A feledés terhe –
Borges az öngyilkosságról –
PETRES LÁSZLÓ
John Donne, a XVII.
sz. elején élt angol költő Biathanatos – vagyis Erőszakos
halál – címmel könyvet írt az öngyilkosságról. Példákat és érveket hoz a
halál ezen formájának védelmére. Ezek között a Bibliában található példák is
szerepelnek, így említésre kerül Krisztus, az emberré lett Istenfiú
kereszthalála is.
Jorge Luis Borges 1952-es, Újabb
nyomozások című esszékötete tartalmaz egy rövid írást, amely Donne
könyvére reflektál. Erre Thomas De Quinceynek a könyvet bemutató összefoglalása
adott alkalmat, Borges ugyanis először nála találkozik Donne írásával.
De Quincey kánonjogi szempontból vizsgálja az öngyilkosság problémáját. Az
emberölésnek ez a formája nem minden esetben, vagyis nem természetszerűleg
tekinthető bűnnek, ahogyan különbséget tesznek jogos és jogtalan öngyilkosság,
illetve emberölés között is. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy az öngyilkosság
jogi szabályozását a maga során a szokásjog, a római jog, a kánonjog, valamint
a modern polgári törvénykezés is tartalmazza (sajátos értelmezéssel). A kánonjog
korpusza sokféle jogi hagyományt foglal magába, így a Szentírásból, a Cannones
epistoliciből, egyetemes és részleges zsinatokból meríti anyagát a IV.
sz. elejétől a II. lateráni zsinatig, továbbá a római jogból, ezenkívül
pedig különböző népek jogszabályaiból1 is átvesz. A kánonjog
számára a Szentírás nemcsak jogi hagyományként adott, hanem meghatározza annak
szellemiségét is. A Szentírás, mint a Szentlélek műve és folyamatos munkálkodásának
színhelye, az isteni akarat vagy szándék látható jele, letéteménye. A teremtmények
számára viszont a könyv jelentése, teljes igaz tartalma csak az idők végezetén
tárul fel. Most még homályosan látunk, rész szerint való a beszédünk, rész szerint
való minden ítéletünk2.
John
Donne könyvét olvasva Jorge Luis Borges egy titokzatos argumentumot vél felfedezni – egy képet, amely derengésszerű,
vagy villanásszerű
megjelenésével írásra ösztökélte Donnet, vizsgálódásainak, ködös intuíciójának tárgyát képezte.
Borges értelmezésében a könyv igazi célja nem az öngyilkosság védelmezése, hanem annak bemutatása,
hogy Krisztus öngyilkos lett.
Nem a szenvedés, a keresztrefeszítés, vagy a római katona lándzsadöfése végzett Krisztussal, hanem saját
maga okozta halálát, cselekedete megfontolt, tudatos gesztus volt. Az emberré, halandóvá lett Isten az emberölésnek egy
igen problematikus formáját választotta: önként vetett véget életének, így
számolva föl önmagát. Donne
megáll ennél a gondolatnál, amely egy keresztény, hívő ember számára
istengyalázás, hiszen a könyörület, kegyelem, a szeretet evangéliuma helyébe az önzést és a közönyt állítja – a feledést.
Borges
tovább lép és röviden vázolja a problémának egy lehetséges megfogalmazását. Egy olyan isten képe,
aki azért teremti meg a világot, hogy vesztőhelyet teremtsen magának,3
nem más, mint egy
barokk eszme, egy irodalmi toposz. A kényes teológiai probléma
így nyer esztétikai feloldást.
Donne
gondolatát nem támasztják alá kellőképpen azok az evangéliumi helyek, amelyekre hivatkozik4,
de ez semmit nem von le a
gondolat értékéből, az állítás merészségéből. Ugyanakkor semmit sem fed fel abból a problémából,
amit az önként vállalt halál,
természetes avagy erőszakos végünk jelent. Donne könyvében a bemutatott esetek másodlagossá
válnak, csupán előzményt képeznek, megteremtik a keretet, előkészítik
a terepet a végkövetkeztetés számára. Olyan előzmény ez azonban, amely
később – az utolsó
gondolat perspektívájából – új értelmet nyer. Isten cselekedetéhez az emberi példát vette mintának, de az
ember öngyilkossága az isteniben nyerte el végső
értelmét.
Emberi fogalmakkal nem lehet az isteni szándékot minősíteni. Nem tudjuk
eldönteni, hogy jó vagy rossz, értelmes vagy értelmetlen volt az isteni elhatározás.
