Kellék
filozófiai folyóirat

    folyóiratok   » Kellék
  szerzõk a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 11–12. szám, 1998 »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
A reklám-kép-retorikája*

A reklám-kép-retorikája*

GREGUS ZOLTÁN

Elöljáróban talán tisztázni kellene a meghirdetett címösszetételt. Viszont ez a vállalkozás felveti az elöljáróság tárgykörét, és annak relevanciáját az előadással szembeni elöljáróságát illetően. A hangzatos cím mennyiben vállal fel valamit, egy előadást? A reklám tolakodó jelenléte mennyiben vállalja fel valami rajta kívülinek az előadását, előre-adását ill. elsietett átadását, és lehet-e mindezeket tisztázni az adottságok elé nyomuló előzetes struktúrák végtelen regresszusának figyelembevétele nélkül? Mondhatnánk azt is, hogy a cím és a címet (annak tárgy és jelentéskörét) megcélzó „tisztázás” jogtalanul és szemtelenül nyomul előre (még ha mindig előtérben marad is) az intencionált kifejtéshez képest, akárcsak a reklám: egy hiányt (jobb esetben hiánycikket) céloz meg, és felkelti a hiány betöltésére irányuló vágyat, anélkül, hogy bármiféle lépéseket tenne a vágy megszüntetése/kielégítése érdekében.

Anélkül, hogy túlmoralizálnánk illetve analitizálnánk előadás/szöveg és reklám viszonyát, azt mondhatjuk, hogy mindkettő egy hiányt megcélzó gesztussal indít, viszont arra csak látszólag vállalkozik, hogy ezt a hiányt be is töltse. Vagy lehetséges, hogy a látszatkonstituálódás1 működése már korábban beindul, a „hiány”-keltéssel kezdődően? Az „elöl-járás”-hoz még annyit tennék hozzá, hogy az csak annyiban függesztődik fel, amennyiben ugyanakkor ki is hangsúlyozódik. És nem csak a cím és annak tisztázása marad mindig egy előzetesben (bár felfüggesztve az elöljárósággal együttadódó kitüntetettséget) a kifejtéshez képest, hanem maga a kifejtés/előadás is elmarad, illetve csak olyan maradék marad, ami mindig egy előzetes[prae]be íródik. Ezt az előzetes kérdésstruktúrát a következőképpen feszíthenénk ki kezdet és vég közé: mennyiben választható szét „reklám” és „retorika”, méghozzá egy „kép” által? Másképp kifeszítve: amennyiben az első kettő ugyanazon mozgatórugóra jár, hogyan ékelődhet a „kép” (szintén retorikus!) kategóriája közéjük?

Még mindig az előzetes[prae]ben és a „járás”-ban maradva, felhívnám a figyelmet (kijelölve egyúttal a gondolatmenet játékterét) egy művészet és reklám interakcióit és intertextualiását vizsgáló tanulmányra, és ezáltal egy „gyakorlati tanács”-ra, amit Beke László „adott” lehetőségként 1978-ban a hivatásos reklámszakértők számára, ahol az antiplakátot tartja (már akkor) az egyetlen relevanciával bíró plakátnak korunkban:

„Ezek a plakátok [ti. az antiplakátok – megj. tőlem, G.Z.] azért hatékonyak, mert abban a vizuális információtelítettségben, amelyben ma élünk, kevésbé a blickfangos, harsány forma, mint inkább – paradox módon – az alig észrevehető vonja magára a figyelmünket. ([... talán] egy reklámfőnök akkor válik igazán sztárrá, amikor elrendeli, hogy reklám helyett mindent meszeljenek fehérre.)”2

Mivel szembesít az efféle reklám-szolgálatában-álló-antireklám? A denotátum, a reklámozott termék elhanyagolhatóságával, vagy pedig, a reklám mindenhatóságával (a „reklám, csak reklám, az mindig hat rám” fenoménjével)? Mire épül egy kiüresedett kép/reklám retorikája, és egyáltalán lehetséges-e nemretorikus kép? Az antiplakát, a harsány forma nulla-foka nem egy kicsavart/csavaros retorika-e, ahol a retorika túltelítettségéből adódó visszafogottság szintén csak egy (esetleg újszerű) retorikus mozgásba illeszkedik, ami a nem-retorikusság álcája mögött hátbatámad egy eredendőbb retorikával?

