Kellék
filozófiai folyóirat

    folyóiratok   » Kellék
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 14. szám, 2000 (Borges) »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

M-agnus dei

GYÖRGYJAKAB IZABELLA

Az a legnagyobb varázsló – írja Novalis emlékezetes módon –, aki olyan mértékben el tudja kápráztatni magát, hogy valós jelenségnek tartja önnön képzelgését. Nem ez a mi esetünk? De igen, mondom én. Mi magunk (a bennünk működő osztatlan istenség) álmodtuk meg a világot. Erősnek, titokzatosnak, láthatónak álmodtuk, térben szilárdnak, időben pedig maradandónak; ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök, ésszerűtlen repedést, hogy tudjuk: hamis.1

I

A világ története néhány metafora története – írja Borges, illetve a borgesi történet egyetlen metafora rekonstruálására tett kísérlet, és így tovább a végtelenségig, beleértve a lehetséges értelmezők, pontosabban értelmezések bevonása révén képezhető sorozatot. Elfogadva a metafora arisztotelészi meghatározását, mely egyrészt ennek mimetikus funkcióját hangsúlyozza, másrészt egy olyan szerkezetet állít előtérbe, melyben a jelölő-jelölt viszony a jelölt által dominált, egy hármas viszonyrendszer felállítása válik lehetségessé. A kifejezésként értett értelmezés (1), valamint a körkörös idő cselekvéshez való hozzárendelése (2) a metafora belső működését hivatott feltárni (3). E hármas viszonyulást egyrészt a metafora, másrészt a borgesi idő-metafora vonatkozásában kívánom tárgyalni.

Értelmezés mint kifejezés

Az értelmezés kifejezésre való átfordítása indoklásra szorul. Eltekintve az értelmezés különböző elméletek általi meghatározásaitól, melyeket jelen írás keretei között „teoretikus túlterheltségként” nevezhetünk meg, a látás-láttatás feszültségében felsejlő naiv értelmezés visszaállítására törekszünk. Ebben a megközelítésben az értelmezés nem más mint a megjelenítésben visszatartott kifejezése.

A meghatározás destruktív jellege törekszik előtérbe. Borges szerint „ha önszántunkból lemondunk néhány apróbb élvezetről – mint amilyen a szemet gyönyörködtető metafora, a fülnek kellemes ritmus, továbbá az indulatszókban vagy a fordított szórendben rejlő meglepetés –, magunk is meggyőződhetünk róla, hogy a feldolgozott téma iránti szenvedély határozza meg az írót, és ezzel mindent elmondtam.”2 A naiv értelmezés irányából az író (aki a téma vonatkozásában maga is értelmezőnek tekinthető) analogonjaként felfogott értelmező szintén ezáltal a beállítódás által jellemezhető. A szöveg bizonyosságával szemben a szöveg bizonytalansága, a rögzítettséggel szemben a téma felpördülő elevensége hangsúlyozódik ki.

 

Körkörös idő

Az értelmezés mint kifejezés ily módon történő behatárolása a téma megjelenéséhez való örökös visszatérésben konkretizálódik. A teremtés pillanatába való bele-, illetve visszahelyezkedés vágya öszszeegyeztethetetlen a lineáris időfelfogással. A „felpördülő elevenség” játékterét az időtlenség irányából meghatározódó körkörös idő hivatott biztosítani. E megállapítás kettős pontosításra szorul. Borges megközelítésében a tér az idő egyik formájaként fogható fel, és ebben a meghatározottságában nem más mint specifikáció. Ugyanakkor a körkörös időben felvállalt időtlenség az eredendőhöz való visszatérés abszurditásában rejlő szükségszerű mozzanatot tárja fel.

 

Cselekvés

Bevezetőnkben hangsúlyoztuk, hogy az értelmezés mint kifejezés és a körkörös idő elképzelése a cselekvéshez való hozzárendelésben, a cselekvésre való vonatkozásban/vonatkoztatottságban hozható működésbe. A létezés kényelméből kiszakító cselekvésben a szabad akarat méltósága nyilvánul meg. Borges szóhasználatával élve: a cselekvés sorsszerűnek tekinthető, amennyiben itt-létünk legeredendőbb lehetősége tárul fel általa.

A metafora fent körvonalazott három aspektusának a borgesi idő-metafora vonatkozásában való vizsgálata újabb következményekhez vezet. Az analitikus nézőpontjából nem hagyható figyelmen kívül az értelmezésben mint kifejezésben, a körkörös időben és a cselekvésben fellelhető időbeli mozzanat. Ebben a megközelítésben a mindenkori értelmezés mint valami felé való kimozdulás az idő jövőbeli aspektusaként, a körkörös idő mint már mindig értelmezett visszatartó múlt-aspektusként, valamint az értelmezésre szoruló, egyszersmind értelmezést generáló cselekvés az idő jelenaspektusaként körvonalazódik. A borgesi idő a visszatartott kimozdulás egyszeriségében konstituálódik. A gondolkodó számára a problémát nem a „beburkoló és egyben beburkolt” időelképzelés elméleti megalapozhatósága, hanem az abszurditás fenntartásának hogyanja jelenti.

II

Az első részben érvényesített „axiomatikus szigorúság” két Borges-elbeszélés érintőleges elemzésében ellenpontozható. A halhatatlan ember és a Márk evangéliuma3 az idő visszaállítására tett kísérletként közelíthető meg. Mivel a két történetben jelentős tartalmi eltérések mutathatóak ki, indokolt párhuzamos bemutatásuk.

A halhatatlan ember  Márk evangéliuma
•    London, 1929 – egy antikváriumban kiárusított Pope Illiászának utolsó kötete egy kéziratot tartalmaz, mely Odüsszeusz történetének analogonjaként fogható fel •    az ellenkezéstől való visszafogottság a játék izgalmának vonzásában mint a közöny első mozzanata
•    a halhatatlanság utáni vágyakozás mítoszát a másik halálával való szembesülés generálja •    az árvíz: a viszonyítási rendszer felszámolása, hely és idő felfüggesztése
•    a degenerálódás fokozatai és a vágyakozás feszültsége •    a másik tehetetlenségével való szembesülés
•    a Halhatatlanok ragyogó Városába vezető labirintus; sötétség–fény dinamikája •    Márk evangéliuma – a fáradhatatlan ismétlés öröme
•    az őrült istenek városa •    az áldozat
•    a halhatatlannal való szembesülés, a magunkat halhatatlannak tudás borzalma  
•    a tűrés tökélye, a közöny tökélye  
•    a halhatatlanság feloldás  

A két elbeszélés egymásra vetítésének lehetőségét Borgesnél találjuk: „És az is felmerült benne, hogy az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát a Golgotán.”4 A kiegészítő és részben összehasonlító elemzés a körkörös idő és a történetiség viszonyának az istenivel való összemérhetetlenség, valamint a másikkal való szembesülés erőterében való meghatározását biztosítja.

Az elbeszélések érintkezési felületeként megjelölt „idő visszaállítására tett kísérlet” a tartalmi vázlat alapján két árnyalattal gazdagítható. Egyrészt nem jelent mást mint – heideggeri szóhasználattal élve – a mindennapiság visszaállítására tett kísérletet, másrészt a határ irányába való kimozdulás, illetve a megerőszakolt határ mint a határ el- és megvonása az értelem helyét hivatott feltárni.

Kiindulópontként a másikkal való szembesülés kínálkozik. Megközelítésünk szempontjából szükséges e viszonyulásmód kettős értelmezhetőségének (és egyben értelmezettségének) hangsúlyozása. E kettősség A halhatatlan ember felépítésében válik nyilvánvalóvá, amennyiben egyszerre jelenti az itt-lét abszurditásaként értett végesség felszámolási kísérletének eredetét, valamint a halhatatlanság értelmetlenségének felismerése által generált visszatérés lehetőségét. Áttételesen a megszokottság közönyének, illetve a közöny beteljesültségének, a „közöny tökélyé”-nek a felfüggesztését váltja ki.

Míg az első mozzanatban nyilvánvaló a tér-idő meghatározottság, a viszonyrendszer illuzórikus felszámolására való törekvés (lásd „ha valaki eljut nyugatra, ahol a világ véget ér, ott elérkezik egy folyóhoz, melynek vizétől halhatatlanná lesz”5, illetve az árvíz mint a viszonyrendszer megszüntetése – „A birtokra négy út vezetett, most mind a négy víz alatt állt...”6), a második mozzanat vonatkozásában jóval visszafogottabban fogalmaz Borges (lásd „A következő nap ugyanúgy kezdődött, mint az addigiak, egy dolgot kivéve: az apa megszólította Espinosát, és azt kérdezte, vajon Krisztus azért hagyta-e hogy megöljék, mert meg akarta váltani az embereket”7, valamint „Van egy folyó, melynek vize halhatatlanságot kínál; valahol tehát lennie kell egy másik folyónak, melynek vize kioltja azt.”8). Bár látszólag a mindennapiság, illetve a megszokottság modelljét ismétli, minőségileg mást, a végesség felől adódó saját lehetőségek felvállalását érvényesíti.

A másikkal való szembesülés az időtlenségként és nemhelyként felfogott halhatatlanság leírását, pontosabban körülírását is lehetővé teszi. Amennyiben a jelölő-jelölt feszültségét beteljesültségének lehetőségében tesszük hozzáférhetővé, a meghatározatlanság a meghatározott groteszk fintoraként, fordított tükörként értelmeződik.9 A mítoszban megjelenő Halhatatlanok ragyogó Városa az őrült istenek városává degradálódik, és az értelmezés viszonyítási pontjainak felszámolását eredményezi. A tökéletes építmény architektúrája a sötétből jövő számára olyan minőségi többlet hordozója, amely az artikuláció szabályai alól kivonja magát.

