A későújkor
józansága I. Olvasókönyv a tudományostechnikai világfelszámolás köréből. Válogatta
és szerkesztette Tillmann J. A., Göncöl kiadó, Bp., 1994
Lord Rutherford nemcsak a „magfizika atyja”, hanem egy kevésbé ismert századfordulós poén elkövetője is. Az. akkoriba „játékos ötletként”
elkönyvelt gondolat a következő: ha sikerül megtalálni a megfelelő
detonátort, akkor az anyagban „az atomok szétesésének olyan hullámát” lehetne
elindítani, amelynek eredményeként „az öreg Föld füstbe menne.”1 Egy
ilyenszerű prognózis-élc morális horderejét lehetetlen megállapítani,
ötletként csak egyike a megfoganásuk pillanatában talán még értékmentesnek
minősíthető számtalan szcientista víziónak. Az sem valószínű,
hogy Rutherford, a nyilatkozatain túli cselekvő személy, tehet arról, hogy
a nukleáris katasztrófa ma már reális lehetőségként jelentkezik.
Ebben a léthelyzetben
Derridada bátyó – közismertebb nevén Jacques Deconstructoru – okfejtését
követve, minden irodalmi diskurzus végső referense csakis a nukleáris
háború lehet. Egy totális destrukció ugyanis a társadalmi emlékezet és a
kulturális áthagyományozódás maradéktalan megszűntével járna,
derridásabban, egy nukleáris háború csak az összes eddigi kultúrnyom eltörülhetetlen
nyomát hagyná maga után. Ez a végső nyom volna az abszolút reális
referens, melynek függvényében minden lehetséges irodalom csakis a nukleáris
háborúról beszél, és – mintegy e finális referenst jelezve – nem is beszélhet
másról2.
Apokaliptikus perspektívák említésekor felöltik bennünk egyik kéznél levő
ezredvégi imperatívuszunk: a (természet)tudomány vadhajtásait bírálni kell.
De mit és hogyan kellene egyáltalán bírálni? A tudomány és a technika bonyolult
kölcsönviszonyaiból artikulálódó világ-gépezet önmanipulatív működése,
ittlétünket lényegileg meghatározó önmozgása egyre kevésbé átlátható és ellenőrizhető.
Ha ezt csak tudatosítani próbáljuk, akkor is árnyaltabb kritikai szempontokra
és tényszerű érvelésekre van szükségünk a szokványos közhely-fordulatok
helyett. Ilyen jellegű írásokat tartalmaz a Paul Feyerabend, Martin Heidegger,
Haris Jonas, Peter Koslowski és mások szerzeményeiből összeválogatott
posztmodern tudománykritika eme most megjelent kiskátéja. A „Későújkor
józansága”-ban közölt gondolat vezetések többnyire a tudomány illetve a tudományosság
határvidékein kalandoznak, más esetekben pedig a modern tudomány és technika
alakulását és paradigmáit firtatják. A témakezelések sokszínűsége miatt
szükségképpen improvizatív és helyenként utalásszerű áttekintés a két
tematika ment-én csoportosítja az írásokat.
A tudományos limeszek vonatkozásában
konceptuális és morális határokról beszélhetünk, bár ezeket nem mindig lehet
egyértelműen elkülöníteni.
Konceptuális határok
Ismerős és az elemzett „olvasókönyvben” is többször alkalmazott megközelítés
az, amely a modern természettudományok kialakulását a természetszemlélet változásával
hozza összefüggésbe. Ebből indul ki Erwin Chargaff is, amikor a tudás
minőségi változására keres választ a „Kommentár a proszcéniumban. Néhány
megjegyzés a természettudományok határairól” című írásban. A természet
fragmentált kutatása a tudás határainak korlátlan tágíthatóságát látszott
előrejelezni. Ez az optimista célképzet azonban csak az áttekintés, az
összefüggő világlátás rovására bizonyulhat működőnek. Tudvalévő,
hogy az egyedi tényeket rendező speciális felfedezések hajszolása révén
bekövetkezett információrobbanás „tudás-óceánjának” közegében éppen a személyes
tudás és az összefüggő természet-, és miért ne, világkép birtoklása válik
lehetetlenné. „... A sok igazság az igazság halála ... csak egy óriásalbumuk
van számtalan természeti képpel, mely sokkal inkább a fotográfust, mint a
természetet ábrázolják.”
