M-agnus
dei
GYÖRGYJAKAB IZABELLA
„Az
a legnagyobb varázsló – írja Novalis emlékezetes módon –, aki olyan
mértékben el tudja kápráztatni magát, hogy valós jelenségnek tartja önnön
képzelgését. Nem ez a mi esetünk?” De igen, mondom én. Mi magunk (a bennünk
működő osztatlan istenség) álmodtuk meg a világot. Erősnek,
titokzatosnak, láthatónak álmodtuk, térben szilárdnak, időben pedig maradandónak;
ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök, ésszerűtlen repedést,
hogy tudjuk: hamis.1
I
A világ története néhány metafora története – írja Borges, illetve a borgesi
történet egyetlen metafora rekonstruálására tett kísérlet, és így tovább
a végtelenségig, beleértve a lehetséges értelmezők, pontosabban értelmezések
bevonása révén képezhető sorozatot. Elfogadva a metafora arisztotelészi
meghatározását, mely egyrészt ennek mimetikus funkcióját hangsúlyozza, másrészt
egy olyan szerkezetet állít előtérbe, melyben a jelölő-jelölt viszony
a jelölt által dominált, egy hármas viszonyrendszer felállítása válik lehetségessé.
A kifejezésként értett értelmezés (1), valamint a körkörös idő cselekvéshez
való hozzárendelése (2) a metafora belső működését hivatott feltárni
(3). E hármas viszonyulást egyrészt a metafora, másrészt a borgesi idő-metafora
vonatkozásában kívánom tárgyalni.
Értelmezés
mint kifejezés
Az értelmezés kifejezésre való
átfordítása indoklásra szorul. Eltekintve az értelmezés különböző
elméletek általi meghatározásaitól, melyeket jelen írás keretei között
„teoretikus túlterheltségként” nevezhetünk meg, a látás-láttatás feszültségében
felsejlő naiv értelmezés visszaállítására törekszünk. Ebben a megközelítésben
az értelmezés nem más mint a megjelenítésben visszatartott kifejezése.
A meghatározás destruktív jellege törekszik
előtérbe. Borges szerint „ha önszántunkból lemondunk néhány apróbb
élvezetről – mint amilyen a szemet gyönyörködtető metafora, a
fülnek kellemes ritmus, továbbá az indulatszókban vagy a fordított szórendben
rejlő meglepetés –, magunk is meggyőződhetünk róla, hogy a feldolgozott
téma iránti szenvedély határozza meg az írót, és ezzel mindent elmondtam.”2
A naiv értelmezés irányából az író (aki a téma vonatkozásában maga is
értelmezőnek tekinthető) analogonjaként
felfogott értelmező szintén ezáltal a beállítódás által jellemezhető. A szöveg bizonyosságával
szemben a szöveg bizonytalansága, a
rögzítettséggel szemben a téma felpördülő elevensége hangsúlyozódik
ki.
Körkörös idő
Az értelmezés mint kifejezés ily módon történő
behatárolása a téma megjelenéséhez való örökös visszatérésben
konkretizálódik. A teremtés pillanatába való bele-, illetve visszahelyezkedés
vágya öszszeegyeztethetetlen a lineáris időfelfogással. A „felpördülő
elevenség” játékterét az időtlenség irányából meghatározódó körkörös
idő hivatott biztosítani. E megállapítás kettős pontosításra szorul. Borges
megközelítésében a tér az idő egyik formájaként fogható fel, és ebben a
meghatározottságában nem más mint specifikáció. Ugyanakkor a
körkörös időben felvállalt időtlenség az eredendőhöz való
visszatérés abszurditásában rejlő szükségszerű mozzanatot tárja fel.
Cselekvés
Bevezetőnkben hangsúlyoztuk, hogy az értelmezés mint kifejezés és a körkörös
idő elképzelése a cselekvéshez való hozzárendelésben, a cselekvésre való
vonatkozásban/vonatkoztatottságban hozható működésbe. A létezés kényelméből
kiszakító cselekvésben a szabad akarat méltósága nyilvánul meg. Borges szóhasználatával
élve: a cselekvés sorsszerűnek tekinthető, amennyiben itt-létünk legeredendőbb
lehetősége tárul fel általa.
A metafora fent körvonalazott három aspektusának a borgesi idő-metafora
vonatkozásában való vizsgálata újabb következményekhez vezet. Az analitikus
nézőpontjából nem hagyható figyelmen kívül az értelmezésben mint
kifejezésben, a körkörös időben és a cselekvésben fellelhető
időbeli mozzanat. Ebben a megközelítésben a mindenkori értelmezés mint valami
felé való kimozdulás az idő jövőbeli aspektusaként, a körkörös
idő mint már mindig értelmezett visszatartó múlt-aspektusként,
valamint az értelmezésre szoruló, egyszersmind értelmezést generáló cselekvés
az idő jelenaspektusaként körvonalazódik. A borgesi idő a
visszatartott kimozdulás egyszeriségében konstituálódik. A gondolkodó számára a
problémát nem a „beburkoló és egyben beburkolt” időelképzelés elméleti
megalapozhatósága, hanem az abszurditás fenntartásának hogyanja jelenti.
II
Az
első részben érvényesített „axiomatikus szigorúság” két Borges-elbeszélés
érintőleges elemzésében ellenpontozható. A halhatatlan ember és a Márk
evangéliuma3 az idő visszaállítására tett kísérletként
közelíthető meg. Mivel a két történetben jelentős tartalmi eltérések
mutathatóak ki, indokolt párhuzamos bemutatásuk.
A halhatatlan ember |
Márk evangéliuma |
• London, 1929 – egy antikváriumban kiárusított Pope
Illiászának utolsó kötete egy kéziratot tartalmaz, mely Odüsszeusz
történetének analogonjaként fogható fel |
• az ellenkezéstől való visszafogottság a játék
izgalmának vonzásában mint a közöny első mozzanata |
• a halhatatlanság utáni vágyakozás mítoszát a másik
halálával való szembesülés generálja |
• az árvíz: a viszonyítási rendszer felszámolása, hely
és idő felfüggesztése |
• a degenerálódás fokozatai és a vágyakozás feszültsége |
• a másik tehetetlenségével való szembesülés |
• a Halhatatlanok ragyogó Városába vezető labirintus;
sötétség–fény dinamikája |
• Márk evangéliuma – a fáradhatatlan ismétlés öröme |
• az őrült istenek városa |
• az áldozat |
• a halhatatlannal való szembesülés, a magunkat halhatatlannak
tudás borzalma |
|
• a tűrés tökélye, a közöny tökélye |
|
• a halhatatlanság feloldás |
|
A két elbeszélés egymásra vetítésének lehetőségét Borgesnél találjuk:
„És az is felmerült benne, hogy az embereknek két visszatérő történetük
van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet
keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát
a Golgotán.”4 A kiegészítő és részben összehasonlító elemzés
a körkörös idő és a történetiség viszonyának az istenivel való összemérhetetlenség,
valamint a másikkal való szembesülés erőterében való meghatározását biztosítja.
Az elbeszélések érintkezési
felületeként megjelölt „idő visszaállítására tett
kísérlet” a tartalmi vázlat alapján két árnyalattal gazdagítható. Egyrészt nem
jelent mást mint – heideggeri szóhasználattal élve – a
mindennapiság visszaállítására tett kísérletet, másrészt a határ irányába
való kimozdulás, illetve a megerőszakolt határ mint a határ el-
és megvonása az értelem helyét hivatott feltárni.
Kiindulópontként a másikkal való szembesülés kínálkozik. Megközelítésünk
szempontjából szükséges e viszonyulásmód kettős
értelmezhetőségének (és egyben értelmezettségének) hangsúlyozása. E
kettősség A halhatatlan ember felépítésében válik nyilvánvalóvá,
amennyiben egyszerre jelenti az itt-lét abszurditásaként értett végesség
felszámolási kísérletének eredetét, valamint a halhatatlanság
értelmetlenségének felismerése által generált visszatérés lehetőségét.
Áttételesen a megszokottság közönyének, illetve a közöny
beteljesültségének, a „közöny tökélyé”-nek a felfüggesztését váltja ki.
Míg az első mozzanatban nyilvánvaló a tér-idő
meghatározottság, a viszonyrendszer illuzórikus felszámolására való
törekvés (lásd „ha valaki eljut nyugatra, ahol a világ véget ér, ott elérkezik egy
folyóhoz, melynek vizétől halhatatlanná lesz”5, illetve az
árvíz mint a viszonyrendszer megszüntetése – „A birtokra négy út vezetett,
most mind a négy víz alatt állt...”6), a második mozzanat vonatkozásában
jóval visszafogottabban fogalmaz Borges (lásd „A következő nap
ugyanúgy kezdődött, mint az addigiak, egy dolgot kivéve: az apa
megszólította Espinosát, és azt kérdezte, vajon Krisztus azért
hagyta-e hogy megöljék, mert meg akarta váltani az embereket”7,
valamint „Van egy folyó, melynek vize halhatatlanságot kínál;
valahol tehát lennie kell egy másik folyónak, melynek vize kioltja azt.”8).
Bár látszólag a mindennapiság, illetve a megszokottság
modelljét ismétli, minőségileg mást, a végesség felől adódó saját
lehetőségek felvállalását érvényesíti.
A másikkal való szembesülés az időtlenségként és nemhelyként felfogott
halhatatlanság leírását, pontosabban körülírását is lehetővé teszi. Amennyiben
a jelölő-jelölt feszültségét beteljesültségének lehetőségében tesszük
hozzáférhetővé, a meghatározatlanság a meghatározott groteszk fintoraként,
fordított tükörként értelmeződik.9 A mítoszban megjelenő
Halhatatlanok ragyogó Városa az őrült istenek városává degradálódik, és
az értelmezés viszonyítási pontjainak felszámolását eredményezi. A tökéletes
építmény architektúrája a sötétből jövő számára olyan minőségi
többlet hordozója, amely az artikuláció szabályai alól kivonja magát.
Elemzésünk
egy olyan pontjához érkeztünk, ahol az érzéki szemlélet egy nem
reprezentálhatót érint. A Halhatatlanok elpusztítják az isteni várost ennek
romjaiból felépítve az értelmetlen várost annak „fonákjaképpen, és egyben
azoknak az irracionális isteneknek templomaképpen, akik a világot kormányozzák,
s akikről semmit sem tudunk, csak azt, hogy nem hasonlítanak az emberhez.”10
Közhelyszerű megállapításnak tűnik, hogy a nem reprezentálható a
reprezentálhatót, a Halhatatlan az irracionális istent, az értelmetlen az
értelmezhetőt, a meghatározatlan a meghatározottat és a mindenkori határ
felől elgondolhatót feltételezi. Ebben a vonatkozásban a Halhatatlan egy
„olyan, mint isten” kvázi-meghatározottság által jeleníthető meg11.
A Halhatatlan nyomorúságának feloldása az isteni nagysággal való összemérhetetlenségben
jelölhető ki.
A Halhatatlan létmódja a végesség utáni vágyakozásban, mint az „istenitől”,
pontosabban az „olyan, mint istenitől” való eltávolodás által értelmezhető.
A Márk evangéliuma e kivetülés másik aspektusát világítja meg: a fáradhatatlanul
ismételt szent szöveg csak az aktualizálás által válhat hitelessé, a cselekvésben
oldható fel. Az isteni nagyság a végességben kijelölt, végrehajtható áldozathozatalban
konkretizálódik. Ezzel szemben és ezt kiegészítően a fizikai lét felszámolása,
a szellemi kizárólagos érvényesítése az elsekélyesedés, az érdektelenség, a
tét-nélküliségben vállalt tehetetlenség irányába mutat.12 A Halhatatlan
halhatatlansága az organikus létmódra való visszafokozásban a magába zárulás
passzív aktusáként, pontosabban a passzivitás vállalásában valósul
meg.13 A halhatatlanság állapotának feloldását egyrészt a másikkal
való szembesüléstől, másrészt az istenivel való összemérhetetlenség felismerésétől
tettük függővé. E kettős tükör az itt-lét kettős meghatározottságát
implikálja. Az „értelem helyének behatárolásaként”, valamint a „mindennapiság
visszaállításaként” árnyalt „idő visszaállítására tett kísérlet” e kettős
meghatározottság feszültségében körvonalazódik. A kettős meghatározottság
feszültségeként leírt meghatározatlanság vonatkozásában e hármas megközelítés
a naiv értelmezés mint kifejezés-cselekvés-körkörös idő analogonjaként
határozódik meg.
1 Borges, Jorge Luis: A teknősbéka átváltozásai. = Az idő
újabb cáfolata. Gondolat, Budapest 1987. 72.
2 Borges, Jorge Luis: Az olvasó babonás etikája.
i.m. 33.
3 Borges, Jorge Luis: A titkos csoda. Európa
Könyvkiadó. Budapest 1986.
4 Borges, Jorge Luis: Márk evangéliuma, i.m. 411.
5 Borges,
Jorge Luis: A halhatatlan ember. i.m. 200.
6 Borges,
Jorge Luis: Márk evangéliuma, i.m. 407.
7 Borges,
Jorge Luis: Márk evangéliuma, i.m. 412.
8 Borges,
Jorge Luis: A halhatatlan ember. i.m. 215.
9 Vö. Pigeaud, Jackie: Je pense d’où je sens c. tanulmányával,
melynek első részében a metafora mint aktualizálás
kérdését tárgyalja. Affectivité et pensée. Millon-Grenoble 1991. 61–90.
10 Borges,
Jorge Luis: A halhatatlan ember. i.m. 210.
11 Vö. „Nem kell csodálkoznunk rajta; úgy mondják,
miután megénekelte Ilion háborúját, megénekelte a békák és egerek háborúját is.
Olyan volt, mint egy isten, aki megteremti a kozmoszt és azután a
káoszt.” Borges: A halhatatlan ember. i.m. 211.
12 Vö. Borges, Jorge Luis: A halhatatlan ember.
i.m. 210. „elhatározták,
hogy ezentúl a gondolatban, a puszta spekulációban fognak élni. [...] Elmélyültségükben szinte nem is érzékelték
a fizikai valóságot”, illetve uo. 212. „valamennyi Halhatatlan képes
volt a tökéletes nyugalomra; emlékszem valakire, akit sohasem láttam talpon:
madár fészkelt a mellén.”
13 Vö. Borges, Jorge Luis: A halhatatlan ember. i.m. 211. „Halhatatlannak
lenni semmiség; az embert kivéve minden teremtmény
halhatatlan, hiszen nem ismeri a halált; az isteni, az szörnyű, az érthetetlen, hogy
halhatatlannak tudjuk magunkat.”