A denotátumoktól való kiüresedés (vagy annak minimál szintre való csökkentése) elősegíti-e a reklám elválását a termék szolgálatától, vagy talán éppen ellenkezőleg, ezen utóbbi szolgálat felerősítését szolgálja a figyelemfelkeltés újfajta manipulálása révén. A Beke László által tett javaslat, úgy tűnik, még annak érdekében tétetett, hogy a reklám felhívó funkcióját keresztrejtvényszerűen felerősítse; viszont az a tény, hogy manapság ez a struktúra egyre inkább elveszti vezérlőelvét – abból kimozdulva, élni és vívni kezdi öntörvényű játszmáit –, feljogosíthat arra, hogy lehetséges retorikájáról töprengjünk.

Máris egy olyan előzetes „hozzáértési” horizont megkérdőjelezésével találkozunk, miszerint a reklám a reklámozott termék szolgálatában áll. Manapság inkább úgy tűnik – amiképpen azt reklámpszichológiai felmérések is alátámasztották3 –, hogy a reklám eszközléte, haszonértéke átalakul önértékké, mint a társadalom által kitermelt fogyasztható termék áll rendelkezésünkre. Ennyiben retorikájának irányváltásáról beszélhetünk. Intencionált irányultsága, egyre inkább, nem a reklámozott termék felé, hanem egy önreflexivitást nélkülöző önmaga felé tart. Mondhatni a reklám önreklámozása jelentkezik be – a metareklám.

Az így bekövetkező irányváltás, mindenekelőtt, felveti annak igényét, hogy a hagyományos retorikai alakzatokkal való egybevetés során, kimutassuk a reklám retorikájának újszerűségét. Értve ezalatt: az új vagy a „teljesen más” látszatába öltöző régiségét, amennyiben elfedi saját régiségkereskedői mesterségét, amennyiben a „régi”, vagy felnemtűnőségükben bevett trópusok beépülnek és átszerveződnek a reklám retorikájában, megszüntetve eredeti szerep(kör)üket. Ez a vállalkozás4 azonban (azon túl, hogy messze túlmutatna az itt megszabott kereteken) egy olyan megengedhetetlen feltételezést is tartalmazna, miszerint lehetséges egy nemretorikus analitikus megközelítése ezen retorikai trópusoknak.5 Ilyen megfontolásokból, az említett tárgykörnek mindössze csak néhány aspektusát vetjük föl.

A reklám-kép retorikája

Megfigyelhető a képiség elmarasztalása illetve másodrendűsége a „régi” retorikán belül, amennyiben a retorika az elmúlt századokban leginkább az elmondott vagy írott szövegek vizsgálatára koncentrált. Arisztotelésznél az exemplum (azaz a retorikai „indukció”: a rész viszonya a részhez6), amivel talán a leginkább kapcsolatba hozható a kép példaértékűsége, szóbeli példálódzás kell legyen; a tanúk, bizonyítékok felvezetése és felmutatása7 sem tartozik szigorúan a retorika, Arisztotelész jóvoltából „világosan” (értsd: retorikától „mentesen”) körülhatárolt, tekhnéjéhez:

„A bizonyítékok közül egyesek retorikán kívüliek, mások retorikán belüliek. Retorikán kívülieknek nevezem mindazokat, amelyeket nem mi gondoltunk ki, hanem már korábban is léteztek: a tanúk, a kínzással kicsikart vallomások, a dokumentumok stb. A retorikán belüliek azok, amelyeket a módszer szolgáltat és amelyeket mi hozunk létre. Az előbbieket csak alkalmaznunk kell, az utóbbiakat viszont meg kell találnunk, [kiem. tőlem – G.Z., egyébként ezen kiemelt sajátosságok szervezik a retorika „belsejét/lelkét”]”8.

Mégis a reklámkép, ezek szerint, egyaránt tartalmaz mind retorikán kívüli, mind azon belüli elemeket.

A fénykép-reklám (pl. az óriásplakát) a korábbiak meglétét, jobbanmondva magát a meglétet mint adottságot adja vissza, ennyiben retorikán „kívüli” az arisztotelészi topográfián belül. Viszont az a tény, hogy „mi (azaz egy reklámkészítő cég) hozzuk létre” – egy bizonyos hatásvadász módszer alapján, és a kívánt hatás érdekében meg kell találnunk a rövidrezárás legmegfelelőbb formáit –, eredendő retorikusságát támassza alá.