Chargaff esszéisztikus stílusának velejárója, hogy az argumentáció során
a tények helyett sokszor az indulat szólal meg. Feyerabend sem a megalkuvó
természetéről ismert. A témában való jártasságának köszönhető, hogy
a kötetben szereplő írását is a beavatottak úgyszintén gátlástalan, de
lényegesen tárgyratörőbb offenzívája jellemzi., A „Milyen lesz a tudományfilozófia
2001-ben?” alapján a tudomány különféle előjogokat élvező státusza
egy anakronisztikus tévképzetnek köszönhető. Arról a feltételezésről
van szó, mely a tudomány önarcképének alapkomponense: eszerint az egyetlen
adekvát világmegismerést biztosító módszer birtokában a tudomány az igazság
egyedüli letéteményese. Ezt a dogmát élveboncolja Feyerabend, mígnem aztán
eljut az állítás igazságértékének totális likvidálásáig. Először is demokrata
alapállásból támad; a gondolatszabadságot védelmezve elutasítja az Önkritika
gyakorlatát nem ismerő intézményesült tudomány ideologikus premisszáit.
Igazsághajszolásával ez a tudomány – szerinte – szabadság és a szellemi függetlenség
– a maguk során ugyancsak alapvető emberi értékek – eszméinek mond ellent.
Ezt, követi a tudományos módszer mítoszának leleplezése, ugyanis kiderül,
hogy ~ leghaladóbb módszertanokkal összhangban végső soron nincs tudományos
módszer. A tudományos kutatásban pillanatnyilag az elméletek alakja belső
konzisztenciája elhanyagolható szempont és csupán az elméletsorozatok (kutatási
programok) tendenciája számít. Így léteznek progresszív (új előrejelzéseket
termelő) és elfajuló (a „mért” tényekkel diszharmonikus) programok, de
elvben mindkettő működő és valóban használt. Ez már az „abszolút
módszer” pőresége: a módszer annyit jelent, hogy az elméletek hosszú
és akármilyen ellentmondások árán, de mondjanak valamit. Feyerabend végső
következtetése alapján a tudomány csak egyike a társadalmat alakító ideológiáknak,
világértelmező mítoszoknak, nem pedig bölcsek kövét birtokló igazságüzem.
Erről ír lényegében Peter
Koslowski is a „Tudományosság és romantika” című értekezésében, aholis a
gnoszticizmus és a romanticizmus világlátására jellemző jegyeket vél
felfedezni az szcientizmus tévelygésében. Koslowski a szcientista illúziókat hatékonyságuk
okán a gnoszticizmus és a romanticizmus legmagasabb formáiként kezeli, ezért az
eredeti és szingulárisan adekvát világmegismerés tudományos premisszájának
értelmében itt újra fogalmi határokról esik szó.
A tudományos objektivitás szlogenje
egy fiktív adekváció hipotézisén alapszik. Ebben a maximálisan esélytelen
megfeleltetési kísérletben egy, a fizikai világban való részvétele ellenére szuperobjektív,
abszolút megfigyelő – az önelidegenült kutató szubjektuma –
valóság-modellekét konstruálva állítólag éppen a valóságot írja le, mintegy „kívülről”.
Koslowski ennek a beállítódásnak a rokonmotívumai után nyomoz.
