Hermeneutische Wege. Hans-Georg Gadamer zum Hundertsten
(Hermeneutikai utak. Hans-Georg Gadamer századik születésnapjára)

A Hermeneutische Wege¹ (Hermeneutikai utak) című emlékkönyv, amelyet szerzői és szerkesztői Hans-Georg Gadamernek szenteltek századik születésnapjára, teljes joggal viseli ezt a címet: Hans-Georg Gadamer gondolatai nemcsak állásfoglalásra adnak alkalmat, hanem a szerzők saját gondolatmaneteinek csíráját is képezik.² A szerkesztők, Günter Figal, Jean Grondin és Dennis J. Schmidt az előszóban nyilvánítják ki a kötet intencióját: „a Gadamer gondolkodására adott olyan válaszokról volna szó, amelyek még nem váltak filozófiatörténetté”. Ennek megfelelően a szerzők annak a generációnak a tagjai, amely „az unokáké, nem pedig a fiáké”.³ Az emlékkönyv így olyan párbeszédeket nyit meg, amelyek nem szűkíthetők a szövegekkel folytatott vitára, hanem ragaszkodnak a nyitott dialógushoz, amely azt akarja, hogy továbbvigyék. A beszélgetés kiindulópontja a szerzők, HansGeorg Gadamer tanítványai és barátai kölcsönös figyelembevételével ismerhető fel.

Az emlékkönyv olyan „gondolati hálónak” mutatkozik, amelynek „csomói” a tematikusan közös pontok. Az azonban, hogy valamilyen vezérfonalat keressünk benne, hamar sikertelen vállalkozásnak bizonyul. Azoknak a gondolati ösztönzéseknek és irányoknak a legyűrhetetlen sokfélesége, amelyeket ez az emlékkönyv kínál, aligha foglalható össze és rendelhető alá valamilyen súlypontnak. A Gadamer gondolkodása nyújtotta ösztönzések inkább egy mindig más kérdés nyitottságába, egy mindig más kérdéshorizont korlátozásába kerülnek.⁴ Abban az értelemben, hogy a megértés mindig másképp értés, az emlékkönyv hű marad Gadamer filozófiai hermeneutikájához, amennyiben „a különbözőséget nem határként, hanem esélyként”⁵ szándékozik felfogni. Gadamer szavaival: „A szövegek értelme nemcsak alkalmanként, hanem mindig fölötte áll a szöveg szerzőjének. Ezért a megértés nem pusztán reprodukáló, hanem egyben mindig alkotó viszonyulás. Talán nem helyes a megértésben rejlő produktív mozzanatot jobbanértésnek nevezni. (...) Elég azt mondani, hogy másképp értünk, amikor egyáltalán megértünk.”⁶

A tanulmányok négy fejezetben vannak összefoglalva, amelyek a hermeneutika egymástól élesen el nem választható „alapvonatkozásait”⁷ nevezik meg: emlékezet, antikvitás, nyelv, kultúra. Ez a beosztás legalább néhány tekintetben megkönnyíti a cikkek alapgondolatok szerinti csoportosítását. Jóllehet szándéka szerint az emlékkönyvben felmerülő kérdéseket jelzi, mégsem takarítja meg a minden egyes tanulmánnyal való szembesülést.

I. Emlékezet

Überlieferungen jenseits von Bildern und gestohlenen Erinnerungen [Hagyományok képeken és ellopott emlékeken túl] című tanulmányában Charles Scott (Pennsylvania State University) a korai mitológiához nyúl, ahol Mnémoszüné és Léthé a korai mitikus megnyilvánulásokban az emlékezés olyan ábrázolásai, amelyekben felmutatható az emlékezéstörténés nemképszerű dimenziója. Ebből az emlékezéstörténésből kiindulva Scott az emlékezetvesztés emlékezetét tételezi, amely magában foglalja mind az emlékezést, mind az emlékezés elveszítését. Eközben a horizontok összeolvadásában, amit fogalmilag Gadamer vezetett be, olyan mnémoszünikus mozzanatra bukkan, amely kérdésessé teszi a módszeres, megalapozott bizonyosságokat: adás és vevés a gondolkodásban mint megszabadulás „a túlfeszített intelligenciától és a túlfeszített akarattól”.

Mnémoszüné marad a központi figurája a következő írásnak is – Mnemosyne und die Frage nach dem Erinnern in Gadamers Ästhetik [Mnémoszüné és az emlékezésre vonatkozó kérdés Gadamer esztétikájában] Nicholas Davey-től (Dundee Egyetem). A kérdést, amelynek itt Davey a nyomába ered, leegyszerűsítve talán a következőképpen fogalmazhatjuk meg: mit ér el Mnémoszüné segítségével a filozófiai hermeneutika? A válaszban, amelyet végezetül megad, a tanulmány vezérfonalát látjuk viszont: „Amit a filozófiai hermeneutika Mnémoszüné segítségével elér, az az a belátás, hogy az ismétlés és a különbözőség konstitutív a kulturális és az individuális lét számára, ami példaszerűen jut érvényre az esztétikai tapasztalatban, illetve az, hogy »a különös (mindig) a különböző feltételek mellett megjelenő általános«.”⁸ Damir Barbarić (Zágrábi Egyetem, Filozófiai Intézet) Geschehen als Übergang [A történés mint átmenet] című tanulmánya a harmadik az Emlékezet fejezetben. Mindazonáltal az első két tanulmánnyal ellentétben nem közvetlenül az emlékezetet tárgyalja, hanem „az idő és a történés rejtélyét” Heidegger és Gadamer felfogásának szembeállításában.⁹ Barbarić állítása szerint Gadamer egyetértene azzal, hogy fel kell tenni azt a kérdést, amely levezethető Heidegger időfelfogásából, és amely a „hirtelen, közvetítetten átmenetre mint a történés alaptalanszakadékszerű [abgründig] lényegére” vonatkozik. Miért nem tette fel soha Gadamer ezt a kérdést, noha a „történés” az Igazság és módszer fő gondolata? Az emberi tapasztalat végessége, amely Gadamernél meghatározó marad mint a heideggeri „halál felé való lét” analógiája, az Igazság és módszer harmadik részében végbemenő ontológiai fordulat során szembekerül a nyelv végtelenségével. Gadamer számára az idő a történés mint nyelv hordozó alapja, nem pedig alaptalanság-szakadék [Abgrund] a heideggeri éretelemben. A nyelv szükséglete, amely Heideggernél repedést jelent a nyelvben, Gadamernél pozitív, produktív jellegű. Ez a nyelv egyetemességének alapja, amely két előfeltevésre hagyatkozik: az idő tétlenségének tagadására és a nyelv tétlenségének tagadására. Gadamer nem adja meg a nyelv elégtelenségének a jelenvalólétre való jogot, és ezáltal a történés (heideggeri értelemben) alaptalan-szakadékszerű jellegét sem.

II. Antikvitás

Hans Ruin (Stockholmi Egyetem) Hérakleitosz töredékei felől közelít a hermeneutikához Einheit in der Differenz – Differenz in der Einheit. Heraklit und die Wahrheit der Hermeneutik [Egység a különbözőségben – különbözőség az egységben. Hérakleitosz és a hermeneutika igazsága] című tanulmányában. Ha a hermeneutika eredete Hérakleitosznál mutatható ki (a hermeneutika legtöbb szerzőjénél nyomok vezetnek vissza Hérakleitoszhoz), akkor az egy olyan gondolkodás, amely „kihívás” marad: a tűznek és a villámnak mint vezető metaforáknak az elgondolása. A tanulmány magvát azonban csak a végén fedi fel Ruin: ez pedig Gadamer értelmezése a Hérakleitosz-tanulmányokban Hérakleitosz patήρ  υίóς έαυτοΰ („Az apa önmaga fia”) mondatáról – az apa csak akkor lesz apává, ha már van fia.¹⁰ Ruin ebben az értelmezésben a körkörösség hermeneutikájának programját fedezi fel, amelyben nemcsak a különbözőségben meglévő egységet kell figyelembe venni, hanem az egységben meglévő különbözőséget is. Donatella di Cesare (La Sapienza Egyetem, Róma) Zwischen Onoma und Logos. Platοn, Gadamer und die dialektische Bewegung der Sprache [Az ónoma és a lógosz között. Platón, Gadamer és a nyelv dialektikus mozgása] című tanulmányában Gadamer egy további vezető gondolatát veszi fel, mégpedig a hermeneutikában lévő dialektikát, visszanyúlva Platónhoz. A dialektikus számára a λέγειν és a διαλέγεσθαι soha nem ér véget. A dialektikus interpretációt kínál, különben a hermeneutika nyitottsága forog kockán.

A Zurück zu den Texten selbst [Vissza a szövegekhez] felszólítás John J. Cleary (Boston College) tanulmányának címe, és nem más, mint Husserl fenomenológiai felszólításának, a „vissza a dolgokhoz”-nak az áttétele. Ily módon lefordítva lehet az érvényes a hermeneutika számára, különösen, ha figyelembe vesszük a hangsúlyt, amelyet Gadamer az áthagyományozódott szövegek interpretációjára helyezett. E felszólítást követve Cleary Platón Timaioszának szó szerinti avagy metaforikus értelmezéséről nyit vitát, olyan interpretátorokra hivatkozva, mint Xenokratész és Harold Cherniss.

III. Nyelv

John Sallis (Pennsylvania State University) A fordítás hermeneutikájával foglalkozik (Hermeneutik der Übersetzung). Gadamerrel együtt felteszi azokat a kérdéseket, amelyek a fordításra mint értelmezésre, mint árulásra és mint megvilágításra vonatkoznak. Az egyik nyelvből a másikba való fordítás kérdéskörét egy mélyen rejlő problémára vezeti vissza: ha „az értelem restitúciója” többé nem szolgálhat mértékként, akkor „a fordítás klasszikus meghatározásával együtt [...] fel kell adnunk az értelem és jelentés, jelölő és jelölet diskurzusának vagy kifejezésének meghatározását is.” Ezáltal a fordításra vonatkozó kérdést újra fel kell tenni – Gadamerrel, a „belső szó”-ra való tekintettel.

Dennis J. Schmidt (Villanova University) a Was wir nicht sagen können... [Amit nem lehet elmondani...] címet adta tanulmányának, ami Wittgenstein Tractatus logico-philosophicusának utolsó mondatára emlékeztet. Schmidt mindazonáltal nem a hallgatásról akar írni, hanem inkább Gadamer híres mondatára utal: „A megérthető lét – nyelv”¹¹ Schmidt a morális élet problémája felé fordul. A kérdés, amit felvet, az, hogy „a nyelv »faktuma« fényt vet-e a szabadság »faktumára«”. A feladat, amelyet Schmidt maga elé tűz, Kant és a német idealizmus szabadságfogalma, illetve a nyelv határának Heideggernél és Gadamernél található tematikája szembeállításán alapszik: hogyan gondolható el a szabadság „egyidejűleg mint abszolút, mint minden valóság alapja, és mint amit állandóan beárnyékol saját leírhatatlansága és nemszabadsága”¹²?

James Risser (Seattle University) Die Metaphorik des Sprechens [A beszélés metaforikája] című tanulmányt jegyzi. Gadamer álláspontját magáévá téve, Risser egy sarkalatos problémára vezeti vissza azokat a vitákat, amelyeket Gadamer az Igazság és módszer megjelenése után folytatott Jürgen Habermasszal, Paul Ricoeur-rel és Jaques Derridával: „kicsikarni a döntést a gyanakvás hermeneutikája, amely nem más, mint a rejtett jelentések leleplezésének és láthatóvá tételének eljárása az interpretációban, és az újrafelismerés hermeneutikája között, amely az interpretációra mint történésre tekint, hogy újra halljuk azt, ami kimondatott.”¹³ Risser szembeállítja egymással a két pozíciót, és az utóbbit osztja, amennyiben Gadamerrel együtt „a nyelv metaforikájához” ragaszkodik.

Zum Sprachverständnis der Hermeneutik Gadamers. Wort, Gespräch und Sache [Gadamer hermeneutikájának nyelvértelmezése. Szó, beszélgetés, dolog] című írásában Fehér M. István (ELTE, Budapest) a nyelv hermeneutikai tematizálásával foglalkozik annak a huszadik századnak a kontextusában, amelyet filozófiai szempontból a nyelv körüli vita határoz meg. Miután a bevezetőben Gadamer nyelvfelfogásával vitatkozik, összefoglalóan tárgyalja azt Gadamer hermeneutikájának keretében. Gadamernek a beszéd művészetére, mindenekelőtt a költészetre orientálódó nyelvértelmezése ahhoz a felfogáshoz vezet, hogy „a szó [...] a lét felől meghatározott”, „a szó az igazságban történik”, miáltal nemcsak a kijelentésnek, hanem a szónak is igazságot rendelünk hozzá.¹⁴

Az Unterwegs zur Rhetorik. Gadamers Schritt von Platon zu Augustin in »Wahrheit und Methode« [Útban a retorika felé. Gadamer lépése Platóntól Augustinus felé az »Igazság és módszer«-ben] Jean Grondin-től (Montreali Egyetem) Damir Barbarić tanulmányához hasonlóan újfent megvilágítja a gadameri hermeneutika vitatott egyetemességigényének problematikáját. Az Igazság és módszeiben felmutatható a retorika felé való „alapvető mozgás” a Platón és a nyugati gondolkodás számára meghatározó nyelvfeledettség meghaladása nyomán Augustinus és a megtestesülés gondolatának irányába, amely kikerülheti a megsemmisítő platóni befolyást. Míg Platón nyelvfelfogásában egy materiális jel mindig egy tőle független, tisztán szellemi gondolatra utal, addig Augustinusnál a „(nyelvi) testiség rehabilitása" által először tematizálható a nyelviség „anyagisága és eseményisége”.¹⁵ A nyelviség közegének egyetemessége az augustinusi tradícióban összeegyeztethető a nyelv határaival; a hermeneutika egyetemességének összekapcsolása „a nyelv retoricitásával” mindazonáltal Gadamer számára csak az Igazság és módszer után válik témává.

Logikai exkurzust kínál Thomas Schwarz Wentzer (Aarhus Egyetem, Filozófiai Intézet) Das Diskrimen der Frage [A kérdés megkülönböztető jegye] című tanulmányában. A filozófiai hermeneutikát mint „a kérdés filozófiáját” tárgyalja, amiből a „mit jelent kérdezni?” problematika adódik átjárásként Gadamer műveihez. A kérdésre adható választ Wentzer kritikai módon keresi a logikai pozitivizmusban, Schlicknél és Carnapnál, ahol a kérdést a válasz felől veszik figyelembe, a formális szemantikában, amelyet itt Ernst Tugendhat képvisel, s melynek számára a mondat formális szerkezete a mérvadó, valamint Searle és Austin beszédaktuselméletében, ahol a kérdést mint beszédaktust fogják fel. A kérdés kutatásának ívét Wentzer Gadamerrel zárja le, és a kérdés három alapvető meghatározását rögzíti: „értelem és horizont”, „motiváció” és „használat”. Az utóbbi meghatározás nyomán kitűnik, hogy Gadamer megfontolásai többé nem a kérdésmondatokra orientálódnak, hanem hogy a kérdés „cselekvés-jelleget mutat” – egy Husserlre utaló fogalom –, ami azt jelenti, „egy kérdést megérteni annyi, mint kérdezni azt”.¹⁶

IV. Kultúra

Pavel Kouba (Prágai Egyetem) egy felkiáltójelet helyez el Nietzsches unmoralische Ontologie [Nietzsche nem-morális ontológiája] című munkájában: Nietzschét nem kellene elhamarkodottan hozzárendelni a filozófiai hermeneutikához. Nietzsche felfogása az interpretációról, amelyet a szerző a nietzschei filozófia morálkritikaként való ábrázolásának keretében tár fel, a hermeneutikára vonatkozó közkeletű felfogások határaira mutat rá. Az interpretáció Nietzsche számára „hatalmi viszony”, amely nem a nyelvből származik, hanem fenntartja a nyelvet. „Az interpretáló és az interpretált” közötti viszony „nem az emberi lét kizárólagos ismertetőjele”.¹⁷ A tanulmány csattanója az, hogy felhívja a figyelmet egy „nem-morális ontológia” lehetőségére, amelyben a létmegértésnek semmi köze a morálhoz: ez volna a „bizonyos szempontból vett dolgok interpretálása más szempontból vett dolgok által”, nem pedig „önmagunkkal folytatott dialógus”.¹⁸

Míg Pavel Kouba Nietzschétől kiindulva egy olyan hermeneutikára figyelmeztet, amelyben az önmagára vonatkozás nem működik alapként, Hans-Helmuth Gander (Freiburgi Egyetem) In den Netzen der Überlieferung. Eine hermeneutische Analyse zur Geschichtlichkeit des Erkennens [A hagyomány hálóiban. A felismerés történetiségének hermeneutikai elemzése] című tanulmányában a hermeneutikai reflexióra utal, melynek feladata a személyes én és a történelem összefüggésének kimunkálása. Gander „a helyzet hermeneutikájának” ama feladatához köti Gadamer hermeneutikai jellegű gondolkodói útját, amelyet Heidegger tűzött ki 1923-as nyári előadásaiban. A megismerés lehetőségének feltételei maguk is történetieknek mutatkoznak, ebből pedig egy történelmi hermeneutika feladata adódik, nevezetesen az, hogy „konstitúcióanalízist végezzünk a faktikus életre való tekintettel”.¹⁹

Philosophie als intelligenz der vernünftigen Teilhabe [A filozófia mint az ésszerű részesség intelligenciája] című tanulmányában Dominique Janicaud (Nizzai Egyetem) újra felveti Gadamer kérdését, hogy a pozitív tudományok szolidaritása olyasvalamin nyugszik-e, „amelynek tartalma és szerkezete szerint kérdezni képesek, és amelyre egyetlen tudomány sem képes rákérdezni”.²⁰ Míg azonban Gadamer a nyelvre vonatkoztatja ezt a kérdést, addig Janicaud „az intelligencia egy olyan formáját” vizsgálja, amelyet „az ember értelemkonstituáló képességének eredeti használataként, nem pedig a racionalitás tiszta és puszta alkalmazásaként kell felfogni”.²¹ A részesség intelligenciája az aktív nyitottság prekategoriális feltétele az újjal való találkozásban. Ebből kiindulva mutat rá Janicaud az intelligencia ontológiai horderejére, megnyitva ezzel a párbeszédet egy, a filozófia számára talán már feledésbe merült fogalomról.

Kathleen Wright (Haverford College, Pennsylvania) Gestimmtheit, Vorurteil und Horizontverschmelzung [Összehangoltság, előítélet és horizontösszeolvadás] című cikkében egy meglepő összehasonlítás elé állít minket Gadamer és Wang FuCsi hermeneutikája között – utóbbi egy 17. századi kínai filozófus. Míg Gadamer hermeneutikájában az előítélet „meghatározza, feltételekhez köti és behatárolja” a megértést, addig Wang Fu-Csinél az előítélet „mindezeken túl produktív szerepet játszik a horizontok kitágításában és összeolvadásában”.²²