Az arisztotelészi toposz, továbbá, három válfaját különbözteti meg a szónoki beszédnek: a tanácsadóit (jövőorientált, ami a reklámban itt-lesz-lét-ként jelentkezik), a törvényszékit (múlt – fénykép: halál, itt-volt-lét) és a bemutató beszédet (jelen), ami lehet „feddés vagy dicséret” (mindkettő jelen van a reklám paradigmatikus rendszerében: a régebbi vagy más cégek által gyártott termékek feddése és az új dicsérete). Ezen utóbbihoz kapcsolható a TV-reklám „evidenciája”: a termék jelen-léte (az itt-volt-lét és az itt-lesz-lét összekapcsolása, egymásramontírozása és retusálása a videotechnikában) otthonunkban. „A régi nyelvben ugyanis a tekmar (bizonyosság) és a peras (befejezettség) ugyanazt jelentette”9 – írja Arisztotelész. És ha arra gondolunk, hogy az „életszínvonal” jólformáltsága és lekerekítettsége csak akkor lesz teljes, ha a reklámkép „őszinte” jelenlétében egymásra homályosul az itt-volt-lét és az itt-lesz-lét elkülönböződése, akkor képet alkothatunk a reklám bizonyságtételéről: ő az, amin keresztül a társadalom gondoskodása meglátogat otthonunkban. A görög peras, amennyiben az a határok megvonását és egyidejű belátását jelenti, összegüggésbe hozható a harmóniával, a jelen-létben összehangzó ellentétekkel.

A TV-reklám fragmentáltsága, gyors és éles vágási technikája, snittjei, egy olyan álombeliséggel felruházott tudatállapottal ajándékozhatja meg a nézőt, amelyben az álom (az esetleges vágyott kényelem) realitásként mutatkozhat meg, és fordítva, a még hiányokkal kitűzdelt aktuális kényelem-berendezés anakronisztikusnak, rossz álomnak tűnik fel a média-valóság által felkínált javak jelenlétéhez képest. Ennyiben aláássa a médiák által felkínáltak jelenlétének fikcionalitását, sőt a fotó dokumentaritásának kontextusába ágyazza „bemutatott” termékeit.

Viszont mennyiben beszélhetünk a fotográfia természetességéről, és milyen értelemben? Amennyiben a fotó „természetessége” már átretorizált, ideologikusan megterhelt természetesség, inkább nem az működik-e, hogy „természetesként” adja el magát, illetve természetesnek vesszük a fotó természetességét? Mire irányul a reklám jelentésszerveződésének intencionáltsága, a tárgyakról (a reklámozott termékekről) szóló beszéd (a konnotatív szemiózisok) és a tárgybeszéd síkján (a reklám konnotációs rendszerének jelölői síkján, amelyek egységbe-szerveződésükkel maguk is tárgyként jelennek meg a tulajdonképpeni denotátumban) vizsgálva azt. Azon problematika merül fel, hogy a reklámozott termékhez rendelt „tulajdonságok” mennyiben alakítják a „reklámüzenet” jelentettjeit és jelentőit – ami, már egy ideologikus, egy fokozottan retorikus10 síkon történhet.

Barthes A kép retorikája c. írásában a képen belül háromféle üzenetet (gyengébb értelemben vett retorikát) különböztet meg: a nyelvi üzenetet, a kódolt ikonikus és a „kódolatlan” ikonikus üzenetet11. Nem véletlen, hogy a kép kódolatlan ikonikussága gyanúsat sejtető idézőjelbe került, mivel ezáltal a reklámkép „őszintesége” kérdőjeleződik meg. A megidézett szövegben a következőket olvashatjuk:

„ [...] a reklámban a kép jelentése bizonyosan szándékolt, a reklámozott termék bizonyos tulajdonságai a priori alakítják a reklámüzenet jelentettjeit, és ezeket a jelentetteket a lehető legvilágosabban kell továbbítani; amennyiben a kép jeleket tartalmaz, bizonyosak lehetünk felőle, hogy ezek a jelek a reklámban határozott jelentésűek, úgy alakították őket, hogy a lehető legkönnyebben legyenek olvashatóak, a reklámkép őszinte, vagy legalábbis emfatikus.”12

Mit jelenthet a reklámkép őszintesége? A barthesi megközelítésben tekintve (és nem véletlen a kiemelés az „a priori” alakítás és az „őszinte” tekintetében), ez egyszerűen a nem művészi fotó jellegzetessége: az olyan transzformáció kizárása, ami kódolást igényelne. A kód hiányában mégsem az identikusság nyomul előtérbe, hanem egyfajta kvázi-identitás létrejöttéről, inkább ekvivalencia-veszteségről beszélhetnénk.