Akkor azonban, amikor e szándék kiteljesítéséhez Isten megteremtette a világot
és a világgal együtt az embereket, a tudatos lényeket is, cselekedetének – elkövetkező
tettének – részesévé tett minket. Tehát, ha szándékába, elhatározásának előzményeibe,
magába az isteni gondolatba képtelenek vagyunk belátni, megismerni azt, akkor
semmilyen kijelentés nem tehető róla, legyen az állító vagy tagadó. Nem
lehet az isteni gondolatot, lényeget annak cselekedetével azonosítani. Tettének
részeseiként nem ismerhetjük a cselekedetet konstituáló értelmi mozzanatot,
de rákérdezhetünk a részesedés mikéntjére. Ez utóbbit azért tehetjük, mert nem
részesülvén az eredendő értelemegészből, magunkban vagy világunkban
kell keresnünk saját értelem-konstitúciónkat, vagyis akarat- és döntésszabadságunk
alapját. Mindez nem jelenti a részesedés problémájának a feloldását, vagy elhagyását.
Egy eseményben való részességünk – mely esemény eredendően időbeli
– a világ és saját történetiségünk problémáját veti fel. Egy olyan történetiségét,
amelyben szabadságunkban áll választáslehetőségeink alapjára rákérdezni.
Az, hogy a teremtés célja
Isten önpusztító szándékának kiteljesítése, csak az idő teljességének
mozzanatából érthető, és ezen mozzanat értelmét vagy posztuláljuk, vagy
lemondunk róla. Ez az előfeltételezett lényeg – Borges véleménye szerint –
nem más, mint fikció. Ezért lehet Donne véleménye csak egy merész
eszmetörténeti téma.
Istennek az idő(k)
kezdetén történő halála egyrészt a teremtés értelmével, vagyis földi
létünk értelmével kapcsolatos keresztényi elképzelések újragondolására késztet,
másrészt igen élesen és nyomatékkal irányítja figyelmünket saját sorsunkra, az
emberi végesség problémájára. A teremtés mint értelemegész homályos képként
adott sejtésünk, reményünk és a spekulatív gondolkodás számára, ez viszont
Borges belátásában nem más, mint a képzelet játéka – fikció.
Az írás befejező
részében Borges egy bizonyos Philipp Butz nevű gondolkodó esetét
ismerteti, akit a filozófiatörténet Mainlander néven ismer. Mainländer 1841-ben
született. Szenvedélyes olvasója volt Schopenhauernek és a gnosztikusoknak. Olvasmányai
hatására fogant meg benne az az elképzelés, hogy mindannyian
annak az Istennek vagyunk szilánkjai, aki elpusztította magát az idő(k)
kezdetén. A világtörténelem ezeknek a szilánkoknak sötét agóniája, pusztulása.
1876-ban kiadta a Die Philosophie der Erlösung (A megváltás filozófiája)
című könyvet. Ugyanabban az évben öngyilkos lett.
Borges ebben a példában, nem kevés (rejtett) iróniával, megfordítja Donne könyvének
gondolatmenetét. Philipp Mainländer minden bizonnyal szenvedélyes ember volt
mind a mások, mind a saját elképzeléseinek végiggondolásában. Elképzelése
megismétli Donne és Borges végkövetkeztetését, vagyis hogy Isten már halott.
Isten az örökkévalóság, vagyis valamennyi időpillanat egyidejű, tiszta
birtokosaként elpusztítja önmagát. Az egységet biztosító, fenntartó lényeg hiányában
az idő darabjaira hullva, szilánkokra szakadva a pusztulás felé tart. A
történeti időt nincs ami összefogja. Ha nincs remény és nincs alázat, akkor
a történelem emlékezete esetlegessé válik – alakíthatóvá.
Vagy elfogadjuk az agóniát,
az agónia látványát, vagy siettetjük az elkerülhetetlen vég bekövetkeztét,
mintegy megváltva magunkat. A megváltás az isteni gesztus megismétlése. Mint
ilyen, egy szakrális cselekedet, és egy negatív teológia lehetősége fele
mutat. Ilyen értelemben az öngyilkosság nem bűn. Philipp Mainländer kevésbé
volt istenfélő ember, mint John Donne. A fenti gondolatmenet csak akkor
érvényes, ha feltételezünk egy – bármennyire kevéssé megindokolható – értelmi
kapcsolatot az isteni gesztus és a világtörténelem, illetve az egyéni,
személyes élettörténetek között, vagyis ha bármely, a világon kívülre
pozícionált végső értelem eseménye lehet életünknek. Borges óvatos, csak
tényeket sorol fel, egy életút látható tényeit, történetét. Egyvalami bizonyos mindezekben:
az életút feltartóztathatatlanul múlik, visszafordíthatatlanul bonyolódik
Mainländer születésétől kezdve át az olvasmányain, írott, látható
művein, egészen haláláig. A kérdés ismételten az, hogy kellőképpen
megmagyarázza-e, megnyugtató választ ad-e Mainländer tettére Schopenhauer
szenvedélyes olvasata, vagy akár a megváltásról alkotott elgondolása.