A jobbára empirikus igazságkritériumokkal
operáló klasszikus természettudomány letűntével a hipotetizáló,
konstruktivista szcientizmus burkoltan figyelmen kívül hagyja a referencia, a valóságvonatkozás
kérdését. Az anyagi világot a tudósok individuális poiézise:, a
megkonstruált szimulátorikus modellek virtuális világai helyettesítik.
Az idegen én
fikcionalizáló technikái egy idegen és megvetett valóságban – ez egyben a
romanticizmus és a gnoszticizmus alapképlete. Maradjunk meg ennél a felületes
bemutatásnál Koslowski esetében, az a mód ugyanis, ahogyan gondolatgazdag
elemzése a témát pörgeti, terjedelmesebb ismertetést igényelne.
A tudományosság morális határai
Egy mondatban
összefoglalva azt lehetne mondani, hogy ezek az atommaggal és a sejtmaggal
történő manipuláció során lépnek érvénybe,
illetve ennék a manipulációnak a megtörtént következményei döbbentettek
rá meglétükre.
A téma
részletező teoretikus felvezetését Hans Jonasnál találjuk, „A kutatás
szabadsága és a közjó” című írásában. A szerző itt azt a közhelyes
evidenciát bontja le a nyilvánvalón túlmutató összefüggésekre, mely szerint a
tudomány értékmentes volta kérdésessé vált a tudományos technika
megjelenésével.
A tudomány morális
immunitása a gondolat- és szólásszabadság analogonjaként felfogott kutatási
szabadság premisszájára támaszkodik. Ez mindaddig elégséges alapnak
tekinthető amíg a „tiszta” és „alkalmazott” tudomány, a kontemplatív és
aktív szféra elhatárolhatlak egymástól. A korunkra jellemző teoretikus teljesítmények
azonban a szociális cselekvések terében fejtik ki hatásukat. A tudomány ennek
ellenére továbbra sem explicit tárgya a különféle erkölcsi és jogi
szankcióknak, amelyek elvileg minden társadalmi cselekvést érintenek.
Az a nézet, hogy a
tudományos eredmények technikai alkalmazásaiktól függetlenek volnának,
tarthatatlanná vált. Egyfelől nyilvánvaló, hogy a kortárs tudomány
technikai alkalmazásának intellektuális visszacsatolásaiból él és innen nyeri
megbízatásait is. Morális szempontból súlyosabb ellenérv másfelől az, hogy
az elmélettel összemosódott gyakorlat következtében már a tudományos eredményekhez
vezető kutatás eszközei és módozatai is etikai problémákhoz vezetnek.
A kanti kategorikus
imperatívusz zsigeri dimenziójában, az embereken, mint „eszközökön” végzett
kísérleteknél (pl. ráksejtekkel való beoltás kísérleti célokból) őrültség
volna etikai semlegességről beszélni.
Ami a módozatokat illeti, amíg a kisvállalkozás-tudományocskák kisléptékű kísérletezéseiről volt szó, érvényes volt a
szóbanforgó értékmentesség. Egy atomrobbantást viszont már nehezen lehetne az alkalmasint
szintén halálosztó „mélyhűtött csirke” baconi kísérletével összevetni.
Mindkét esetben (embereken végzett kísérletek és atomrobbantás) a helyettesítő
és valóságos akció végzetes összemosódása történik meg: az alkalmazás már
a vizsgálat során végbemegy. Jonas finális javaslatának szcientista recepciója
nem ismert, de ettől még megemlítendő: azt a tudományt, amely nemcsak
hogy belép a szociális cselekvések terébe, hanem döntően befolyásolhatja
annak alakulását, egy kutatáson túli instanciának, társadalmi cenzúrának kell
alávetni.
Ezek volnának tehát
korunk tudományának alapvető korlátai/határai, amelyek ebben a témakörben
egyáltalán a jelenkori tudomány lényegét jelölik ki. A „Hogyan jutottunk ide?”
kérdésre adandó válaszok egyben a kötet másik központi tematikáját alkotják. Chargaff
„A tudásszomjról” című írásában a címbeli szenvedélyt okolja a technikai
civilizáció ellentmondásainak létrejöttében. Á szerző itt nyilván csak
annak a tudásszenvedélynek az elemzésére szorítkozik, amely a természetről
való gondolkodást és a természetnek a létszükségletek indokolta „megmunkálását”
programszerűen összekapcsolta. Ismeretes, hogy a XVI. századtól kialakuló
természettudomány a természet feletti uralom teleológiájának megfelelően
annak korántsem mérsékelt kizsákmányolására törekszik.
Chargaff gondolatmenete egy paradoxon-ízű alaptémára épül. A technikai
lét az egyén érzelmi életének viszonylatában kiüresedéshez, személyiségbomláshoz
vezet. Az információrobbanás csak azt a tudástermelést tükrözi, amely a könyvekben,
folyóiratokban, szoftverekben tárolható, kodifikálható szaktudás summáját
növeli. A túlzott részspecializálódás illetve a tudományos divatáramlatok
következtében az „aktuális tudás” egyre intenzívebb elévülésnek van alávetve.
Ebben a kontextusban a személyiségbomlás kísérőjelensége a személyes
tudás háttérbe szorulása, amelyet gyakorta az egyéni tudásszomj elsorvadása
követ. Paradoxon: a tudásszomj karriere ezek szerint önmaga megszüntetésével
érne véget. Túlzónak tűnő megállapítás, ha figyelembe vesszük hogy
egymást talán kölcsönösen meghatározó, de fogalmilag mégiscsak eltérő
jelöletű tudásszenvedélyekről esik szó. A tudásszomj elindította
folyamat minden esetre feltartóztathatatlanul halad tovább: „A futószalagon
gyártott tudományos megfigyeléseket szinte azonnal találmányokra és termékekre
váltják, különösen akkor, ha a gyorsaság minden emberi mértéket meghaladó
fokozására és az emberi munka kiiktatására szolgálnak. Azon kevesek, akik
szót merészelnek emelni, hogy megkérdezzék, hova fog vezetni mindez, megkapják
a csörgősipkát; különben teljes joggal, mert kihez is szólna ez a kérdés?
egyáltalán vannak még felelősök? Nem bűvészinasok-e valamennyien,
akiknek a mestere rég halott?”
„A tudomány a való
teóriája”, állítja Heidegger – nem definíció értékűen – „Tudomány és
eszmélődés” című írásában. Az állítás görög és latin értelme közötti
jelentéskülönbségre rákérdező etimológiai analízis a tudományban
bekövetkezett szemléletváltást próbálja leírni. Itt ténylegesen valaminek a „bekövetkeztéről”
beszél Heidegger: a jelenlevő jelenlétének a változása észrevétlen aktus,
egy rejtélyes pillanat műve. Így lesz időben a jelenlevő rejtetlenségének
a látványában való elidőzésből, az igazság őrző nézéséből
(ez volna a „görög tudomány”) a tárgyiasult való megmunkálása (ez korunk
tudománya). Az újkorban a való jelenléte a tárgyiasságban állapodik meg, a
valóval ezért tárgyként szembesülünk. Tárgyiasság hatja át mind a való
jelenlétét, mind az egyes tudományokat, amelyek lényegüknek megfelelően
szüntelenül újratermelik ezt a tárgyiasult valót. A nyugat-európai tudományra, a
mára irányuló eszmélések Heidegger szerint a görög gondolkodással és nyelvvel
folytatott „párbeszéd” során jöhetnek létre. „Az eszmélődés során afelé
tartunk, ahonnan először nyílik meg az a tér, ahonnan mindenkori
ténykedésünk és hagyatkozásunk felmérhetővé válik.”