A reklám kép-retorikája

(avagy a kép-retorika lehetetlensége az özönkép korában)

Beszélhetünk-e (tárgy)specifikus retorikáról: esetünkben, képretorikáról?13 A kép által történő meggyőzés mennyiben tekinthető az általános retorika tárgyának, és ha igen, akkor mi lenne a differentia specificaja? A stílus, a hogyan, a módusz mint a retorika tárgyának problematikája merül fel egy sajátos képi közegen belül, ahol a „tárgy” nem aképpen értendő, mint Arisztotelésznél, a meggyőzés sajátos tárgyaként, hanem mint az önreflexív retorika tárgya, ami maga is retorika (még ha sajátos modalitásokkal rendelkezik is).

A reklámszakemberek körében általánosan elterjedtté vált azon vélemény, hogy a reklám csak akkor éri el a kellő hatásfok maximumát, ha valamilyen képhez illetve képdominanciához kapcsolódik. Egyesek azt hangoztatják, hogy ha nem is megszüntetni, de mindenesetre a minimumra kell csökkenteni az érvelést a kép javára. Azon kívánalom hangsúlyozása mögött, hogy a hirdetés/reklám az első pillantásra közölje a lényeget (ami az ellaposított kép sajátosságához kapcsolható), nem nehéz felismerni a sebesség (minél kevesebb időtartamon belül egyre nagyobb hatékonyságot nyújtani) elvén túl a leonárdói enthümémát, miszerint a kép befogadása (szemben a költészettel vagy az írott szöveggel) nem feltételez időbeliséget, tartamot, emlékezetet: a kép egyszerre (és ezáltal harmonikusan, harmóniát kialakítóan) képes közvetíteni azt az üzenetet, amit az írott szöveg csak fokozatosan képes14.

A kép ezen látszólagos képessége mögött, amiben elhallgatásra kerül a kép befogadásának időbelisége, meghúzódik egy eredendőbb képi retorika, ami az előbbi megmutató-retorika szükségszerű velejárójaként lép működésbe. Ennek felmutatása érdekében ajánlatos kitérnünk egy újabb szövegrészletre. Baudrillard egy pszichoanalitikus megközelítésben a következőkkel ruházza fel a reklámképet, ami maga is erotikus köntösként jelentkezik:

„A kép ürességet teremt, egy hiányt vesz célba – ettől válik »felidézővé«. De a kép csak kibúvó. Miközben valamilyen befektetést kényszerít ki, azonnal rövidre zárja az olvasat szintjét. Egy tárgyra irányítja a határozatlan felbuzdulásokat, ezt a tárgyat azonban elrejti, s ugyanakkor meg is mutatja. Csalódást kelt; funkciója az, hogy megmutasson és csalódást keltsen.15

Félreértés ne essék, a reklám megmutató-elrejtő játéka nem a heiddegeri, a műben bejelentkező elrejtettség el-nem-rejtettségének hasonlatosságára szerveződik, hanem, ezzel szemben, inkább az el-nem-rejtettség evidenciáló el-nem-rejtésével, annak egysíkúvá tételével (amiben a megmutatás visszavonása méginkább elfedetté válik) manipulál.

A reklám, mint a fogyasztás ideális tárgya jelentkezik be. Ezzel együtt, retorikájának módosulására/áthelyeződésére kerül a hangsúly, ami a reklám (ön)kijelentő módjának előtérbe nyomulásával magyarázható, a felszólító jelleg mögött. Az általános „átesztétizálódás” folyamatában a reklám maga is a fogyasztás tárgyává válik (az egyetlen, amit még ráadásul ingyen is kapunk), aminek következtében annál inkább funkcionál, minél kevésbé utal valamire a fogyasztható tárgyak köréből: a denotatív és konnotatív funkciók felcserélődésének problematikája merül fel.

A barthesi elmélet a reklámfotó természetességéről már azon a ponton megkérdőjelezhető, hogy olvasása az interpretáló érzékelésünkhöz fűződő antropológiai tudást feltételez, s amint a fotó „természetességének” esetében is már láttuk, a természetesnek való elfogadás ideologikuma, a konnotáció szintje teremti meg a referencialitás (a „természetes” megjelenítés) szintjét. Eképpen, úgy tűnhet, érvényét veszti az a tétel, miszerint: „a denotált kép [természetessége révén – megj. tőlem, G.Z.] természetivé változtatja a szimbolikus üzenetet, ártatlanná a konnotáció (különösen a reklámban) igen erőteljes szemantikai szemfényvesztését”16. Azonban mindez semmit sem változtat a természetivé bűvészkedés mutatványának működőképességén és hatékonyságán, mivel már a fotó „természetességének” ideologikuma is reflektálatlan marad a mass-média fogyasztásában.

Másképp fogalmazva azt mondhatnánk, hogy a konnotált jelentések ideologikus mozgás- ill. játéktere képezi azon elemi referenciális szemiózisok transzcendentális lehetőség-feltételét, ahol egyfajta konnotációs sík mindig megelőzi a denotáció síkját (ahogy erre Gombrich is rámutat a festészet történetében a sémakészítés és -elvetés kapcsán17). A reklámban mindez (főleg az ideologikum) talán csak felfokozott mértékben jelentkezik – és talán ezért maradhat ki a denotátum, a reklámozott termék.

Az érme másik oldala viszont azt mutatja/igazolja, hogy a reklám ebbéli sajátosságában semmiféle csaló gesztus nem mutatható ki, sőt annál inkább „őszintébb (retorikus őszinteség?), minél inkább nem mutat meg semmit, nem utal semmire – mivel az amire utalhatna: eltűnt egy transzesztétizált képáradat özönképében. Nem (csak) a reklám manipulációs retorikájának tudható be, hogy úgy utal a „valóságos tárgyakra, mint egy nemlétező világra”. Retorikájával önretorikáját szünteti meg, amennyiben másként nem is utalhat egy nemlétező (vagy csak ilyen képözönben létező) világra.18

A reklámképek következésképpen, csak egymás paradigmatikus és szintagmatikus szövődményei, egyre inkább nélkülözve a „reklámozott” termékekre irányuló figyelem felkeltését, illetve a figyelemfelkeltés csak az özönkép virtuális valóságába már beemelt tárgynélküli képtárgyakra terjedhet ki.

* Az 1998. május 16-án, Nagyváradon a KorKÉPmutatás szimpozion keretében elhangzott előadás átdolgozott változata.

1 Megjegyzendő, hogy a „látszat” kategóriáját annak tudatában használjuk, hogy nem lehetséges lemérni annak hamis vagy megtévesztő voltát (az „igazival” vagy „lényegivel” szembeállítva), mivel minden ilyen tendencia már eleve egy retorikus struktúrán belül mozog.

2 Beke László: Modern művészet és reklám. In: Médium/Elmélet, Balassi, Bp. 1997, 101. o.

3 A reklámkép hatékonyságának feltételei kapcsán D. Victoroff a redundancia (a többszörös, több formában való ismétlődése mellett) és az informálás helyett a cselekvésre késztetés mellett a következőket hangsúlyozza: „A reklám célja az esetek többségében nem az áruk bemutatása, hanem az árú jó minőségének vagy értékes tulajdonságainak érvényesítése: a képnek tehát értékelést kell sugallnia. Így inkább szuggerálni akar, mint pusztán leírni. A mellékes másodlagos jelentésű üzenet szerepe tehát fontosabb, mint a fő jelentést közlő üzeneté. Ezért folyamodnak olyan gyakran szó- és gondolatképekhez, amelyek különösen alkalmasak a másodlagos jelentésű üzenetek továbbítására.” (D. Victoroff: A kép, in: Reklámpszichológia, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp. 1974, 262. o.) Az előzőekkel összhangban R. Berth szükségesnek tartja megkülönböztetni a reklámozott tárgyra irányuló szükségleteket a képre irányulótól. A különbség röviden összefoglalva a következő: „A tárgyra irányult szükséglet megalkotja bár a képet, ám nem változtatja meg, azaz energiáját a tárgyra irányítja, s a kép csak eszköz a cél elérésére. [...] A képre irányult szükséglet bizonyos pszichikus anyagot megváltoztat és nem irányul anyagi dologra. Például a rend szükséglete az engedelmességi szükséglettel párosulva egy társaságba beilleszkedni vágyik.” (R. Berth: Az emberi szükségletek befolyásolása a reklámtevékenységgel, in: Reklámpszichológia, id. mű., 198. o.) Még egy harmadik hivatkozás kínálkozik, ahol D. Victoroff a márkasztereotípiák mitikus jellegét emeli ki: „A márkaképek vágyakkal, ideálokkal, többé-kevésbé homályos érzelmekkel megterhelt kollektív képzetek. Ezek a vonások a mítoszokkal rokonítják. A tudományos technikák segítségével kidolgozva, állandóan rájuk támaszkodva, a reklámüzenet eredményeképpen [...] a hétköznapi tárgy egyfajta mitológiája fog megszületni. A ma embere e mitikus univerzumon mint ellenzőn át észleli és ítéli meg a tárgyak világát.” (D. Victoroff: A márkasztereotípiák, in: id. mű, 282. o.)

4 Az ilyen irányú kutatások közül talán a legfigyelemreméltóbb a Jacques Durand-féle vizsgálódás, ld: Jacques Durand: Rhétorique et publicité, in Communications, no. 15, „L’analyse des images”, Seuil, 1970.

5 Nem véletlen, hogy Nietzsche sem vállalkozik retorika tárgyú előadásaiban arra, hogy osztályozza, szisztematikusan analizálja a különféle trópusokat (amely vállalkozás már a trópusok mennyiségét illetően is nehézségekbe ütközne), hiszen már az appercepció is retorikusan működik: „Az érzékelés a dolgok helyett csak egy jegyet fog fel. Ez az első szempont: a nyelv retorika, mert csak egy doxá-t és nem episztémé-t akar közvetíteni.”(Fr. Nietzsche: Retorika, in: Az irodalom elméletei IV., Jelenkor, Pécs, 1997, 21–22. o.).

6 Lásd Arisztotelész: Retorika, Gondolat, Bp., 1982, 17. o.

7 Ami egyébként alapvetően képi sajátosság! Valaminek a kép általi felmutatása, racionális argumentációként (ld. a 8. lábjegyzetet) is kezelhető. Ez leginkább a szentképek esetében érvényesül, ahol a fizikai hasonlóság nem játszhat szerepet, a kép viszont mégis arról győzi meg a szemlélőt, hogy egy ilyen rendkívüli embertől (mint az adott szent) nem tagadhatja meg a csodálatát.

8 Arisztotelész: Id. mű. 1355 b, 11. o. Az itt megfogalmazott különbségtétel (belső/külső) felfogható úgy, mint a racionális és affektív argumentáció közti különbségtétel. Eképpen felmerül a kérdés, hogy miféle argumentumokkal szolgál a kép? Kibédi Varga Áron a következőket jegyzi meg ezzel kapcsolatban: „A retorika elsősorban racionális és affektív argumentumok (logosz és pathos) között tesz különbséget, ahol is a kép többnyire affektív argumentumnak számít, sőt néhány művészetelméleti szakembernek az a véleménye, hogy e tekintetben a képek felülmúlják a szövegeket: közvetlenebbül és ezért erőteljesebben hathatnak az emberi érzelmekre, mint a szavak.”(Kibédi Varga Áron: Vizuális argumentáció és vizuális narrativitás, in: Athenaeum, 1993, 1/4., 169. o.).

9 Arisztotelész: Id. mű, 1357 b, 16. o.

10 A retorikusság itt már nem csak a trópusok jelenlétéből adódik, hanem egy manipuláció szolgálatában álló trópusok ideologikus tölteteiből.

11 Ld. Roland Barthes: „A kép retorikája”, in: Filmkultúra, 1990/5.

12 Id. mű, 64. o.

13 „Fogadjuk el, hogy a retorika olyan képesség, mely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit. Egyetlen más mesterségnek sem ez a feladata. Minden más mesterség ugyanis saját tárgyáról tanít és győz meg; az orvostudomány az egészségről és a betegségről [...]. A retorika viszont – úgy tűnik – képes elméletileg megragadni úgyszólván minden tárgyban a meggyőzés módját. Ezért mondjuk azt, hogy a retorika nem egy meghatározott és különálló tárgykörrel foglalkozik.” (Ariszt.: id. mű, 1355 b, 10–11. o.)

14 Részről részre haladva, amiből sohasem alakulhat ki a minimumban létrejövő maximum átütő, és a pillanatban lebilincselő harmóniája.

15 Érdemes az idézett szövegrész tágabb kontextusára is figyelni: „A reklámjelek a tárgyakról beszélnek, de soha nem magyarázzák meg őket (vagy csak nagyon kevéssé) valamilyen gyakorlat céljából: tulajdonképpen úgy utalnak a valóságos tárgyakra, mint egy nemlétező világra. Szó szerint „jelmagyarázatok”, vagyis elsősorban azért vannak, hogy az emberek elolvassák őket. Noha nem vonatkoznak a valóságos világra, nem is helyettesítik pontosan: jelek csupán, amelyek egy sajátos tevékenységet igényelnek, az olvasást.

Ha információt hordoznának, akkor olvasásuk teljes lenne, és átmenetet képeznének a gyakorlat területe felé. De más szerepet játszanak: a hiányt veszik célba, annak hiányát amit jelölnek. Ebben az értelemben az olvasás, mely nem tárgyra irányul, a kielégülés sajátos rendszerében szerveződik meg, amelybe azonban szüntelenül belejátszik a valóság hiányának meghatározottsága: a frusztráció.

A kép ürességet teremt, egy hiányt vesz célba – ettől válik »felidézővé«. De a kép csak kibúvó. Miközben valamilyen befektetést kényszerít ki, azonnal rövidre zárja az olvasat szintjét. Egy tárgyra irányítja a határozatlan felbuzdulásokat, ezt a tárgyat azonban elrejti, s ugyanakkor meg is mutatja. Csalódást kelt; funkciója az, hogy megmutasson és csalódást keltsen. [...] Elvileg lehetővé teszi az olvasó számára, hogy vállalja passzivitását és átalakuljon fogyasztóvá. Ám valójában ezzel egyidejűleg, a képek bősége igyekszik kijátszani a valóság felé való fordulást, a folytonos frusztráció által ügyesen táplálja a bűntudatot, a tudatot pedig megpróbálja az álmodozás kielégülésével jóllakatni. Alapjában véve a kép és olvasása egyáltalán nem a tárgy felé, hanem egy másik kép felé vezető legrövidebb út. Így követik egymást a reklámjelek, mint félálomban a felfelködlő képek.” (Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere, Gondolat, Bp. 1987, 207–208. o.)

16 Roland Barthes: A kép retorikája, 69. o.

17  Ld. E. H. Gombrich: Művészet és illúzió, Gondolat, Bp. 1978.

18  Lásd ezzel kapcsolatban Barthes eszmefuttatását az elcsépelt fényképek uralmáról és annak következményeiről: „A mi világunk egyik megkülönböztető jegye talán éppen az a fordított rend, hogy a képzeleti vált általánossá, s mi aszerint élünk. Gondoljanak az Egyesült Államokra: ott minden képpé alakul, csak az létezik, azt gyártják, azt fogyasztják. Egy szélsőséges példa: menjenek be New Yorkban egy pornólokálba: nem magát a bűnt látják, csak a bűn élőképeit (Mapplethorpe innen merítette néhány fotóját). Mintha az ott leláncolt és önmagát korbácsoló névtelen szereplő (aki soha nem színész) csak a szadomazochistáról kialakult sztereotip (elkoptatott) képpel azonosulva tudná elképzelni élvezetét: előbb a kép, aztán az élvezet – íme a nagy változás. A dolgok ilyetén fordulata óhatatlanul fölvet etikai kérdéseket is, nem azért mert a kép erkölcstelen, vallástalan vagy ördögi (mint ahogy egyesek a Fotográfia megjelenésekor látták), hanem azért mert ennyire általánosítva teljesen megfosztja valódi tartalmától a konfliktusok és vágyak emberi világát, annak ürügyén, hogy bemutatja ezt a világot. Az úgynevezett fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy ma képeket és nem hitet fogyasztanak, mint régen; liberálisabbak, kevésbé fanatikusak, igaz, de ugyanakkor „álnokabbak” is (kevésbé „autentikusak”) – tudatunkban mindez úgy jelentkezik, mint valami émelyítő rossz érzés, csömör: mintha az általánossá váló kép különbségek nélküli (indifferens) világot hozna létre, amelyben itt-ott csak az anarchizmus, a marginalizmus és az individualizmus kiáltásai hangzanak fel: töröljük el a képeket, mentsük meg a pillanatnyi (közvetítés nélküli) Vágyat. (Roland Barthes: Világoskamra, Európa, Bp. 1985, 133–134. o.)

 
 
kapcsolódók
» a Kellék honlapja
» impresszum 1994-2004
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet
» Web

 
     

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék