárgy „objektív” létébe vetett
hit igazságértéke iránt.
Itt jegyzendő meg, hogy a belső észlelés adatainak leírását
Brentano az empirikus pszichológia tárgyául jelöli ki. Észre kell azonban
vennünk, hogy a brentano-i értelemben vett lélektan nem azonos a Husserl pszichologizmus-kritikája
által illetett ténytudományos pszichológiával, amely – tény tudomány lévén
– lényegileg induktív jellegű.7 Az empirikus/leíró lélektan
Brentano szándéka szerint a tudat közvetlen adottságaival foglalkozik, amelyek
realitása közvetlenül belátható, azaz annak elismeréséhez nem szükséges más
bizonyosságokra utalni.
Az imént már hivatkozott elmélet értelmében a belső észlelés tárgyainak
differentia specificája abból származik, hogy ezek az észlelések
valamire mint belsőleg tárgyként adottra irányulnak, azaz intencionális
jellegűek. Így az intencionális viszony tárgyának e viszonyon kívüli
fennállása nem feltétele a viszony realitásának.
Mivel a lelki jelenségek az intencionalitás különböző módjait képviselhetik,
és legjellemzőbb tulajdonságuk épp ez az irányulásmód, Brentano a vonatkozásjelleg
előforduló típusaiban látja a pszichikai fenomének osztályozásának legmegfelelőbb
alapját. A Von der Klassifikation der psychischen Phänomene8ben
(illetve korábban a Psychologie második kötetében) úgy állapítja meg
a lelki aktivitásformák „alaposztályait”, hogy az azonos alaposztályba tartozó
jelenségek a tárgyra-vonatkozás azonos módjával, „az intencionális viszony
azonos tartalmával” bírnak.
Ennek a módszertani elvnek megfelelően Brentano az alábbi módon jelöli
ki a pszichikai tevékenységek három alaposztályát: minden pszichikai aktus
alapja a képzet, vagyis az a lelki fenomén, amelyben számunkra valami egyáltalában
megjelenik. Mivel minden tudat egy tárgy tudata (éppen ebben áll intencionális
jellege), képzettel bírni pedig nem jelent mást, mint tárggyal bírni, nem
képzelhető el, hogy bármiféle pszichikai aktivitást anélkül fejtsünk
ki, hogy képzettel rendelkeznénk. Az első alaposztályt tehát, amelynek
jelenségei a másik két alaposztály jelenségeinek is alapul szolgálnak, a képzetek
[Vorstellungen] alkotják. (Ide szemléleti és nem-szemléleti
képzetek egyaránt tartoznak.)
A második alaposztály az ítéletek [Urteile] osztálya, amelybe Brentano
nem képzetek egymásra vonatkoztatásait, egyszerű összekapcsolásait sorolja,
hanem az elismerés vagy az elvetés jelenségeit. Arra figyelmeztet, hogy két
képzet puszta összekapcsolása nem eredményez ítéletet, ráadásul az egzisztenciális
ítéletek két képzet összekapcsolásaként történő értelmezése erősen
problematikus. Brentano tehát a hagyományos, kéttagú ítéletmodellt az elismerésen
vagy elvetésen alapuló egytagú, tetikus ítéletformával váltja fel. Megjegyzendő,
hogy, bár eredetileg úgy vélte, minden ítélet visszavezethető ilyen egytagú
formára, később kiegészítette koncepcióját annak tanával, hogy a predikatív
mondatok valójában két, összekapcsolódó egytagú ítéletből állnak (ezek
közül az egyiket Subjekturteil, a másikat pedig Prädikaturteil névvel
illeti). A pszichikai aktusok harmadik alaposztályába a kedélymozgások
[Gemütsbewegungen], az indulatok, „az akarás és a szeretet/gyűlölet
jelenségei” tartoznak, amelyek jellemző irányulásmódja a tetszés, illetve
a nemtetszés. Brentano szerint ide sorolódik a kedélytevékenységeknek az érzéstől
az akarásig terjedő egész skálája. Mivel a kedélymozgások az alapjukul
szolgáló képzetre mint jóra vagy mint rosszra irányulnak, s ezért a jó mint
a tetszés tárgya határozódik meg, a harmadik alaposztály jelenségeiről
szóló tannak megkülönböztetett figyelmet kell szentelnünk egy etikai-értékelméleti
probléma megértésére tett kísérlet során.9 Amikor dolgozatunk elején
arra utaltunk, hogy az etikai látásmód konstitutív szereppel bír a brentano-i
pszichológia vonatkozásában, akkor éppen a lelki fenomének e csoportjára gondoltunk.
Másfelől azonban az is nyilvánvaló, hogy nem minden tetszés tárgyát
tekinthetjük etikai értelemben jónak, hanem csakis az erkölcsileg helyes tetszését.
Itt merül fel a tetszés helyességének mibenlétére irányuló kérdés. Amennyiben
a helyességet – Brentano nyomán10 – egyfajta igazoltságként értelmezzük,
és úgy véljük, hogy az indulatok alaposztályának jelenségeivel kapcsolatban
van értelme helyességről beszélni, úgy egyértelmű, hogy belátásról
is lehet szó a fenomének e csoportjával kapcsolatban. (Tekintettel arra, hogy
a belső észlelés tanúsága szerint minden igazolás végső alapja a
belátás, csak a belátás általi igazolás tekinthető tulajdonképpeninek.)
Arra vonatkozóan, hogy mit ért egy kedélymozgás belátó jellegén, Brentano
egyszerűen az életvilági tapasztalathoz utalja olvasóit. Reményeink szerint
azonban különböző brentano-i szövegek (elsősorban a Klassifikation és az Ursprung) összevetésével lehetőség nyílik e fogalom
közelebbi meghatározására is.
Figyelemre méltó azonban, hogy, miközben a belátás Brentano-nál (is) megtalálható
jellemzése értelmében lehetetlen, hogy valamit és ugyanannak az ellenkezőjét
is egyaránt belássuk, továbbá mind az akarás, mind pedig a szeretet vonatkozástípusa
a tetszés, az életvilági tapasztalat az akarás és a szeretet „aszinkronitásának”,
sőt ellentmondásának számos tapasztalatával szolgál. (Bár ezen ambivalencia
lehetőségének feltételeit maga Brentano nem értelmezi kifejezett formában,
számos – az affektusokkal kapcsolatos –- utalása alapján felfejthető
az explicit tanítás hátterében működő gondolatmenetnek ez a vonatkozása.)
A Von der Klassifikation der psychischen Phänomene harmadik fejezetében
a szerző arról beszél, hogy vizsgálódásaiban „szeretet” szót a tárgyára
kizárólag e tárgyért irányuló szeretetként értelmezi. „Ebben az [...] értelemben
gondolom – írja Brentano –, hogy minden olyan aktusban, amely a harmadik alaposztályhoz
tartozik, valamit szeretünk vagy gyűlölünk.” Vessünk most egy pillantást
ezen osztály egységének természetére! (Elöljáróban megjegyzendő, hogy
ezzel az egységgel kapcsolatban Brentano természetesen nem állítja, hogy az
érzés és az akarás semmiben sem különbözik egymástól, ám az „intencionális
vonatkozás” jellegét tekintve teljes azonosságot állapít meg közöttük.11)
A lelki jelenségek egy adott osztályának egysége nem jelenti azt, hogy ez
az osztály minden szempontból homogén volna (hisz ekkor nem a lelki aktusok
osztályáról, hanem csupán egyetlen pszichikai tevékenységről volna szó).
Mivel azonban az indulatok alaposztályába
tartozó pszichikai jelenségek nagyobb sokféleséget mutatnak, mint az ítéletek
alaposztályába tartozók, igen sokan akadtak, akik az érzéseket az akarattól
elválasztva, külön alaposztályba sorolták. Brentano – erre reflektálva – a
harmadik alaposztály egységéről szóló tanával párhuzamosan polémiát folytat,
többnyire Kanttal és Hamiltonnal. Filozófusunk e gondolatmenetében mind Kantot,
mind pedig Hamiltont a lelki jelenségeknek a képzet, az érzés és az akarás
alaposztályaira történő felosztása hívének tekinti. Mind Az ítélőerő
kritikája, mind pedig a Metafizikai előadások szerzője
annak a viszonynak a különbözőségében látja az érzés és az akarás megkülönböztetésének
alapját, amely a szeretet és tárgya, illetve az akarat és objektuma között
áll fenn. Kant és Hamilton ennek kapcsán azt emeli ki, hogy, míg az érzés
pusztán az alanyra irányul (Kantnál „érdek nélküli”, Harhiltonnál „szubjektíven
szubjektív”), addig az akarás tárgyi vonatkozással bír (Kantnál „gyakorlati”,
Hamiltonnál „objektíven szubjektív”). Brentano szerint a kedélymozgások alaposztályát
érzésre és akarásra osztó gondolkodók a lelki tevékenység vonatkozás-jellegének
meg nem értésében marasztalhatók el, mivel az intencionális aktus tárgyát