A kiútkeresés, a prognózis műfajában a szerzők egy része igencsak
óvatosan jár el, esetenként a meglehetősen sötét világlátásra utaló helyzetképek
is felbukkannak. Csak egy pár példa: „...a probléma a maga egészében, ti.
hogy hogyan kell megfelelni annak a roppant felelősségnek, amivel az
egyszerűen ellenállhatatlan tudományos-technikai haladás terheli meg
mind hordozóit, mind az ezt élvező és elszenvedő közönséget, teljesen
megoldatlan s megoldásának útjai homályba vesznek.” (Hans Jonas) „Elvesztettem
a reményt, hogy sokmillió elkülönült egyén akarata egyesíthető és így
kikényszerítheti a változást... Az egykijáratú labirintusnál még sokkal rosszabb
az olyan, amelynek egyáltalán nincs kijárata; és ehhez hasonlítanám én a mi
olyannyira túlbonyolított nyugati világunkat. Áttekinthetetlenné kuszálódott
szociális és gazdasági keresztkapcsolataival; az ember jó és. rossz ösztöneit
egymás ellen, kijátszó látszat-intézményeivel; a természettudományok véletlenszerű
megfigyeléseit megfeliebezhetetlen érvényű kontinuummá sűrítő
könnyelműségével minden tudásvágyat kilátástalan szemfényvesztéssé degradál.”
(Erwin Chargaff)
Egyedül Feyerabend az, aki
konkrétumokban gondolkodva egy – anarchista felhangjai ellenére – vagy éppen
emiatt – rokonszenves utópiát vázol fel. Ennek alapgondolata szerint az állam
és az egyház megtörtént szétválasztásának a mintájára a tudomány és az illan; elválasztását
kellene kieszközölni. Ennek megfelelően a társadalmat érintő
tudományos eredmények alkalmazásában az alapvetően laikus és elfogulatlan
társadalmi nyilvánosságot képviselő testületek döntenének. (Hasonlít ez a
Jonasnál említett elképzeléshez.)
Lényegi
paradigmaváltás a nevelés terén történne. Az eddigi szcientista oktatás helyett
a tanulók a tudományos világmagyarázattal párhuzamos „történeteket”,
világértelmező mítoszokat (asztrológia, mágia stb. ) ismernének meg. „Minden
kérdésre számtalan válasz létezik... Vannak akik hisznek egyetlen,
minden mást kizáró válaszban.” Az elsősorban kritikai beállítottságú
ismeretelsajátítás után a tudományos ideológiától mentes tudósokká azok.
lennének, akik majd azzá akarnak válni.
„A későújkor
józanságá”-nak következő kötete a közeljövőben fog megjelenni, az
alábbi tartalommal:
I. A TECHNIKA
SIVATAGA
Jacques Ellul: Az ember a technika
rendszerében
José Ortega y Gasset: Elmélkedés a
technikáról
Nyikolaj A. Bergyajev: Az ember és a
technika
Gabriel Harcel: Technika és bűn
Günther Anders: Gépek ósdi világa
Lewis Mumford: A csúcstechnika sivataga
Martin Heidegger: Kérdés a technika
nyomán
Robert Dvorak: A halál és a technika
II. A KORSZAKOS TÉL VILÁGA
Erwin Chargaff: A pusztulás kettős
könyvelése
Martin Heidegger: A metafizika
meghaladása
Hans Jonas: Miért tárgya az etikának a
modern technika?
Erich Fromm: Az elembertelenedett
társadalom 2000-ben
Paul Virilio – Sylvére Lotringer: Tiszta
háború
Heinzpeter Padrutt: A korszakos tél
Szigeti Attila
1 idézi Brian Easlea „A lehetetlen születése”
című írásában in: A későújkor józansága. 141. old.
2 vö. Jacques Derrida: No apocalypse, not now (hét levél, hét rakétalövedék,
teljes sebességgel), in: Minden dolgok vége. Jacques Derrida, Immanuel Kant.
Századvég, Budapest, 1983.