J. L. Borges az elemzett
esszében a tőle megszokott körülményességgel bontja ki írása
gondolatmenetét. Igen nagy eszme- és kultúrtörténeti apparátussal tágítja,
növeszti az írás világát. Könyvek, eszmék és mozgalmak fonódnak össze: Thomas
De Quincey, aki egyébként igen érdekes esszét ír a gyilkosságról5
mint esztétikai alkotásról; Epiktétosz és Schopenhauer6, aki az
esszében állítottakkal ellentétben az öngyilkosságot igen ellenzi; kvietisták
és Quevedo; Philipp Mainländer, akiben talán Nietzsche szelleme kísért; az
evangélisták és Kant7, aki az öngyilkosság gondolatát a kategorikus
imperatívusszal összeegyeztethetetlennek tartja. Úgy tűnik, mintha
mindezek az öngyilkosság ürügyén találkoznának. Csapdák és álcsapdák,
álszofizmák kísérik az olvasó útját.
Donne gondolata, hogy Isten fiát nem az emberek ölték meg, hanem saját tettének
áldozata lett, igen merész. Isten emberré lett, halandóvá, és emberi módon vetett
véget életének. Tettének csodálatos volta egy borzalmas titkot hagyott maga
után. Borges kitágítja Donne gondolatát: Isten azért teremtette a világot, hogy
azt vesztőhelyéül használja. Ha a világnak lenne értelme, akkor az csak
funkcionális értelem lehetne. Olyan, ami túlmutat önmagán, azonban Isten halálával
ez a funkció megszűnt opcionálisnak lenni, de nem számolódott fel. Ennek
a különös gondolatnak a kifejezői a Borges-novellákban a halhatatlanok
városa8, a bábeli könyvtár9, a homokkönyv10.
Ezen túlmenően felmerül egy igen nehéz kérdés, az, hogy az ekként teremtett
világ milyen (lehet)? Milyen az a világ, amely különböző módon adott a
számunkra? És a világban mi magunk milyenek vagyunk?
Philipp Mainländer
gondolatainak ismertetése – az isteni cselekedet, a világ mint az isteni
szándék kiteljesítése – átvezet a világtörténelemhez. Talán úgy is lehetne
fogalmazni, hogy az örökkévalóság történetéből térünk át a
világtörténelemhez. E kettő közötti kapcsolat igen problematikus, nehezen
lehet bármely temporális struktúrába vagy formális viszonyba belekényszeríteni.
Így a róla való beszéd is nehéz. Ezért le kell mondanunk az Egészről, és a
részekre kell összpontosítanunk. Lassú, kitartó munkával derítjük ki az
egyes partikularitások mibenlétét, kapcsolatát. Továbbá felmerül az a kérdés
is, hogy a világtörténet adhat-e magyarázatot a személyes sorstörténetekre.
Pontosabban a világtörténelem, illetve az egyéni történetek kiindulópontként
szolgálhatnak-e az idő megértéséhez?
Jorge Luis Borges
történelemfilozófiájában egy igen lényeges különbségtételt tesz, mely szerint
két történelem létezik. Egyrészt van egy látható, kitapintható, összerakható
történelem – az aljasság világtörténete. Erről az 1935-ben kiadott Az
aljasság világtörténete című kötet egyes írásai beszélnek. A csalók és
hazugok, gyávák, gyilkosok, álpróféták, késelők és lókupecek társasága
írta történelem ez. Az arc nélküli emberek gyülevész hadáé. Ez szövi át
életünket, ezek az emberek keresztezhetik sorsunkat. Bármikor e történelem
részesei lehetünk.
Másrészt létezik egy
másik történelem is, az, amit az 1936-ban kiadott, Az örökkévalóság
története című esszékötet írásai vázolnak. Ez a történelem
láthatatlan. Nyomozni kell e történet után – szenvedéllyel, kitartással,
csellel és fortéllyal. Ám nyomozni, cselezni csak az tud, aki képes erre az
alapjában véve intellektuális kalandra. Vagyis csakis az ész fortélyaival
kerülhetünk közelebb ehhez a történethez.
Ezen utóbbi történelem képes
arra, hogy megváltoztassa az előbbit. Meg tudja változtatni az
emlékezetet. A gyávából hőst csinál, a hőst megalázza. Rejtélyes
világ az örökkévalóság világa. Akár egy labirintus, egy rózsa, egy könyv
betűi.