ettől az aktustól lényegileg elválaszthatónak tartják, holott az előbbi
az utóbbinak korrelátuma, tehát annak vonatkozásában tekintendő. Amennyiben
azonban a belsőleg adott tárgyat a pszichikai fenoménhez képest külsődlegesként
értelmezzük,12 a tárgy és az aktus kapcsolatának vizsgálata nem
tárhatja fel az intencionális vonatkozás sajátos természetén alapuló közösséget,
amely a lelki jelenségek egy adott alaposztályán belül fennáll (és amely egyedül
szolgálhat a lényegi sajátosság nyomán történő osztályozásuk alapjául).13
Nyilvánvaló tehát, hogy a szeretet és az akarat intencionalitásának típusa
azonos, vagyis az alapjául szolgáló képzetre mindkettő mint jóra irányul
(tehát mindkettő tetszés). Tudjuk továbbá, hogy a tetszés belátó jellege
abban áll, hogy tárgyára mint jóra csakis e tárgyra való tekintettel vonatkozik,
ahogyan a jó sem más, mint a belátó tetszés tárgya. Brentano a Klassifikationban
úgy fogalmaz, hogy egy tárgy jóságának problémája azzal a kérdéssel azonos,
hogy vajon „olyan természetű-e a tárgy, hogy vele a megfelelő viszonyba
lehet lépni”.14 Egyértelmű, hogy az ilyen értelemben vett
szeretet és akarat egyaránt a tetszésre- (szeretetre-/akarásra-) méltóság
közvetlen belátásán alapszik; az pedig aligha lehetséges, hogy ugyanaz a tárgy
egyidejűleg és azonos értelemben tetsszen is, meg ne is.15
A szeretet és az akarás „aszinkronitásának” életvilági tapasztalata azonban
feltételezi annak lehetőségét, hogy valamit bizonyos értelemben jónak
találjunk, míg egy más értelemben ne. Hogyan lehetséges ez? Ennek megválaszolásához
egy olyan kérdést kell feltennünk, amely látszólag nem kapcsolódik szervesen
gondolatmenetünk eddigi lépéseihez. Azt kell ugyanis tisztáznunk, hogy milyen
viszony áll fenn a tetszés és a jónak ítélés (tágabb értelemben: a kedélymozgások
és az ítéletek) között. Nem az ítélés egyik fajtájának kell-e tartanunk a
tetszést?
Brentano-nak a Klassifikationban kifejtett gondolatmenete szerint
ahhoz, hogy valamit jónak vagy rossznak ítélhessünk, már azt megelőzően
bírnunk kellene a jó, illetve a rossz képzeteivel, mielőtt először
rendelkeznénk valamely jónak vagy rossznak ítélt dolog képzetével, így pedig
homályban maradna a jó és a rossz képzetének (és fogalmának) eredete. Azon
pszichikai aktivitás, amelyben valamit önmagáért tartunk jónak, nem lehet
más, mint tetszés, amely definíció szerint feltétlen, amennyiben tárgya jóságának
belátásán alapszik. A kedélytevékenységek aszinkronitásának eseteiben a tárgyat
valamilyen különös szempontból – azaz valami másra való tekintettel, s nem
önmagáért –- tartjuk jónak, akarásra, illetve szeretetre méltónak. E pszichikai
aktivitásunk a tárgy bizonyos kedvező tulajdonságaira vonatkozó megismerésnek
mutatkozik, így ezt ítélésnek tarthatjuk, amelyben a tárgy elismeréséhez (szubjektum-ítélet)
jóságának elismerése (predikátum-ítélet) járul. A jónak ítélés jelensége a
jó már meglévő fogalmának modifikációján alapszik, oly módon, hogy e
fogalmat korlátozottabb értelemben, azaz valamire való tekintettel (tehát
a belátás közvetlen egyértelműségétől megfosztva) használjuk.
Mivel Brentano a jót mint a helyes tetszés tárgyát határozza meg, a helyesség
alapját pedig a belátásban látja, a jó a belátó tetszés tárgyának mutatkozik.
Nyilvánvaló, hogy ami belátóan tetszik, az teljes értelemben tetszik, tehát
nem fordulhat elő, hogy valamire való tekintettel tetsszék, míg valami
másra való tekintettel ne. Láthatjuk, hogy a jóság belátásának egyértelműségével
nem fér össze a szeretet és az akarat semmilyen aszinkronitása. Minden olyan
képzet (a tudat minden olyan tárgya), amely belátó tetszés (tulajdonképpeni
értelemben vett pozitív kedélymozgás) tárgya lehet, azaz amelyre a szeretet
és az akarat is azonos módon irányulhat, jó.
Amennyiben tehát minden igazolásnak közvetlen belátáson kell nyugodnia,
az akarat helyessége nem alapulhat máson, mint célja jóságának belátásán;
a szeretet helyessége pedig feltételezi, hogy tárgya egyben helyes akarat
célja is legyen. Itt tehát a szeretet és az akarat intenció-típusának azonosságát
(és a kedélymozgások osztályának egységét) a belátás valósítja meg. Brentano
hangsúlyozza, hogy, bár maga a belátás ténye (lévén csak a belső észlelésben
adott) nem hozzáférhető a társszubjektumok számára, a beláthatóság nem
pusztán az ítéletek, hanem a tetszés jelenségei esetében is interszubjektív.
Fontos azonban, hogy éppúgy, ahogyan az ítéleteknél az evidens helyesség nem
jelent eleveelismertséget, az értékesség (jóság) beláthatósága sem jelent
eleve-tetszést. Miként az evidens ítélet helyességének interszubjektív volta
sem áll másban, mint abban a lehetőségben, hogy ezt a helyességet mások
is beláthatják, úgy képesek mások is az ilyen jellegű (tulajdonképpeni
értelemben vett) jóság belátására.
Kimondatlanul ez az elv szolgál alapul a jó növekedéséről szóló brentano-i
elméletnek, amely kimondja, hogy minden partikuláris jónak valamely nála univerzálisabb
jóval kell célviszonyban állnia. E tételben az „egyetemesebb” szó egyrészt
a belátáson kevésbé közvetetten alapulót, másrészt nagyobb társadalmi általánossággal
bírót jelent. Az egyetemesebbé válás tehát éppúgy jelenti az értékesség alapjához
való közeledést, mint a jó összegződését.
Nyilvánvaló azonban, hogy – mint erre Brentano az Ursprungban
figyelmeztet – léteznek olyan értékek, amelyekkel „a helyes tetszés viszonyába
lehet lépni” (tehát jók), ám nem kapcsolhatók össze a céltételezés egyetlen
aktusában és a helyes preferencia sorrendje sem állapítható meg közöttük.16
Mivel ezen értékek tekintetében pusztán az etika (a jót a helyes tetszés
tárgyaként meghatározó) szempontja nem igazít el bennünket, Brentano a gyakorlati
céltételezést „ésszerű tevékenységünk egészének” szférájába utalja. Látjuk
tehát, hogy Brentano az erkölcsiséget megalapozó, belátáson nyugvó (tehát
alap-) értékek heterogenitásának híve, ez azonban talán nem jelenti azt, hogy
ne találhatnánk olyan értéket, amely axiológiájában központi jelentőségű.
Annyi ugyanis nyilvánvaló, hogy a brentano-i erkölcsi szubjektum lényegi attribútuma
a tulajdonképpeni (azaz belátó) tetszésre való képesség, így az etikum megalapozásának
forrásához legközelebbi, legkevésbé közvetett érték épp az értékesség belátásán
alapuló tetszés, s így talán nem követünk el túl nagy hibát, ha ezt tekintjük
a brentano-i értékelmélet centrumának.
A belátás-elv a racionális tevékenység egészének konstitutív alapja (lévén
bármi csak annyiban ésszerű, amennyiben belátáson alapszik). Ha e tevékenység
egésze ésszerű, és jelen van benne a tetszés, úgy a racionalitás egész
szférájában jelen kell lennie az erkölcsi motivációnak, amely lényegében nem
más, mint az akarat és a szeretet belátó voltára irányuló törekvés.
Láthatjuk tehát, hogy a belátás (amely a brentano-i tanítás szerint a
lélektan – egyik – tárgya) hogyan szolgál a tetszés erkölcsi helyessége (miként
valamennyi normatív fogalmunk) alapjául. Brentano e helyességet a racionalitás,
azaz a belátásra alapozottság speciális eseteként írja le. Arra a kérdésre
azonban, hogy mit jelent a kedélymozgások belátó jellege, csak a szeretet
és az akarat lényegi („vonatkozásbeli”) azonosságának az empirikus pszichológia
által leírt tapasztalata ad választ. Ebből a leírásból az is nyilvánvalóvá
válik, hogy az intencionális vonatkozásnak az a sajátos jellege, amely az
affektusoknak az ítéletektől való különbségéről és a szeretetnek
az akarattal való lényegi azonosságáról szóló brentano-i tan alapja, csak
az erkölcs normájának megfelelő tetszést illeti meg. Az a pszichikai
fenomén, amely megfelel a brentano-i lélektan kedélymozgás-fogalmának, egyben
a szerző axiológiájának jó-fogalmát is kielégíti, amiképpen e viszony
fordítva is fennáll.
Ez tehát az a sajátos összefüggés, amely Brentano-nál a pszichológia alapelvei
és az etika között felismerhető, s amelyet e kis dolgozat bevezető
soraiban említettünk.
1 Vö. Campos, Eliam: Die Kantkritik Brentanos.
Bouvier, Bonn, 1979.
2 Stuttgart, Felix Meiner Verlag, 1969.
3 Beneke: Grundlegung der Sittenlehre
II. 1841, ill. Grundlegung zur Physik der Sitten
1822.
4 In Mill, John Stuart: A szabadságról.
Haszonelvűség. Magyar Helikon, Budapest, 1980.
5 A. Francke AG, Bern, 1952.
6 Felix Meiner, Hamburg, 1955.
7 Vö. Mezei Balázs: Pszichologista
volt-e Franz Brentano? In Brentano: Az erkölcsi ismeret eredete. Kossuth, Budapest,
1994.
8 Duncker
& Humboldt, Leipzig, 1911.
9 Nem kerülhetik el figyelmünket azok
a következmények, amelyekkel a tetszés
és az érték korrelációja az akarat-filozófia és az etika/értékelmélet viszonyára nézve jár. Brentano-nál
ugyanis mind az etika, mind pedig
az axiológia mint alapelveiket tematizáló diszciplínára utal az akarat (általában az affektusok) filozófiai
értelmezésére. 10 Vö.
Vom Ursprung sittlicher Erkenntnis. Id. kiad.
11 „[...] und ich wenigstens
weiß nicht, wo die Grenze zwischen beiden Klassen eigentlich liegen sollte. Zwischen
den Gefühlen der Lust und Unlust und dem, was man gewöhnlich Wollen und Streben nennt, stehen andere Erscheinungen
in der Mitte; und zwischen den Extremen mag der Abstand groß erscheinen.” – olvashatjuk a Klassifikation
negyedik fejezetében.
12 Nyilvánvaló – mint arra
a Logische Untersuchungen-nek (II. kötet, Felix Meiner, Hamburg, 1992.) a tudat
intencionális jellegéről szóló fejezetében Husserl is figyelmeztet
–, hogy a „vonatkozás” [Beziehung] és a „viszony” [Relation]
kifejezések könnyen ahhoz a tévhithez vezethetnek, amely szerint a lelki
tevékenységek tárgyukra mint valami hozzájuk képest külsődlegesre
irányulnak. Fontos azonban, hogy maga Brentano is tudatában volt e félreértés veszélyének. A Psychologie
vom empirischen Standpunkt
második kiadásában és a Klasslfikation-ban
nemcsak a tárgy inegzisztenciájának
tanát adta fel, hanem egyúttal azt is kimutatta, hogy a tudatot nem nevezhetjük
viszonynak, amennyiben a „viszony”
szót köznapi értelemben használjuk (azaz abban az értelemben, amelyben ahhoz két tényező együttes fennállása
szükséges, amely tényezőket maga a viszony harmadikként kapcsolja össze).
Ebben az értelemben a pszichikai
vonatkozás semmiképp sem nevezhető relációnak, mégpedig azért nem, mert
a pszichikai vonatkozás sajátsága éppen az, hogy létéhez csak az egyik tényező fennállása
szükséges.
13 Vö. Dénes Magda: A tárgy problémája Brentanonál. Budapest, 1933.
14 Megjegyzendő, hogy Brentano
ezáltal az erkölcsi szükségesség kérdését (kimondatlanul) egyfajta pszichikai
lehetőség kérdésével azonosítja.
15 A szeretet és az akarat
közötti különbség csak a Husserl által természetes beállítódásnak nevezett
attitűd számára jelenik meg, amely a pszichikai aktivitás tárgyait nem
mint tudatunk tartalmait, hanem mint e tudattól független tényezőket kezeli.
16 A belátáson alapuló értékek össze nem mérhető voltának brentanoi
tana kapcsán ismét utalnunk kell az erkölcsi belátás azon sajátos tulajdonságára,
hogy benne az mutatkozik értékesnek, ami egyszerre (tehát önmagáért) szerethető
és akarható, nem pedig az, ami egyszerre szeretendő és akarandó is. (Brentano
etikája így nem valamiféle „kell”-re, hanem egyfajta „lehet”-re alapozódik.
Triviális ugyanis, hogy amennyiben több, közvetlenül belátható érték is van,
nem szükségszerű, hogy azok az erkölcsileg helyes céltételezés egyetlen
aktusában szerepeljenek.)