Elemzésünk egy olyan pontjához érkeztünk, ahol az érzéki szemlélet egy nem reprezentálhatót érint. A Halhatatlanok elpusztítják az isteni várost ennek romjaiból felépítve az értelmetlen várost annak „fonákjaképpen, és egyben azoknak az irracionális isteneknek templomaképpen, akik a világot kormányozzák, s akikről semmit sem tudunk, csak azt, hogy nem hasonlítanak az emberhez.”10 Közhelyszerű megállapításnak tűnik, hogy a nem reprezentálható a reprezentálhatót, a Halhatatlan az irracionális istent, az értelmetlen az értelmezhetőt, a meghatározatlan a meghatározottat és a mindenkori határ felől elgondolhatót feltételezi. Ebben a vonatkozásban a Halhatatlan egy „olyan, mint isten” kvázi-meghatározottság által jeleníthető meg11. A Halhatatlan nyomorúságának feloldása az isteni nagysággal való összemérhetetlenségben jelölhető ki.

A Halhatatlan létmódja a végesség utáni vágyakozásban, mint az „istenitől”, pontosabban az „olyan, mint istenitől” való eltávolodás által értelmezhető. A Márk evangéliuma e kivetülés másik aspektusát világítja meg: a fáradhatatlanul ismételt szent szöveg csak az aktualizálás által válhat hitelessé, a cselekvésben oldható fel. Az isteni nagyság a végességben kijelölt, végrehajtható áldozathozatalban konkretizálódik. Ezzel szemben és ezt kiegészítően a fizikai lét felszámolása, a szellemi kizárólagos érvényesítése az elsekélyesedés, az érdektelenség, a tét-nélküliségben vállalt tehetetlenség irányába mutat.12 A Halhatatlan halhatatlansága az organikus létmódra való visszafokozásban a magába zárulás passzív aktusáként, pontosabban a passzivitás vállalásában valósul meg.13 A halhatatlanság állapotának feloldását egyrészt a másikkal való szembesüléstől, másrészt az istenivel való összemérhetetlenség felismerésétől tettük függővé. E kettős tükör az itt-lét kettős meghatározottságát implikálja. Az „értelem helyének behatárolásaként”, valamint a „mindennapiság visszaállításaként” árnyalt „idő visszaállítására tett kísérlet” e kettős meghatározottság feszültségében körvonalazódik. A kettős meghatározottság feszültségeként leírt meghatározatlanság vonatkozásában e hármas megközelítés a naiv értelmezés mint kifejezés-cselekvés-körkörös idő analogonjaként határozódik meg.

 

1 Borges, Jorge Luis: A teknősbéka átváltozásai. = Az idő újabb cáfolata. Gondolat, Budapest 1987. 72.

2 Borges, Jorge Luis: Az olvasó babonás etikája. i.m. 33.

3 Borges, Jorge Luis: A titkos csoda. Európa Könyvkiadó. Budapest 1986.

Borges, Jorge Luis: Márk evangéliuma, i.m. 411.

5 Borges, Jorge Luis: A halhatatlan ember. i.m. 200.

6 Borges, Jorge Luis: Márk evangéliuma, i.m. 407.

7 Borges, Jorge Luis: Márk evangéliuma, i.m. 412.

8 Borges, Jorge Luis: A halhatatlan ember. i.m. 215.

9 Vö. Pigeaud, Jackie: Je pense d’où  je sens c. tanulmányával, melynek első részében a metafora mint aktualizálás kérdését tárgyalja. Affectivité et pensée. Millon-Grenoble 1991. 61–90.

10  Borges, Jorge Luis: A halhatatlan ember. i.m. 210.

11   Vö. „Nem kell csodálkoznunk rajta; úgy mondják, miután megénekelte Ilion háborúját, megénekelte a békák és egerek háborúját is. Olyan volt, mint egy isten, aki megteremti a kozmoszt és azután a káoszt.” Borges: A halhatatlan ember. i.m. 211.

12 Vö. Borges, Jorge Luis: A halhatatlan ember. i.m. 210. „elhatározták, hogy ezentúl a gondolatban, a puszta spekulációban fognak élni. [...] Elmélyültségükben szinte nem is érzékelték a fizikai valóságot”, illetve uo. 212. „valamennyi Halhatatlan képes volt a tökéletes nyugalomra; emlékszem valakire, akit sohasem láttam talpon: madár fészkelt a mellén.

13 Vö. Borges, Jorge Luis: A halhatatlan ember. i.m. 211. „Halhatatlannak lenni semmiség; az embert kivéve minden teremtmény halhatatlan, hiszen nem ismeri a halált; az isteni, az szörnyű, az érthetetlen, hogy halhatatlannak tudjuk magunkat.

 
 
kapcsolódók
» a Kellék honlapja
» impresszum 1994-2004
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék