Kellék
filozófiai folyóirat

    folyóiratok   » Kellék
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2. szám, 1995 (Diotima Munkafüzetek) »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

Szabó Zsolt

AZ ÉLET FOGALMA NIETZSCHE FILOZÓFIÁJÁBAN

 

Hiába!/ Csak döfj tovább,/ Kegyetlen tövis!
Nem, nem vagyok ebed – csak vadad
Kőszívű vadász!/ Legbüszkébb foglyod,
Felhő mögötti rabló!/ Szólj végre!
Mit akarsz, útonálló, tőlem?
Te rejtett villám! Ismeretlen, mondd,
Mit akarsz, ismeretlen – isten? –

Friedrich Nietzsche

 

Zarathustra negyedik részében panaszkodik ilymódon a „szellem vezeklője” az „ismeretlen istennek”, akit Nietzsche hívott életre az élet bőségében dúskáló halott isten világába. Az isten saját poklába, az ember iránti szeretetébe vettetett és az őt helyettesítő emberebb ember, felszabadult életerejében tobzódva végigtekint saját hiposztázisain, a korábbi, a transzcendens isten jelenlétével jellemezhető világban elfoglalt lehetséges léthelyzetein.

Talán ezekkel a szavakkal lehetne a nietzschei élet-fogalom egy értelmezési kísérletét indítani. Ez az a fogalom, mely Nietzsche egész fogalomrendszerét áthatja és szükséges szubsztrátumát biztosítja a belőle kinövő eszméknek. Mert Nietzsche, akire tökéletesen ráillik a „szellemi vezeklő” megnevezés, állandóan az élet fogalmával viaskodik, mikor megpróbál megbirkózni a szellemébe bebecsapó villámokkal. Ahogy ő maga is megállapítja, ahol az élet a legsatnyább, ott tör a felszínre a legnagyobb igazságtalanság, ott merül fel az igény a legnagyobb erőfitogtatásra. És Nietzsche élete sohasem volt az általa megkívánt színvonalon. A Zarathustra írásakor életereje már hanyatlófélben volt, de ugyanekkor jelentkezett szellemi alkotóerejének túlcsordulása is, annak minden költői, stilisztikai, formai ragyogásával, elméjének teljes csillogásával együtt. Ezen alkotóerő szükségszerűen vezetett az általa nem bírt javak és főleg az élet túldicsőítéséhez, felmagasztalásához. Nietzsche gyötrődött, önmagába rejtette, majd onnan előhívta a „legrútabb” embert, az élet kincseitől megfosztottat, akinek a nevében (és természetesen önmaga nevében is) felemelte szavát az élet teljességében való megélésének értéke mellett. Ezáltal a hérosz, az életerőtől duzzadó uralkodó árnyékában felhívta a figyelmet a sötét odúban rejtőzködő, visszafojtott vágyakra, a satnya rab jogaira. „A tragédia születésé”-ben felvázolt dionüszoszi motívum egy újabb megjelenési formája ez; talán azt kívánja igazolni, hogy az élet nemcsak szép, harmonikus, hanem a pokol mélyén elrejtett romboló erők tulajdona is egyben. Az innen feltörő sötét akarat az élet igenlése és ez magával vonja a hatalom akarását is. Egy ilyen jellegű szemléletmódban persze fennáll a kettősség, mely azt a paradox következtetést eredményezheti, miszerint a legsatnyább ember a fensőbbrendű ember. A varázsló panaszdala Nietzsche saját panasza, kínjai saját benső kínjai, de kínzó és áldozat itt egy és ugyanazon személy. Szinte kínálkozik a kecsegtető párhuzam: halott isten helyett fensőbbrendű ember, tehát rejtőzködő isten helyett rejtőzködő fensőbbrendű ember. Vajon Nietzsche új értékadási kísérlete a korábbi keresztény értékek fordítottja, az élet pedig a Megfeszített árnya?

E kérdések megfogalmazásával elérkezünk a Nietzsche írásait, hangulati elemként jelentkező gondolkodását végigkísérő alapmotívumhoz: kereszténységés erkölcsbírálatához. Az értékmegsemmisítő rombolás, a Semmi apologetikája előrevetíti a nihilizmus árnyát; egy életet dicsőítő gondolkodó célja viszont nem lehet a nihilizmus, így a fenti kérdések megválaszolása is attól függ, hogy mennyiben tudjuk biztosítani a hagyományos értékektől, valamint Önértékétől megfosztott élet újramegtalálását egy teljesen újrateremtett értékszimbiózisban. De ugyanakkor, mélyebbre ásva, feltárhatunk egy, az írói intencióval kapcsolatos problémát is. Nevezetesen azt, hogy milyen szinten, milyen mértékben távolodott el Nietzsche a kereszténységtől, bírálata milyen jellegű és főleg: vajon nem-e illik rá kritikai hozzáállására az előbbiekben említett önelrejtés vonása? Vezérfonal lehet itt az élet fogalma, mely egy ellentétpár megteremtéséhez vezette a filozófust. Ennek segítségével kezeli a fellépő értékmozzanatokat és építi fel kritikáját. Szokrátészi morál, keresztény értékrend (főleg annak a pali fordulata), a kanti rendszerrel fémjelzett modernség mind-mind a décadence által bélyegeztetnek meg, mint életet gátló tényezők. Az ellenpóluson pedig ott az Antikrisztus, mint mindenfajta természetellenesség megátkozója.