Míg Kathleen Wright a filozófiai hermeneutika vezérfonalát követve olyan hasonlóságokra mutat rá, amelyek két, egymástól távoli kultúrában jelenhetnek meg, addig Rémi Brague (PanthéonSorbonne, Párizs) Inklusion und Verdauung. Zwei Modelle Kultureller Aneignung [Inklúzió és megemésztés. A kulturális elsajátítás két modellje] című tanulmányában a kultúrák különbözőségét állítja előtérbe az irodalmi hermeneutika segítségével. Az „inklúzió” és a „megemésztés” metaforája idegen testek elsajátításának módjait írja le. Az „inklúzió” a kulturális elsajátítás európai modelljének felel meg; ebben az igyekezet arra irányul, hogy mindazt, ami áthagyományozódott, eredetiben, változatlanul őrizzék meg. Sőt, az elsajátítás kiemeli az idegen jelleget. Az iszlám kultúrában ellenben a „megemésztés” modellje látható viszont. Brague Arisztotelész szövegei hagyományozódásának segítségével szemlélteti ezt a megállapítást: amint befejezték Arisztotelész valamelyik írásának lefordítását, az eredetit mint használhatatlant kidobták. Az irodalmi hermeneutika azonban csak az „inklúzió” kultúrájában lehetséges: előfeltételezi, hogy rendelkezésre áll egy megértendő szöveg.

A feladat, amelyet Axel Honneth (Wolfgang Goethe Universität, Frankfurt am Main) Von der zerstörerischen Kraft des Dritten. Gadamer und die Intersubjektivitätslehre Heideggers [A harmadik romboló erejéről Gadamer – és Heidegger interszubjektivitás-tana] című tanulmányában kitűz, a következőképpen fogalmazódik meg: „jelezni kell azokat az elméleti következményeket, amelyek abból adódnak, ha a maga egészében meggondolatlanul átvesszük a heideggeri interszubjektivitásmodellt a filozófiai hermeneutika projektje számára”²³ – aholis az „interszubjektivitás-modell” megjelölés Heidegger „együttes-világ” és „akárki” fogalmaira vonatkozik. A harmadik romboló ereje a gyámkodásra utal az emberek közötti kapcsolatokban: „hermeneutikai nyitottságban” találkozni mindenekelőtt azt jelenti, hogy tartjuk magunkat „a figyelem általános elvéhez”.²⁴ A magatartásnak, amely a másik és igényei iránti kinyílásban állna, ezáltal az elv által, amely a harmadikat képviseli a találkozásban, morális megfelelősége szempontjából kérdez mögé a szerző.

Franco Volpi (Páduai Egyetem) a következő tézist állítja fel Warum praktische Philosophie? Zum Problem der Sinnoríentierung im Zeitalter der Technik [Miért a gyakorlati filozófia? Az értelemoríentáció problémája a technika korában] című tanulmányában: „Ha a filozófia erre [arra, hogy válaszoljon az emberek jelenkori dezorientációjára – E. C] egyáltalán igényt tart, akkor nem redukálhatja magát tisztán leíró jellegű szellemtudománnyá. Fenn kell tartania kapcsolatát a gyakorlati problémákkal, és – persze csak közvetett módon – gyakorlati relevanciára kell törekednie, vagyis önmagát újra egy »gyakorlati« filozófia értelmében kell értenie”²⁵ – ennyiben a „gyakorlati” felé fordulás a filozófiában bizonyosan Gadamer hermeneutikai filozófiájának értelmében veendő. Ebben a felhívásban Volpi egy feltevést kínál mérlegelésre: egy ebben az értelemben „gyakorlati” filozófia kérdése a sokféle jelenkori lehetőség tekintetében nem a „mit kell tenni?”, hanem inkább a „mit szabad hagyni?” formájában tehető fel.²⁶

A záró tanulmány, Günter Figal (Tübingeni Egyetem) Philosophische Hermeneutik – hermeneutische Philosophie Ein Problemaufriß [Filozófiai hermeneutika – hermeneutikai filozófia. Egy probléma vázlata] című írása, Gadamernek a filozófiai hermeneutikára vonatkozó programját tárgyalja, amely lehetővé teheti „a történeti féltetelezettség és a tradíciótörés közötti feszültség kiegyenlítését”.²⁷ Figal arra mutat rá, hogy nincs filozófiai hermeneutika hermeneutikai filozófia nélkül – amelyre vonatkozóan Gadamernél is találhatók feltevések. Ezt az összefonódást a retorika és a dialektika közötti összefonódással való megfelelésében ábrázolja: „mivel a tárgyra vonatkozás tekintetében felvilágosult retorika nincsen dialektika nélkül, az önmagát retorikailag értő hermeneutikának is el kell fogadnia egy lényegileg hozzá tartozó dialektikát”.²⁸

A filozófiai hermeneutika hatása a jelenkori gondolkodásra még felmérhetetlen. Mégis, ennek az emlékkönyvnek sikerül szemléltetnie a Gadamer művével való élő és sokféle foglalatoskodást. Mint a százéves Gadamer előtti tisztelgésnek, ennek a kötetnek a célja kérdések megnyitása lehetne: a szerkesztők által „Gadamer gondolkodására adott válaszok”-ként jellemzett szövegek egyúttal kérdésfelvetések az olvasó számára. Megmutatni ezt egy rövid összefoglalás keretében – ez volt ennek a bemutatásnak a célja. Mégis: elkerülhetetlen, hogy bizonyos problémák kiemelésével másokat elhanyagoljunk.

Eveline Cioflec

¹ Figal, Günter – Grondin, Jean – Schmidt, Dennis (szerk.): Hermeneutische Wege. Hans-Georg Gadamer zum Hundertsten. Verlag J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), Tübingen, 2000 (a továbbiakban: HW). Az emlékkönyv címe emlékeztet az „Unterwegs”-re (úton lenni valami felé) a heideggeri értelemben; egy úton járni azt jelenti, hogy más utakat elkerülünk, ugyanakkor azt is jelenti, hogy mindig tovább megyünk. Vö. ehhez Pöggeler, Otto: Der Denkweg Martin Heideggers. Verlag Günther Neske, Pfullingen, 1990 (3. kiad.), 8. sk.

² Ez a kötet filozófiai tisztelgés. Az életrajzi jellegű visszaemlékezések kapcsán lásd: Figal, Günter (szerk.): Begegnungen mit Hans-Georg Gadamer. Philipp Reclam jun. Stuttgart, 2000 (a szerzők között: Donatella di Cesare, Günter Figal, Jean Grondin, Dennis J. Schmidt).

³ HW, Előszó, VII.

⁴ Vö. Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer (a továbbiakban: IM). Ford. Bonyhai Gábor. Gondolat, Budapest, 1984, 255 sk.

⁵ HW VIII.

⁶ IM211.

⁷ Vö. HW VIII.

⁸ HW 62.

⁹ HW 72.

¹⁰    HW 105. Gadamer, Hans-Georg: Heraklit-Studien; id. uő.: Vom Anfang des Wissens. Reclam Verlag, Stuttgart, 1999, 50.

¹¹ I.M 329.

¹² HW 175.

¹³ HW 180.

¹⁴ HW202.,GW, Bd. 8., 40.

^{15 HW112.sk}.

¹⁶ HW 240.

¹⁷   HW 256.

¹⁸   Uo.

¹⁹   HW 267.

²⁰ HW 269. Gadamer, Hans-Georg: Über das philosophische in den Wissenschaften und die Wissenschaftlichkeit der Philosophie. In Vernunft im Zeitalter der Wissenschaft. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1976, 10.

²¹   HW 269.

²² HW 282.

²³ HW 309. ²⁴ HW 323. ²⁵ HW 326.

²⁶ HW 333. ²⁷ HW 336. ²⁸ HW341.