Későbbi írásaiban (Újabb nyomozások, Egy megfáradt ember utópiája)
Borges tovább finomítja ezt az elképzelésit. Ahogyan az öngyilkosságról
szóló írásban megfigyelhettük, a személyes, viszszafordíthatatlan sors kerül
a középpontba. Az egyéni élet, lét, történet rejtélye itt mint a halál, az öngyilkosság
rejtélye jelenik meg.
Az öngyilkos
tudatosan, szabad elhatározásából fordul szembe azzal, ami ő maga. A
pusztító akarat az emlékezet egészével fordul szembe, azzal az idővel,
amit megőriztünk és ami megőriz minket, amik vagyunk. Minden emléket,
minden pillanatot fel kellene mérnünk azért, hogy eldöntsük, átadható-e a
feledésnek. Saját létünket, énünket adjuk át a feledésnek, a nemlétnek. Minden
pillanatunk, emlékünk felmérése roppant feladat elé állítana. Funes az
emlékező kísérletéhez volna hasonlatos. Csak mindezt végiggondolva
lehetünk öngyilkosok. Ellenkező esetben tettünk gyávaságra vall, szánalmat
kelt – megvetést. Ezért úgy kell élnünk, mint az öngyilkosok. Minden
pillanatról, minden pillanat emlékéről szigorúan és könyörtelenül el kell
döntenünk, megőrződjék-e, vagy a feledésnek adható. Minden pillanat
teljes. Döntésünk arról, hogy üdvözülünk vagy elkárhozunk, végleges és
megmásíthatatlan, mind egy külső, mind egy belső instancia által. Ez
roppant tudatosságot és felelősséget jelent. A reményről, egy
jövőbeli megváltás reményéről kell lemondani anélkül, hogy az
idő cáfolatának reményéről lemondanánk, vagyis arról, hogy valamelyik
időpillanatban megértünk valamit az örökkévalóság elfeledett történetéből:
rátalálhatunk teljes és igazi nevünkre. A borgesi megoldás roppant szabadsággal
ruház fel bennünket, a nehézséget a benne való tájékozódás jelenti. Az így
elképzelt öngyilkosság roppant kihívást jelent, és alázatot követel.
J. L. Borges egy
olyan etika lehetőségét dolgozza ki, amely lemond az önmaga értelmét egy
metaforában kibontó rendszer lehetőségéről és az így posztulált
határfeltételeiről. Az időnek egy archaikus szemléletére épít,
amely próbára teszi a nyelv és a képzelet határait.
1974-75 telén J. L.
Borges és Ernesto Sabato hosszas beszélgetést folytat különböző témákról:
az argentin irodalomról, az Univerzumról mint könyvtárról, Istenről, a
tangóról, a moziról, a módszerről, Don Quijoteről, az
öngyilkosságról. A beszélgetés anyagát 1976-ban adták ki Párbeszédek11
címmel. Az öngyilkosságról beszélgetve Borges mesél a családi legendárium
néhány alakjáról, könyvekről, majd egy álszofizmát állít. Sabato szerint
az öngyilkos egoista és gyilkos, cselekedete vonzó lehetőség és gyáva meghátrálás.
Sabato: „(...) Életem folyamán sokszor gondoltam már az öngyilkosságra.”
Borges: „Én is hetvenöt éve már, hogy öngyilkos vagyok.
Több tapasztalatom van, mint
magának, Sabato.” Sabato: „Bár nem ért el nagy eredményeket, mint
látható.” Borges: „Nem, pedig nem hivatástudattal
csináltam. Tényleg.”
1 Erdő
Péter: Az egyházjog forrásai. Szent István társulat az apostoli szentszék
könyvkiadója. Budapest 1998. 169–170.
2 1Kor 13,12.
3 Biathanatos. In: Borges, Jorge Luis: Az idő újabb cáfolata. Gondolat.
Budapest 1987. 203.
4 Vö.
János evangéliuma: „...életemet adom a juhokért”; vagy Lukács evangéliuma: „Senki sem veszi azt [az életet] el éntőlem,
hanem én teszem le azt énmagamtól.”
5 Quincey,
Thomas de: A gyilkosságról mint a szépművészetek egyikéről. = Hagyomány és egyéniség. Európa. Budapest 1967.
6 Schopenhauer, Arthur: A világ mint akarat és
képzet. Európa. Budapest 1991. 520–525.
7 Vö. Kant, Immánuel: A vallás a puszta ész
határain belül és más írások. Gondolat. Budapest 1974.
8 Borges, J. L.: A halhatatlan ember. = Titkos
csoda. Európa. Budapest
1986.
9 Borges: A
bábeli könyvtár. uo.
10 Uő. A
homokkönyv. uo.
11 Részleteit közli a Magyar Napló (1993. február 5. 29–32.)