De vajon nem azért kínozza Nietzschét a dekadencia, mert ő maga is décadent? Jézus és az Antikrisztus lehet ugyanazon személy? Vajon Nietzsche csak azért támadja Pált, mert benne felismeri saját jellemvonásait, melyektől nem bír szabadulni? Talán érvényesíthető itt az a pszichológiai mozzanat, mely alapján a gátlás leküzdéséhez annak ellentétébe való átcsapás szükségeltetik. Nietzsche vándor, de egy olyan vándor, mely saját árnyékát üldözi, s így csak akkor éri el célját, ha egybeolvad vele. Az ebben érvényesülő dialektika képezheti a Zarathustrában felvillanó embernek, mint hídnak a képét, hídnak, mely a fensőbbrendű emberhez kell vezessen. Nietzsche magával vinné útitársnak a túlvilágra vitapartnereit – Szókratészt, Rousseaut, Spinozát stb. – akik egyben alteregói is. Az örök élet lényegében tehát nem más, mint az „örök elevenség”. Olyan próbálkozás ez, amely, miután száműzte a világon kívüli transzcendenciát, kísérletet tesz valamiféle, az immanencián belüli transzcendencia fellelésére. Az igazságot teremteni kell, tehát a világot is meg kell hozzá teremteni. Az élet az egyetlen instancia, melyhez mindentől függetlenül fordulni lehet, tehát ez nem lehet egyszerű biológiai fogalom. Nietzsche életműve a transzcendencia mélységeibe való elmerülés tragikus kísérlete. Nem véletlen megjegyzés az Antikrisztusban, hogy igazi keresztény csak egy volt, aki átélte a hirdetett gondolataiból fakadó szenvedéseket. A kereszténység tehát életmód, egzisztenciális helyzet, úgy, ahogy ezt az egzisztencia-filozófusok próbálták megragadni. A Nietzsche által hiposztazált lehetőség talán egyetlen az élet autentikus megélésére, az örök visszatérésből adódó pesszimizmus leküzdésére.

Látnivaló tehát, amint azt Heidegger is felismerte, hogy a Nietzschével való foglalkozás a filozófia alapkérdéseivel való foglalkozást jelenti. Mivel kései korszakában Nietzsche szemléletmódja az esztétikumtól a történelmi személyiségek, a történelmi hatás felé fordul, életművét úgy kell értelmezni, mint az első születendő életfilozófiát. Az abszolút szellem önfejlődéseként értelmezett történelem hegeliánus szemlélete helyett Nietzschénél a világfolyamatba aktívan beleavatkozó erős egyéniségek hatása érvényesül – innen az emberfeletti ember iránti igény. A szubjektív élmény válik meghatározóvá, s ezért az eszménykép is szubjektív, folytonos alakulásban lévő valami lesz; így a Nietzsche által leírt hozzávezető utak is csak eszközök. Nietzschének is feladata a világ leírása, de ebben a tudományosság igényével fellépő fenomenológiai módszer nem vezethet eredményre, hiszen az életnek az a teljessége, amely Nietzschénél megjelenik, nem engedi meg egyetlen mozzanat kizárását sem. Nietzsche filozófiája nem a zárójelek filozófiája; szenvedés ez, amely nem tűr el határokat, nyelvi korlátokat, hiszen a mélységekben dübörgő hang, az alvilág zenéje szólal meg benne. Művei megengedik a másodlagos olvasatot, azt, hogy valóban szétáradó, történelemformáló legyen páratlan gondolatgazdagsága és mélysége. Lehetőség ez egy olyan új emberi species megjelenésére, mely az élet számára tartja fenn a filozófiai primátust.

A megteremtett sajátos élethelyzet azonban több kiindulópontot is kínál. Új életmódokat teremtő viaskodás ez saját alkotóerőnkkel. De az erős egyéniség szabad szellemeket is feltételez, ez pedig az öniróniáig eljutó kritikát. Ebben a helyzetben a jellemző cselekvési aktus nem pusztán a dolgok „történni hagyása”. Az élet bőséges túláradásának folyamata nem állítható meg, de a fensőbbrendű embert hatalomakarásának szükségszerű volta gátolja féktelen szabadszelleműségének érvényesítésében. Az élet ilyetén való megélése tánchoz hasonlítható, melyben a lépések a zene (tehát külsőleges) ritmusának vannak alávetve. A tánc egyfelől a féktelen tobzódás, másfelől viszont a mégoly csekély, de mégiscsak tényleges valamihez való táncolás szimbóluma. Az „Ötödik evangélium” egyben az apokalipszis analógiája is lehetne. A hét pecsét feltörése a föld titkainak a feltárása, de lehet hogy pusztán az isteni kockavetések bilincsének a kioldása. Olyan ítélet ez, melyet a halott istent hirdető ember mond ki önmaga fölött: az örök visszatérés jeggyűrűje, annak a kimondása, hogy ennek a transzcendenciától megfosztott életnek halála az örökkévalóság.

Ennek a titoknak a megsejtése eredményezheti a jó és rossz elvetésének, a morálfelettiségnek a gondolatát. A morál megköti, szabályozza, megszokottá teszi az életet, és ezzel felőrli annak elevenségét. A történelmi időben elhelyezett keresztény eredetmítosz elvetése, az örökkévalóság kitüntetett pontjainak megszűnésével, örök körforgást eredményez. Az örökkévalóság biztosításának egyetlen lehetősége az örök visszatérésnek, mint sejtésnek, felismerésnek a tudatosítása. Az örök visszatérés szószerkezetnek ilymódon mindkét tagja értelmezhetővé válik és pozitív szerepet nyerhet. A tudatosítás egyben a megismerés: „Az élet a megismerés eszköze”. Nietzsche számára az élet a megismerő ember kísérlete, kísérlet, mely elvégzésére csábít. Nem az ágyhoz kötött beteg kísérlete ez, sem pedig a leláncolt rab szökési törekvése, hanem a csapongó, kalitkába soha be nem zárt madárka szabadulásra irányuló önkísértése. Mert a veszélyesen élő emberek az igazi előkészítők; ők a hegyi utak kalauzai, a megfeszített áldozatok, ők a hidak, melyek felrobbantanak, kizárva ezzel a visszatérés lehetőségét.

A nietzschei életmű egy másik értelmezési keretlehetősége a dolgokban rejlő lényeg és változás. Szókratész és Hérakleitosz áll itt szemben egymással, a dráma a tragédiával. A kultúrkritika így fordul át racionalizmus-kritikába, a fausti ember kiélezett kérdésfelvetésébe. Nietzsche önmagával való polemizálásának kísérlete ez, hiszen számtalan helyen kiáll a racionalizmus, a tudományosság igényének fontossága mellett. A racionalizmus létjogosultságának kérdése úgy vetődik fel, mint az önmaga céljától elforduló, saját magára szankciókat kiszabó értelemfunkció problematikussága. A kialakuló racionalizmuskép az önmaga farkába harapó kígyó, képviselője pedig Szókratész, aki daimononjával együtt bálvánnyá emelte saját életaszkézisét. Az aszkézis azonban kétértelmű, hiszen semmiféle instancia által el nem dönthető, hogy a racionalizmus, azaz a világtól való teljes elvontság, avagy a logika, a ráció teljes elvetése, azaz az élethez való fordulás a nagyobb aszkézis. De Nietzschének alapvetően nem is ez a szándéka; szerepe inkább abban állt, hogy a pszichológia felszínes vizeit a mélyről jövő iszappal zavarossá tegye, hogy ezáltal láthatóvá váljon az, amit Augustinus az ember feneketlen mélységeinek nevez.

Az élet nem a külső történelem, hanem valami, a belső emberi pillanatképekből, sorsokból összeállt állag. Nietzsche történelemképe ez, szubjektív és távolról sem abszolútumra törekvő. Az ember kétségbeesését, valamint annak emberfeletti erejével történő leküzdését revelálja. Mert a nietzschei élet mindenképpen megnyilatkozás, megnyilatkozás egy, a bensőben rágó, fájdalmat okozó beteg féregről, mely az emberi élet borzalmait szüli. Éppen ezért, ha nem is minden szempontból indokolt és jól alátámasztott, de mindenképpen érdekes Nietzschét végletei felvázolásával és a köztük bejárt út segítségével értelmezni. Az egyéni, megélt életnek és az életmű alkotójának e kissé önkényes, de a szellem rezdüléseit követni kívánó összekapcsolása megértetheti azt, hogy miért leselkedik szükségszerű veszélyként a művész-alkotóra a jeges hegycsúcsok feletti hegyvidéki éjszaka, amely persze meghozhatja a csendes derű mennyországát is. Így mindenképpen előnyt jelent, hogy a fensőbbrendű ember önmaga mondja ki saját ítéletét, helyezi magát apokalipszis alá, s így válik az élet teljes jogú apologétájává:

„Utolsó bűnömre? – kiáltá Zarathustra és indulatosan kacagott tulajdon szaván: mi tartatik még fönn számomra utolsó bűnömül?
– És Zarathustra mégegyszer elmélyede magába és ráüle a nagy kőre és tűnődék.
Egyszerre fölugrék: –
Részvét! A fensőbbrendű ember iránt való részvét! – kiáltá és orcája érccé változék. No hát! Annak – ütött az órája!
Szenvedésem és részvétem – ki bánja? Avagy boldogságra törekszem? Művemre törekszem!”

 
 
kapcsolódók
» a Kellék honlapja
» impresszum 1994-2004
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék